Peking 2022: a férfiaknál a 25., a nőknél a 7. olimpiai hokitorna következik

KANADAI DOMINANCIÁVAL KEZDŐDÖTT

Nem meglepő módon, a sportág őshazájának, Kanadának a képviselőit nem lehetett legyőzni és megszorongatni sem nagyon az első játékokon. A történeti hűség kedvéért rögzítsük az úttörők névsorát, az első olimpia mezőnyét: Belgium, Csehszlovákia, Egyesült Államok, Franciaország, Svájc és Svédország próbálta meg felvenni a kesztyűt a kanadaiakkal – sikertelenül, merthogy Észak-Amerika átszáguldott a mezőnyön. Az amerikaiak Svájcot 29–0-ra, Svédországot 7–0-ra, Csehszlovákiát 16–0-ra győzték le, míg az amerikaiakat 2–0-ra felülmúló Kanada felmosta a jeget újdonsült északi szomszédainkkal (15–0), és a svédeket is kiütötte (12–1). Furcsa kieséses rendszer, az úgynevezett Bergvall-szisztéma szerint zajlott a torna: az első körben veretlenül végigmenetelő Kanada rögtön megszerezte az aranyérmet, az általa legyőzött együttesek (Csehszlovákia, Egyesült Államok, Svédország) ugyancsak kieséses rendszerben döntöttek a második hely sorsáról (az amerikaiak örülhettek), majd a harmadik körben az első két helyezett előtt – az első két körben – meghajlók (Csehszlovákia, Svájc, Svédország) csatáztak a bronzért… Az aranyérmes Kanadát a Winnipeg Falcons (Winnipegi Sólymok) csapata, a Kanadai Amatőr Jégkorongszövetség (CAHA) által kiírt Allan-kupa 1920-as győztese képviselte, de a nyolcas keretben csak két „vérbeli” kanadai kapott helyet, a többiek bevándorolt izlandi szülők gyermekei voltak!

A franciaországi Chamonix-ban, az 1924-es téli olimpián folytatódott a kanadai uralom (30–0 Csehszlovákia, 22–0 Svédország, 33–0 Svájc, 19–2 Nagy-Britannia ellen), az ezüstérmes megint az USA lett, amelyet 6–1-gyel intéztek el a „juharlevelesek”.

Az első négy olimpián veretlen maradt Kanada, csak a negyedik, 1932-es Lake Placid-i játékokon szereztek ellene először pontot (2–2 az Egyesült Államokkal).

Aztán 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben vége szakadt a sorozatnak. Bekövetkezett az első kanadai vereség (1–2 a britek ellen), sőt a trónfosztás is, mivel a győzelmet magával hozó Nagy-Britannia a négyes döntőben megverte Csehszlovákiát, valamint döntetlent játszott az amerikaiakkal, így elvitte az aranyérmet. Másnap Kanadában azt hitték, megáll a Föld forgása, elvettek tőlük valamit, ami csak az övék.

A SZOVJETUNIÓ ÁTVESZI AZ URALMAT

A britek tizenkét évig ülhettek a trónon, mivel Garmisch-Partenkirchen után a második világháború miatt legközelebb csak 1948-ban rendeztek olimpiát. A svájci St. Moritzban Kanada megtorolta sérelmeit, és megnyerte a tornát, csakúgy, mint négy évvel később Oslóban.

1956-ban, az olaszországi Cortina d'Ampezzóban azonban eljöttek az új idők. A hidegháború legnyirkosabb időszakában feltűnt egy „szuperellenség”, a Szovjetunió, ahol a negyvenes évekig nem is ismerték a jégkorongot, az első bemutató mérkőzést 1946-ban játszották a moszkvai Petrovszkij Parkban, és abban az évben írták ki az első bajnokságot. Az olimpia elvileg továbbra is az amatőrök versenye volt, a vasfüggönyön túl tartották magukat ehhez az elvhez, ám a keleti blokkban a legtöbb népszerű sportágban, így a jégkorongban is álcázott amatörizmus volt. Gyárakban vagy bányákban bejelentett hivatalos munkahelyekkel, de valójában profi körülmények között készülhettek az olimpikonok, akik lényegében főállású sportolók voltak. Az észak-amerikai amatőrök, főiskolások nem vehették fel a harcot olyan orosz nagyágyúkkal, mint Vszevolod Bobrov vagy Jurij Krilov. Kanadát 4–0-ra, az USA-t 2–0-ra verték meg a szovjetek, és százszázalékos mérleggel, 40–9-es gólkülönbséggel szerezték meg az első helyet. Noha a következő játékokon, 1960-ban Squaw Valleyben az amerikaiak otthon tartották az aranyat, és először lettek olimpiai bajnokok, az azt követő nyolc téli olimpiából hetet a Szovjetunió nyert meg, előbb sorozatban négyet (azt szakította meg a csodával határos amerikai győzelem 1980-ban – bővebben lásd keretes írásunkat), majd újabb hármat, olyan korszakos klasszisokat felvonultatva az évtizedek során, mint Alekszandr Malcev, Vlagyimir Krutov, Szergej Makarov, Vlagyimir Petrov, Borisz Mihajlov, Vjacseszlav Fetyiszov, Valerij Harlamov vagy Vlagyiszlav Tretyak. Az észak-amerikaiak és a szovjetek közötti meccsek a hidegháború jégre áthelyezett színterei voltak, rendre hatalmas verekedésekkel és kőkemény ütközésekkel, miközben a kérdés továbbra is ott lógott a levegőben: hogy vehetik fel a versenyt a kanadai és amerikai amatőrök a szovjet álamatőrök ellen?

A kelet-európai rendszerváltás, a szovjet blokk összeomlása, a vasfüggöny lehullása vetett véget ennek a korszaknak. 1992-ben Albertville-ben az egyesített szovjet tagköztársaságok ideiglenes válogatottja még meg tudta szerezni az aranyérmet (Kanadát verte meg a döntőben 3–1-re), utána viszont, 1994-ben Lillehammerben új győztes, Svédország iratkozott fel a táblára, majd beköszöntött egy új korszak az NHL-profik megjelenésével.

ÖT OLIMPIA A VILÁG LEGJOBBJAIVAL

Az 1998-as naganói játékokon lehetővé vált, hogy sok hokirajongó álmát valóra váltva ott legyenek a jégen a világ kétségkívül legerősebb bajnoksága, az észak-amerikai profi liga (NHL) klasszisai is. Ezt elsősorban az tette lehetővé, hogy a vasfüggöny leomlásával az NHL-ben is elkezdtek megjelenni az orosz kiválóságok. Oroszországban is profi keretek között működött tovább a sportág, viszont az egypólusúvá váló világban a földkerekség legjobb játékosai mind egyetlen ligába sűrűsödtek össze, így egyre kevésbé lehetett komolyan venni egy olyan olimpiai tornát, amelyen nincsenek ott az NHL-sztárok.

Nagano előtt „tört meg a jég”, az NHL korifeusai áldásukat adták a játékosok szereplésére, még ha húzták is a szájukat a kéthetes kiesés miatt. Valószínűleg azonban ők is felismerték a marketingértékét, hogy az öt karika égisze alatt az NHL legjobbjai villognak, legyenek bármilyen nemzet válogatottjának mezében.

A világot elbűvölte a naganói sztárparádé, a fantasztikus színvonal és a tömény izgalom. A cseh–orosz döntő ikonikussá vált, a mind a 20 orosz lövést hárító cseh kapus, Dominik Hasek pedig legendává nemesedett, miután Petr Svoboda góljával a csehek először – és máig utoljára – lettek olimpiai bajnokok.

Nemcsak az NHL-esek felbukkanásával vállalt úttörőszerepet a naganói torna, hanem azzal is, hogy ekkor szerepelt először a játékok programjában a női jégkorong. A következő, 2002-ben Salt Lake City-ben rendezett olimpián mindkét szakágban Kanada–USA döntőre került sor, a nőknél a házigazdák, a férfiaknál a kanadaiak győztek, akiket a pályán Joe Sakic, a palánkon túlról szakmai igazgatóként a nagy Wayne Gretzky vezényelt. Négy évvel később Torinóban európai finálé kerekedett (3–2 a svédeknek a finnek ellen), majd 2010-ben Vancouverben újra észak-amerikai (hosszabbításban 3–2 Kanadának az USA ellen). Szocsiban 2014-ben a legtöbben azt jósolták, hogy az oroszok első győzelme is megszületik a profi érában, ám a házigazda idő előtt elvérzett, érmet sem szerzett. Négy évvel ezelőtt Pjongcsangban azonban már felért a csúcsra a szbornaja, igaz, nem Oroszország, hanem Orosz csapat néven, mivel a 2016-os nagy doppingbotrány miatt az ország saját zászlaja nem indíthatott versenyzőket és csapatokat az olimpián, a sportolók a NOB egyéni engedélyével szerepelhettek, de nem hazájuk színeiben – persze ettől még Ilja Kovalcsuk vagy Pavel Dacjuk nem lett kevésbé orosz…

Ők azonban ekkor már nem NHL-, hanem KHL-klasszisként vettek részt a játékokon, mivel az NHL egymást követő öt olimpia után megzabolázta a karnevált – Pjongcsangban már nem lehettek ott a legjobbak, mint ahogy most Pekingben sem lesznek (lásd keretes írásunkban).