KORMANIK ZSOLT
KORMANIK ZSOLT
2018.12.18 17:51 Frissítve: 2019.01.01 19:14

Rögtön francia neveket véstek a vb- és az Eb-trófeára – de miért?

A 2018-as esztendő kiemelkedő sporteseményeinek összegzése keretében folytatjuk hétrészes sorozatunkat, amelyet a francia válogatott második világbajnoki címe alkalmából indítottunk: a második epizódban a játéktéren kívül követjük a francia futball felemelkedésének folyamatát, és többek között arra keressük a magyarázatot, miért franciákról nevezték el az első vb-trófeát és az Európa-bajnoknak járó serleget.

Két trófea, két klasszis, három francia diadal: Didier Deschamps az Eb-serleggel (2000), a Rimet-kupa helyébe lépő Világkupával (1998) és Michel Platini az Eb-trófeával (1984) (Fotó: AFP)

 

„Alaposan át akartam tanulmányozni a tervezetet, mielőtt rábólintok, csakhogy megérkezett a váltás, mennem kell... Nem szeretném tovább húzni az időt, ezennel áldásomat adom a kezdeményezésre. Bocsánatát kérem a macskakaparásért, de vacogva írom ezeket a sorokat...”

Vacogva bizony, mert tél volt – 1917 februárját írták –, és ákombákom betűkkel részint azért, mert a szerző nem egy kávéházi asztalnál ücsörögve mártotta tollát a tintába, hanem az első világháború halál járta frontvonalainak egyikén. A fegyverek éppen hallgattak, s akkoriban egynémely futballkérdés bizony már annyira fontos volt, hogy az öldöklés közepette sem tűrt halasztást.

Ilyen volt a Francia Kupa ügye, amelyről az üzenetváltás folyt: az idézett sorokat Jules Rimet, a Francia Labdarúgó-szövetség későbbi első elnöke írta Henri Delaunay leendő első főtitkár sürgető levelére.

FRANCIA BÁBÁSKODÁS 1.: LÉTREJÖN A FIFA

Nemzetközi szövegkörnyezetbe ágyazva ugyanez: a feladó a világbajnoki trófea majdani névadója, a címzett pedig az, akiről évtizedekkel később az Európa-bajnoki serleget nevezik el. Tényleg, ha már itt tartunk: tudjuk, hogy a FIFA rövidítés francia elnevezést takar (Fédération Internationale de Football Association), és hogy a világ labdarúgását irányító, tagságában ma már az ENSZ-szel vetekedő szervezet 1904-ben Párizsban alakult meg?

Nem állíthatjuk, hogy a franciák a futball nagy feltalálói – a sportág taktikai fejlődésének jelentős fejezeteit más nemzetek fiai írták –, azzal viszont nem vezetjük félre az olvasót, ha kijelentjük: a több helyütt érlelődő új gondolatok tettekre váltásában sokszor ők voltak az úttörők, kezdeményezéseiket irigylésre méltó tehetséggel és lobbierővel vitték keresztül, szóval vigyázó szemünket futballügyekben is tanácsos Párizsra vetni.

A nagy francia futballvezetők sorát kezdhetnénk akár Pierre de Coubertinnel is, hiszen a labdarúgás franciaországi megjelenése utáni évtizedekben az inkább rögbipárti báró részt vett szövetség- és bajnokságalapításban, az egyik első országos torna serlegét ő ajánlotta fel (Trophée de France) – a kortársak szemében nem csekély mértékben emelve ezzel a sportág presztízsét –, csakhogy a modern olimpiai mozgalom atyja határozottan az amatörizmus pártját fogta, és gyorsan kiderült, hogy a fejlődés iránya a futballban másfelé mutat.

Ezen az úton egy másik francia futballpolihisztor vette kézbe a trikolórt: Robert Guérin, a Le Matin újságírója, aki a hőskorra jellemzően játékos, edző, játékvezető is volt egy személyben, továbbá ő volt 1904-ben a francia válogatott első szövetségi kapitánya, jobban mondva összeállítója (főállású utódja majd csak 1964-től lesz).

Guérin volt az – a holland szövetség főtitkárával, Carl Anton Wilhelm Hirschmann-nal összefogva –, aki hét ország bevonásával 1904-ben megalapította a FIFA-t, és 28 évesen a szervezet első elnöke lett.

Jules Rimet (Fotó: AFP)

FRANCIA BÁBÁSKODÁS 2.: MEGSZÜLETIK A VILÁGBAJNOKSÁG

Csakhogy egyelőre sem az új szervezet, sem a tagszövetségei odahaza nem rendelkeztek akkora befolyással, hogy a szinte rögtön papírra vetett tervet, a nagy nemzetközi tornát megvalósíthassák. Ebben az első világháború éppúgy szerepet játszott, mint az egyre erősebb olimpiai mozgalom jelentette konkurencia, a legszervezettebb futballélettel büszkélkedő britek elzárkózása – és a pénzhiány.

A körülmények aztán lassacskán megváltoztak, és már csak a megnyíló lehetőségek kiaknázására alkalmas elhivatott és makacs sportvezetők kellettek. Ilyen volt a FIFA elnöki posztját 33 éven át (1921–1954) betöltő Jules Rimet és harcostársa-riválisa, Henri Delaunay.

A tettvágytól duzzadó, sikerre éhes Jules Rimet-t korán magával ragadta a futball-láz, részt vett a Red Star alapításában (1897, Párizs) – sorozatunk első részében foglalkoztunk a klub húszas évek eleji kupasikereivel –, társaival tető alá hozott egy klubokat tömörítő ligát (1910), munkálkodott az egységes francia szövetség létrehozásán, és az első világháború borzalmait a fronton átélve egyre erősebben hitte: a labdarúgással olyan eszköz került az emberiség birtokába, amely akár (reményteli idők voltak...) az örök világbéke záloga lehet. Az 1924-es párizsi olimpia, a „semmiből jött” uruguayi válogatott nagyszerű játéka és diadala, a minden korábbinál „nemzetközibb” futballtorna sikere végleg meggyőzte erről.

Henri Delaunay (Fotó: AFP)

Henri Delaunay más alkat; ő némiképp a háttérbe húzódó (szorított?) szürke eminenciás, akit egy tizenévesen, 80 ezer drukker társaságában átélt angol FA-kupa-döntő bűvölt el annyira, hogy később a sportbalesete sem tudta eltántorítani a labdarúgástól.

„Számára nagy szerencsétlenség volt, a francia labdarúgásnak viszont nagy hasznára vált” – céloz a szövetség visszaemlékezése arra a mérkőzésre, amelyen a játékvezetőként ténykedő Delaunay-t úgy találta arcon a labda, hogy a sípot félig lenyelte, két fogát elveszítette. Indulhatott hát a felfelé ívelő sportvezetői karrier...

FRANCIA BÁBÁSKODÁS 3.: MEGSZÜLETIK AZ EURÓPA-BAJNOKSÁG

Nehéz eldönteni, melyikük végzett nagyobb munkát az első világbajnokság (1930) kiírásáért – a közmegegyezés szerint az ötletgazda Rimet, míg az egyeztetések sikerre viteléért az általa az előkészítő bizottságba jelölt, a vb tervét Franciaország nevében előterjesztő Delaunay is rengeteget tett –, illetve azért, hogy 1938-ban Franciaország is a rendezők sorába lépjen.

Talán szükségtelen is a méricskélés. A vb-serleg (szintén egy francia, Abel Lafleur alkotása) mindenesetre 1946-tól Rimet nevét viselte 1970-ig – amíg a brazilok végleg el nem nyerték –, ám ez nem vette el Delaunay kedvét attól, hogy nekirugaszkodjon egy másik régóta dédelgetett terv, az Európa-bajnokság megvalósításának.

Bár végül csak az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) létrehozásában vehetett részt – ő lett az első főtitkár 1954-ben –, és az első, franciaországi Eb-t (1960) nem érhette meg, a trófeát róla elnevező kollégái méltó emléket állítottak fáradozásainak.

FRANCIA BÁBÁSKODÁS 4.: ELINDUL A BEK, A MAI BL ELŐDJE

Addigra a mozgalmas ötvenes évek világra segítettek még egy gyönyörű gyermeket, „akit” ma már Bajnokok Ligája néven ismerünk. Ez a szülőszoba is Párizsban volt. Akkoriban már több évtizedes múltra tekintettek vissza a nemzetközi klubmérkőzések és -tornák (híres és elismert volt például az először a húszas évek végén kiírt, magyar sikereket is hozó Mitropa-kupa), ám a kontinens legjobb klubjait versenybe hívó sorozat nem létezett. Aztán nem sokkal azután, hogy 1954 decemberében a Wolverhampton 3:2-re legyőzte az Aranycsapat kiválóságait felvonultató Honvédot, és a helyi sajtó „világbajnokként” ünnepelte az angol csapatot, megjelent egy újságcikk a francia sportnapilapban, a L'Équipe-ben.

Gabriel Hanot

Gabriel Hanot, a korábbi válogatott futballista, válogatóbizottsági elnök, a franciaországi profizmus és edzőképzés egyik élharcosa volt a szerzője, és azt javasolta: ha a Wolverhampton valóban „a világ legjobbja” akar lenni, mérkőzzön meg a Honvéddal Budapesten is, továbbá kiegészítésképpen mérje össze tudását a Real Madriddal és az AC Milannal. Ha mindet legyőzi, valóban „világbajnok”.

A L'Équipe szerkesztősége nem hagyta elszállni Hanot példányszám-emelkedéssel kecsegtető ötletét: a lap vezetői tudósítóikon keresztül azonnal tesztelték a tervet Európa nagy futballvárosaiban, majd meghívták Párizsba 18 neves klub (köztük a Vörös Lobogó, vagyis az MTK) vezetőit, kidolgozták a versenykiírást.

S bár kezdetben sem a FIFA, sem az UEFA, sem a francia szövetség támogatását nem bírták, olyan lobbierőt vetettek be – a szervezőbizottság két alelnöke Santiago Bernabéu, a Real Madrid elnöke és Sebes Gusztáv, a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt –, hogy 1955 őszén már mérkőzéseket rendeztek.

„A kommunista Partizan Beograd karácsonykor pályára lépett a francóista Real Madrid stadionjában” – ha ilyesmi összejöhetett 1955 decemberében, a hidegháború közepette, akkor ez sikertörténet lesz, vélték a labdahívő kortársak.

Az lett, akárcsak az ugyanebben az időben a France Football szerkesztőségében kitalált Aranylabda. A díjat eredetileg Európa legjobb labdarúgójának ajánlották fel – elsőként, 1956-ban az angol Stanley Matthews (Blackpool) nyerte meg az újságírók szavazását a spanyol-argentin Alfredo Di Stéfano (Real Madrid) és a francia Raymond Kopa (Real Madrid) előtt –, 1995-től a legjobb Európában játszó labdarúgó kapta meg nemzetiségére való tekintet nélkül, 2007-től pedig már az európai klubtagság sem feltétel: az ankéton a világ legjobbját keresik. 

Az első, 1955–56-os BEK-kiírás döntőjébe jutó Stade de Reims (Fotó: Getty Images)

 

Az intézményrendszer, amelyben a világ és Európa labdarúgása nagyjából ma is üzemel, felállt az 50-es évek második felére – jelentős francia közreműködéssel. Francia klubsiker is lett mellé gyorsan, hiszen a Stade de Reims, amely korabeli négy bajnoki címével (1949, 1953, 1955, 1958) is beírta magát a futballtörténelembe, eljutott a Bajnokcsapatok Európa-kupájának első (természetesen párizsi...) döntőjéig, és ott csak 4:3-ra kapott ki a fénykorába lépő Real Madridtól.

VIDEÓ: AZ 1956-OS BEK-DÖNTŐ – REAL MADRID–REIMS 4:3
Hiába vezetett Michel Leblond és Jean Templin góljával 2:0-ra, majd a későbbi Európa-bajnok szövetségi kapitány, Michel Hidalgo fejesével 3:2-re a Reims, a történelmi első finálét a Real Madrid nyerte meg. A madridiak gólszerzői sorrendben: Alfredo Di Stéfano, Rial, Marquitos, Rial.

 

VÉGÜL NÉHÁNY PILLANTÁS A KORABELI FRANCIA KLUBFUTBALLRA

A negyvenes-ötvenes évek francia futballjából a Reimsen kívül további két klub magaslott ki. Az egyik a Lille OSC, amely megnyerte a második világháború utáni első bajnokságot, bejutott sorozatban öt kupadöntőbe (máig rekord) és közülük hármat (1946–1948) meg is nyert, majd később (1953, 1955) behúzott még kettőt.

VIDEÓ: AZ 1948-AS KUPADÖNTŐ – LILLE–LENS 3:2
Sorozatban a harmadik lille-i kupadiadal. A második ligás Lensban – amelyben Sikló-Schmidt László személyében magyarországi születésű labdarúgó is pályára lépett – Stefan Dembicki, művésznevén „Stanis” két gólt szerzett, de a lille-i klublegenda, Jean Baratte is betalált kétszer – és az ő duplája többet ért.

VIDEÓ: AZ 1949-ES KUPADÖNTŐ – RACING PARIS–LILLE 5:2
Jean Baratte egy évvel később is pályára lépett a fináléban, csakhogy gólt nem szerzett – talán ezért is nyertek a fővárosiak, nem is akármilyen különbséggel. Ezúttal a párizsi Roger Gabet vágott kettőt.

 

Jó évei voltak az OGC Nice-nek is, amely három bajnoki aranyérmet (1951, 1952, 1956) gyűjtött be abban a korszakban, és amelynek 1955–1956-os bajnokcsapatában a Ganz TE-ből induló, 21 francia válogatott meccsen 10 gólig jutó Újlaki József volt a házi gólkirály.

VIDEÓ: AZ 1952-ES LEGENDÁS KUPADÖNTŐ – NICE–BORDEAUX 5:3
A fehér nadrágos bordeaux-iak 0:1-ről, majd 1:3-ról is kiegyenlítettek, de Abdelaziz Ben Tifur és Georges Césari góljára már nem volt válaszuk. A francia válogatottban is játéklehetőséghez jutó Ben Tifur később az Algéria függetlenségéért harcoló Nemzeti Felszabadítási Front futballcsapatának egyik alapító tagja lett, majd edzőként is irányította az elszakadást szimbolizáló legénységet.

 

A francia  válogatott nemzetközi áttörése sem váratott már sokáig magára.

Cikkünk a Nemzeti Sport Hosszabbítás mellékletében megjelent sorozat második epizódjának bővített változata.

A SOROZAT RÉSZEI
1.: Az első labdától a magyarok bejöveteléig
2.: Trófeákon őrzött életművek
3.: A franciák vb-gólparádéjától az elátkozott kapufák döntőjéig
4.: Platini csúcsra vezette a francia futballt, majd ott termett a Marseille is
5.: A Zidane-féle aranygeneráció két nagy dobása
6.: „Mindennek vége” – a lyoni csodától Zidane fejetlen fejeséig
7.: Deschamps megtanulta, átélte, alkalmazta: Csak a csapat!