Amikor Bodnár a hosszabbításban, kézzel mentett pontot a berliniek ellen…

L. PAP ISTVÁNL. PAP ISTVÁN
Vágólapra másolva!
2021.03.09. 09:02
null
Zsák Károly nem remekelt a mérkőzésen, a tudósítás szerint csak a neve állt a kapuban (Fotók: Színházi Élet)
Címkék
Nem tudni, mennyire unták a magyar labdarúgók az osztrákokat és a németeket, de másokkal a világháború 1914-es kitörésétől 1921 novemberéig egyetlen 1918-as, Svájc elleni meccset leszámítva nem mérhették össze a tudásukat. A berliniekkel viszont 1921 márciusában már sokadszorra igen.

 

A vesztes nagy háború és Trianon után a magyar sport gyakorlatilag teljes nemzetközi elszigeteltségben volt kénytelen belevágni saját újjáépítésébe. Ami, akárcsak a politikában vagy a kultúrában, itt sem volt könnyű. Labdarúgó-válogatottunk kizárólag osztrák és német csapatok ellen lép(het)ett pályára, 1920 májusában például három napon belül kétszer Budapest néven Berlin, majd Drezda legjobbjai ellen is – ennek a látogatásnak volt amolyan viszonzása a német főváros válogatottjának 1921 tavaszi budapesti látogatása.

Emlékeztető
Budapest–Berlin 2:2 (1:1)
1921. március 13, városok közötti mérkőzés
Üllői út, 35000 néző.Vezette: Meisl (osztrák)
Budapest: Zsák – Fogl II, Mandl – Kertész II, Obitz, Blum – Braun, Bodnár, Orth, Eisenhoffer, Schlosser
Berlin: Schwedler – Mohns, Fritsche – Harberth, Tewes, Laube – Ruch, Montag, Bollak, Krüger, Wolter
Gólok: Orth (10.), Bodnár (90+2.), ill. Wolter (16.), Montag (60.)

A tíz hónappal korábbi összecsapás résztvevői közül csak hárman jöttek el a visszavágóra is (Mohns, Tewes és Wolter), a játékosokat olyan patinás klubok delegálták, mint a Norden-Nordwest Berlin, a Vorwärts Berlin, a BFC Viktoria 1889, az Union 92 Berlin, a Spandau és a VfB Pankow. A német futballtörténelem első számú fővárosi csapata, a Hertha BSC 1923-ban egyesült a Berliner Sport-Clubbal és lett tényező a német labdarúgásban, de egy játékossal (Harberth) azért képviselte magát a sorban.

Idehaza már egy hónapja tartott az 1920–1921-es bajnokság tavaszi idénye, a tabellát természetesen az ekkor már sorozatban a hatodik aranyára hajtó MTK vezette. Az élvonalat éppen 13 (természetesen fővárosi) csapat alkotta, belőlük Budapest-válogatottat összehívni igazán nem jelentett nehézséget a válogatóbizottságot vezető Kiss Gyula szövetségi kapitánynak. Még úgy sem, hogy a berliniek elleni meccs előtt az első közös, Üllői úti gyakorlásra mindössze tízen jelentek meg. És közülük csupán ketten, Zsák Károly és a kilenc évvel korábban egyszer a németek ellen már mesterhármasig jutó Bodnár Sándor játszott a városok közti találkozón. Ezen az első edzésen az FTC ificsapata volt az ellenfél, a tréning komolyságáról mindent elmond, hogy Zsák kapus centerhalfot, Winkler József (eredendően kapus, majd csatár!) balhátvédet, a későbbi nagyszerű rádiós újságíró, a BEAC-os jobbfedezet Pluhár István balösszekötőt játszott.

A Nemzeti Sport igazán részletes múltidézővel hangolt a meccsre, amely előtt azt sem mulasztotta el megjegyezni, hogy a statisztikák „véres revánsra tüzelnek bennünket. A német sportélet olyan hatalmas megnyilvánulásai közepette, melyek évtizedes ugrást jelentettek a háborúban súlyosan vérét vesztett fegyvertársunknál, legmélyebb sajnálatunkra nem tudtuk a magyar sportot híven visszatükröztetni a németek előtt...”

Orth György, aki „mindenkinél egy fejjel magasabb” – góljával vezettünk hat percen át
Orth György, aki „mindenkinél egy fejjel magasabb” – góljával vezettünk hat percen át

Berlinben 1920 őszén egy korai büntetővel 1:0-ra kikaptunk, itt Mandl, Obitz és Bodnár kivételével mindenki szerepelt az 1921. márciusi ifjak közül, míg az előző év tavaszán lebonyolított németországi túra mindhárom meccsén Fogl II, Kertész II és Braun lépett pályára. „Az első háborús év októberében megtartott első Berlin–Budapest meccsen részt vett Zsák, Kertész II, Bodnár és Schlosser (...), míg az első meccsünkön a németek ellen – tizenkét év előtt – csak Schlosser volt tagja a magyar csapatnak.”

A Nemzeti Sport olyan lelkesedéssel és szeretettel mutatta be a várható kezdőt, hogy érdemes belőle szemezgetni. A kapuban Zsák („Mindent elkövet. hogy a magyar kapu gólmentes maradjon és az az érzésünk, hogy ez így is lesz. Szóval: a zsákon plomba lesz”), hátul Fogl II („Ahová az ő gömbölyű, kopasz feje belevilágít, ahová izmos lába lép, ott az ellenfél számára nem nő fű…”), középen Kertész II („Az ő riválisai hosszú, ősz szakállt növesztettek, számot kaptak, sorba álltak és az ő kivénülésére vártak. Kertész azonban olyan, mint a mesterhegedű: mennél öregebb, használtabb, annál jobban játsszák…”), elöl pedig egyebek mellett Braun Csibi  („Mindig attól félek, hogy fölírja a rendőr. Gyorshajtásért. Ő az, aki elfárasztja a szemed, nyájas publikum”), Bodnár („Hosszú pihenő után visszatért szerelméhez, a futballcipőhöz, s csapata, a MAC emelkedni kezdett a bajnoki listán, mint hőmérőben a higany”), Orth („Mindenkinél egy fejjel magasabb. Csak a tavalyi válogatóbizottsággal nem lehetett a fejmértékét összehasonlítani, mert az fejetlen volt, Orthot kihagyták!”) és Schlosser Slózi („Úgy látszik, tényleg ki akarja böjtölni a többit, amíg a fiának átadhatja helyét...”) képviselte Budapestet, valójában Magyarországot a berliniek ellen.

A játékvezető személye igazán méltó volt az összecsapáshoz: a század eleji világfutball egyik legnagyobb figurája fújt, az osztrák szövetség főtitkára, a Wundermannschaft későbbi kapitánya, Hugo Meisl. „Ma este érkezik régi barátunk, Meisl Hugó, a kiváló futballszaktekintély, a mérkőzésnek pártatlan, hozzáértő, osztrák bírója. A legteljesebb bizalommal helyezzük kezébe a meccs irányítását, melynél a magyar bírói gárdának két hatalmas oszlopa, Ujváry és Schiller lesznek segítségére” – ünnepelte a bírót már előre a Nemzeti Sport.

A zsúfolt Üllői úti lelátó népe kissé meglepődött a vörös trikóban kiballagó németek láttán, hiszen „már megszokta a magyar válogatottak meggypiros dresszét – zavartan nézte az idegen arcokat az ismerős trikóban, de hamarosan föltalálta magát és melegen üdvözölte a szimpatikus német fiúkat”. A mieink fehérben pompáztak, és Bodnár átadásából Orth révén már a 10. percben vezetést is szereztek. Sokáig nem tartott az eufória, hiszen hat perccel később „Zsák a legrosszabb pillanatban fut ki a kapuból, Blum a vonalon állva ment, de a labda Wolter balszélsőhöz kerül, aki kiegyenlít”. Eisenhoffer kapufát lőtt, Braun szabályos gólját Meisl nem adta meg, de belátva tévedését feldobással folytatta a játékot („Az elégedetlen közönség percekig pfujolja a bírót…”), s ha ez nem lenne elég, a 60. percben „Montag jobbösszekötő kétméteres off side-ról indul s úgyszólván minden ellenállás nélkül lövéshez jut. Labdája a magát későn elvető Zsák alatt hálót ér…” Meisl érezhette, hogy kissé elvetette a sulykot, mert az akkortájt merőben szokatlan háromperces (!) hosszabbításban nem merte nem megadni Bodnár gólját, amelynek során „a labdát a kapu előtti kavarodásban Bodnár fejjel és kézzel is gólba helyezi. A németek protestálnak, de Meisl nem látta a handset, s mert a határbírók sem igen láthatták, gólt ítél…”

Így lett 2:2 a vége. Óriási szerencse, hogy barátságos mérkőzésről volt szó, ami a „fegyvertársak” között botrány nélkül ért véget, ráadásul Meislt két fatális hibája ellenére szinte egekbe emelte a sportnapilap, mondván, utólag elismerte a hibáit. A magyar futball két óriásával azonban nem volt ilyen megengedő a Nemzeti Sport, amely szerint a berliniek ellen pályára lépő válogatott „gerincét fogja képezni a további reprezentatív teameknek, de Schlosser és Zsák nélkül, akik csak nevükkel szerepeltek a csapatban…”

Sőt, utólagos elemző írásában a lap odáig ment, hogy szerinte a magyar játékosokból a tüzet, a lelkesedést „ellopták az üzlet, a nemzetközi Pénz emberei, akik a magyar játékosokból kiszívták a lelket és »sporthivatalnokká« süllyesztették őket, akiknek folyton csak az anyagiakon jár az eszük…”

Hogy mik voltak?!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik