Rudi bácsi

Naponta felkerekedtünk a Pannónia utcából, s kimentünk a Vasas-pályára. Július vége volt, nyári szünet, a hatvanas évek elején. Látni akartuk a nagyokat – Farkas Jánost, Mészöly és Ihász Kálmánt, Machos Ferencet, a kapus Szentmihályi Antalt és a többieket. A pálya szélén, hason fekve figyeltük az edzést, velük cseleztünk, szereltünk, lőttünk, és persze álmodoztunk… Hátha egyszer majd mi is… Persze tudtuk a helyünket, ha egy-egy elguruló labda után szaladtunk, mindig visszadobtuk, sohasem rúgtuk. Nem volt rá merszünk, látva, hogy a pályán lévők mire képesek.

A játékosok, a válogatottak, a nagymenők sohasem mulasztották el megsimogatni a fejünket, megköszönve a labdát, mi pedig, miközben büszkén néztünk a többiekre, nagyon ügyeltünk, nehogy betévedjünk a pályára, mert volt ott egy síppal rendet teremtő ember, aki egy szemvillanással a helyünkre utasított bennünket. Csak az edzés végén enyhült meg kissé, akkor nem mulasztotta el egy félmosoly kíséretében megkérdezni: „Tetszett, srácok?” Mire rávágtuk volna, hogy „Igen, Rudi bácsi…”, már az öltöző felé baktatott a fiaival.

Akiket akkor, előtte és utána is a gyerekeinek tartott. Zárkózott ember lévén csak nagy ritkán látszottak rajta érzelmek, mégis a beszélgetés volt a legfőbb fegyvere. A kommunikációra esküdött – mondanák napjaink fölkent menedzserei. „Egy frászt!”– mondaná erre ő, esetleg hozzátenné, az az edző dolga, hogy szót értsen a játékosaival.

Ismernie kell őket, önérzetükben megbántani főbenjáró bűn, megértéssel muszáj közeledni hozzájuk. Szeretettel, de nem elvárva, hogy viszontszeressék őt, elegendő, ha megcsinálják, amit mond nekik. Maradéktalanul.

Mészöly Kálmánhoz és Farkas Jánoshoz való kötődése legendás, anekdoták által is bizonyított, ám ő ezt sohasem mondta ki. Azt tartotta, hogy a futballban nincs barát, a pályán kívül viszont – rengeteg. Az a jó játékos, az áll hozzá közel – magyarázta –, aki mindent megtesz a csapatért, de: sohasem a futballista van az edzőért, hanem – fordítva.

Szigorú volt, mégis rugalmas. Az egyik válogatott meccs előtt Albert Flórián ragaszkodott ahhoz, hogy két edzés között maga mossa le a kocsiját, mondván, az megnyugtatja. Rudi bácsi alkut ajánlott: „Mossa csak le a kocsiját, de ha nem játszik jól, lecserélem, és prémium sincs.” Hat nulla lett a vége a dánok ellen hatvanhat őszén, Albert lőtte az első és a negyedik gólt.

Igaz edző volt: MESTER. Ezért hívta Rudi bácsinak mindenki, ezért marad meg mindenkiben egy-egy jó szó, mozdulat, gesztus tőle, ezért őszinte a búcsú: Isten vele, Rudi bácsi!

Mert vele van, ez bizonyos.