Miért Gera rúgta a büntetőt? És miért szégyenkezett Matthäus?

Kommentátor: Fülöp László

CSAK A GYŐZELEM

„Nincs más út számunkra, csak a győzelem elfogadható eredmény!” – érzékeltette szorult helyzetünket a reykjavíki mérkőzés előtt Lothar Matthäus, aki akkoriban már másfél esztendeje volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya.

A 2006-os világbajnokság selejtezőjében öt meccs után ötvenszázalékos mérleggel álltunk, vagyis Izland másodszori legyőzése valóban életbevágóan fontos feladatként tornyosult az abban az esztendőben még nyeretlen, két döntetlent és két vereséget elkönyvelő mieink előtt.

Izland másodszori legyőzése, hiszen 2004 szeptemberében a Megyeri úton 3–2-re felülmúltuk az északi csapatot – pedig akkor is Eidur Gudjohnsen szerezte a találkozó első gólját.

AZ ELSŐ FÉLIDŐBEN KATASZTROFÁLIS

Mint a fenti összefoglalóban is láttuk, két tizenegyes révén, a majdnem egy félidőnyi emberelőnyt meglovagolva sikerült kiharcolni a győzelmet, melynek segedelmével – a másnapi Nemzeti Sport címlapját idézve – „Életben maradtak a vb-reményeink!”

Ma már tudjuk, csak ideig-óráig bizakodhattunk, Horvátország, Svédország és Bulgária is megelőzött bennünket – s valljuk be, már Izland felülmúlásakor is sejthettük, hogy ez lesz a vége. Amit a televízióban láttunk, azt a másnapi sportlap többek között ekképp nyomatékosította:

„Gyötrődtünk, de végül győztünk…, az első félidőben katasztrofális volt a játék…, nem lehet állítani, hogy kimagasló egyéni teljesítmények lettek volna a csapatban.”

FELKAPJA ÉS VISZI A ZÁSZLÓT

„Örülök a győzelemnek, a mutatott teljesítménynek azonban a legkevésbé sem. Ez nem az a futball volt, amit vártam, a látottak alapján félig-meddig csoda, hogy nyerni tudtunk” – mondta a mérkőzés után Matthäus, majd egy nappal később, a lapunknak adott hosszú interjúban még keményebben fogalmazott:

„Írja le nyugodtan: szégyellem magam a szombat esti produkció miatt… Sokszor úgy érzem magam, mint az a hadvezér, aki felkapja és viszi a zászlót, de amikor hátranéz, azzal szembesül, hogy elmaradtak mögüle a harcosok.”

Azt is hozzátette, hogy szemben a két válogatott 2004-es meccsével, „most valami olyan sporttal rukkoltunk ki, amelynek nem tudom megmondani a nevét. Egy biztos: ezt nem futballnak hívják…”

Matthäus teljes joggal csóválná a fejét, mégis megkockáztatjuk: Franciaországban egy ilyen győzelemnek is örülni tudnánk.

MIVEL SENKI SEM MOZDULT

A kérdés már csak az: miért Gera Zoltán lőtte a büntetőket, holott korábban nem volt ilyen feladata a válogatottban? Először is: Király Gábort leszámítva neki volt a legtöbb válogatott tapasztalata (már a 30. meccsnél tartott), ő viselte a csapatkapitányi karszalagot, másfelől pedig:

„Előzetesen nem volt egyeztetés közöttünk, az első esetnél egész egyszerűen felvettem a labdát, és mivel senki sem mozdult a társaim közül, odasétáltam vele a büntetőponthoz, aztán elrúgtam – idézte lapunk az akkoriban már a West Bromwich Albionban futballozó, az izlandiak elleni játékot kézsérülése ellenére vállaló Gerát. – A második alkalommal sem akadt más jelentkező, így újfent én kísérleteztem. Örülök, hogy egyik esetben sem hibáztam. Ami a mérkőzést illeti, nem kétséges: futballoztunk már és reményeim szerint futballozunk majd még ennél sokkal jobban.”

Tényleg így történt.

Ami pedig a tizenegyeseket illeti: Gera időközben kijelölt ítélet-végrehajtó lett és további hat büntetőt váltott gólra a válogatottban, olyasmi azonban sem neki, sem másnak nem adatott meg azóta nemzeti csapatunkban, hogy két tizenegyesgólt szerezzen egy mérkőzésen.