Elaludni nem nagy kunszt egy vb-meccsen. No de a gyepen?

Greaves nem csak az ellenfelekkel, a kutyákkal is elbánt (Fotó: Action Images - archív)

Jót aludni a gyepen, vb-meccsen

Már a legelső, Uruguayban rendezett világbajnokság sem szűkölködött tréfás jelenetekben: az Argentína–Egyesült Államok (6:1) mérkőzésen az amerikaiak elnöke (érdekes árukapcsolással egyben gyúrója) megunván a déliek sorozatos, megtorlatlanul hagyott szabálytalanságait, elindult a pályára, hogy személyesen dádázza meg a játékvezetőt, a belga John Langenust. A spori szerencséjére a mérges álláshalmozó idegességében menet közben megbotlott, az orvosi táskából kiesett egy üvegcse kloroform, amit az ideges amerikai beszippantott, s azonnal mély álomba merült… Ezen a tornán egyébként is sokszor kerültek reflektorfénybe a sípos emberek: az Argentína–Franciaország mérkőzés játékvezetője, a brazil Almeido Rego a 85. percben véget vetett a találkozónak, de meggyőzték hibájáról, s miután kiterelgették a játéktérre beözönlő néhány száz drukkert, folytatódott a meccs. Az argentinok csapatkapitánya nélkül, mert amikor a játékos az öltözőben meghallotta, hogy vissza kell menni a gyepre, izgalmában elájult (akkoriban még nem létezett a csere intézménye).

A Montevideóban megrendezett döntő előtt a szervezők mindent elkövettek a derék Langenus védelmében, ezért a nézőktől elkoboztak a bejáratnál minden fegyvert, botot és egyéb támadóeszközt, de a belga sem volt balga: csak úgy vállalta a finálé vezetését, hogy előtte 10 ezer dolláros, akkoriban horribilisnek számító összegű életbiztosítást köttetett saját magára. Mivel győztek a hazaiak, megúszta… Amúgy Argentínában országszerte tüntetések zajlottak, az ilyenkor szokásos töréssel-zúz(ód)ással.

Küldöttség a kádban ülő kapitányhoz

A következő nagy tornára az argentinok tartalékcsapatukkal utaztak el, attól félve (teljes joggal), hogy az európai klubok elrabolják legjobbjaikat; a címvédő pedig addig-addig alkudozott fellépti díján, amíg végül lemaradt a vb-ről. Uruguay az 1938-as futballünneptől is távol maradt, mondván, nem kockáztatja meg nimbusza elvesztését, az argentinok pedig megsértődtek, mert nem Dél-Amerikában rendezték meg a tornát. Nehéz esetnek számítanak a dél-amerikaiak, ezzel 1938-ban a svéd játékvezető, Ivan Eklind is szembesült: a Brazília–Lengyelország mérkőzésen a brazilok támadója, Leónidas a nagy sár miatt ledobta cipőjét, hogy ne akadályozza a rátapadó agyag, de a sípos ember leküldte a pályáról, mondván, tegye a szabályokkal összhangba a szerelését (a legenda szerint eközben egyenlítettek a lengyelek, de ezt később cáfolták).

A döntőbe a magyarok és az olaszok jutottak, akik az utolsó meccs előtti nagy izgalomban elveszítették időérzéküket, és jóval hamarabb kiérkeztek a stadionba, mint tervezték. Kapitányuk, Vittorio Pozzo nem esett kétségbe: a buszon rögtönzött egy élménybeszámolót korábbi nagy meccsekről, majd megtartotta taktikai eligazítását, mondván, az öltözőben amúgy is kihallgatták volna őket… Győztek is az olaszok, jutalmul egyhetes párizsi üdülést kaptak vezetőiktől, ám ennek a honvágytól gyötört játékosok nem örültek, és felkeresték Pozzót, hogy rábeszéljék: térjenek haza. A kapitány épp fürdőkádjában ülve lazított, de fogadta játékosait, s némi pezsgőzés közben (talán éppen ekkor találták fel a pezsgőfürdőt?) engedett követelésüknek (azaz hazatérhettek). Pozzo korábban nem mindig volt ilyen magabiztos és határozott: az 1934-es vb-döntő 91. percében izgalmában elájult.
Csak az érdekesség kedvéért: akkor olyan szégyennek élték meg a magyarok a vb-ezüstöt, hogy a játékosokat a vezetők mérgükben a III. osztályon vonatoztatták haza, majd a Keletiben a tömeg kis híján meglincselte Dietz Károly kapitányt.

Ha már fentebb ájulásról volt: 1950-ben a hazaiak, a brazilok a jugoszlávokkal játszottak, s amikor a felek kibaktattak a gyepre, az európai csapatból Rajko Mitics beütötte a fejét egy vasrúdba az öltözőfolyosón, s elveszítette eszméletét. A walesi játékvezetőt, Benjamin Griffitht ez nem hatotta meg, elkezdette a mérkőzést. A hazaiak már a második percben a kapuba találtak, Mitics csak a 20. percben szállhatott harcba…

Akinek Rimet kezébe nyomta a Rimet-kupát

Az 1950-es vb-t végül Uruguay nyerte meg, 200 ezer őrjöngő hazai néző szeme láttára. A mérkőzés lefújása után érthető okokból nem uralkodott kimondottan a szeretet és béke hangulata, így aztán a FIFA elnöke, a francia Jules Rimet díszsorfal, himnuszok, kézfogás és egyéb ünnepi kellékek teljes mellőzésével egyszerűen az uruk csapatkapitánya kezébe nyomta a saját magáról elnevezett trófeát, majd elmenekült a játéktérről. „Féltem. Nagyon féltem!” – vallotta be később. Mit mondjunk: mi sem futottunk volna tiszteletköröket az uruguayiak helyében, ismerve a brazil nézők legendás „lövőkedvét”. A brazil drukkerektől egyébként legjobban az őket ismerő brazil focisták féltek: amikor 1966-ban kiestek a vb-n, a csapat csak három nap múlva mert hazarepülni, a kapitány, Vicente Feola pedig még egy hónapig Angliában maradt! Korábban kaptak kőzáport is, ehhez képest az olaszoknál szokásos paradicsomeső, vagy az 1958-ban az argentinokat fogadó záptojás- és rothadt gyümölcszuhé egészen kellemes lehetett.

1954-ben, még a döntő előtt, a magyarok is vidám pillanatokat éltek át: a dél-koreaiakkal történő játszadozás félidejében az ázsiaiak teleették magukat dinnyével, majd a második játékrészben sokuk egyszerűen lefeküdt pihenni a gyepre. Az NSZK elleni első találkozón Grosics Gyula gondolt egy merészet, szokásához híven egy kifutás után vezetni kezdte a labdát, sőt kis híján a félpályáig cselezte magát, ott azonban Helmut Rahn szerelte, és az üres kapuba ívelt (ezt a pillanatot egyébként ritkán idézik fel erről a tornáról). Aztán a magyarok brazilverése után Rejtő Jenő-i jelenetek zajlottak a pályán: egy dél-amerikai verekedni kezdett, majd fojtogatta a pályára siető rendőrt, miközben társai az öltözőfolyosón szódásüvegekkel lekapcsolták a világítást (Ez az, fiúk, először a villanyt! – mondta öreg vagány is, amikor egy korcsmai verekedés kezdetén kiszúrták a szemét), és vakon megindult a vad adok-kapok. Ezt a magyarok szerencsésen túlélték, de a fináléban már nem mellettünk állt Fortuna.

Útközben

Az olaszok ásza, Omar Enrique Sivori csak úgy volt hajlandó elrepülni az 1962-es chilei világbajnokságra, hogy a gépre szállás előtt álomba injekciózták. Később ilyesmire már nem volt mód a nem repülő hollandi, Dennis Bergkamp esetében. 1962-ben a házigazdák minden mérkőzésük előtt olyan ételt ettek, amely ellenfelük nemzeti specialitása: sajtot a svájciak, pizzát az olaszok ellen, majd vodkáztak egy keveset a szovjetek előtti mérkőzés felvezetéseként. A csodás brazilokkal szemben aztán nem segített a méregerősre főzött kávé sem. Ha már Chile: szokás a dél-afrikait az első téli vb-ként emlegetni, de tulajdonképpen a chilei volt az. Annyira, hogy a szervezők közleményben kérték a válogatottakat vendégül látó városok lakosait, hogy adják kölcsön gázkályháikat a labdarúgók szobáiba!

Kutyaharapást arannyal

Képzelhetjük, mennyire csodálkozott az 1962-es világbajnokságon az angol csatárlegenda, Jimmy Greaves, amikor a brazilok elleni találkozó közben egy kutya a pályára rohant, s megjelölte a brit lábát… Később megbocsátott az ék az ebeknek, amikor négy év múlva egy Pickles nevű négylábú megtalálta és kikaparta egy parkban a Westminsterből egy bélyegkiállításról (!) ellopott világbajnoki trófeát. A tornát az angolok nyerték meg, és a vb-végi banketten természetesen díszvendég volt Pickles, de ennél is jobban csodálkoztak az angolok azon a tényen, hogy a királynőt mosolyogni látták… A győzelmet az angolok egyébként hűvösen vették tudomásul: a Sohóban félmeztelen pincérnők mérték az ingyen sört, a parkok szökőkútjaiból a bobbyk ötpercenként mentettek ki egy-egy holtrészeg fuldoklót.

Azon a tornán történtek még furcsa dolgok: az angol–argentin örökrangadón a német sípmester, Rudolf Kreitlein leküldte a pályáról a gaucho középpályást, Antonio Rattínt reklamálásért, noha nem beszéltek közös nyelvet. Mint később kiderült: a dél-amerikai azt kérdezte meg tőle, miért írta fel a bíró egy társa számát. Amikor leküldték, percekig nem volt hajlandó elhagyni a gyepet, mindenestre e mérkőzés után találta fel egy brit a sárga és a piros lapokat. Egyébként Rattínhoz hasonlóan nem mindenki hagyta el egykönnyen a gyepet: 1962-ben az olasz Giorgio Ferrinit a helyi rendőrök ráncigálták le a játéktérről, miután Ken Aston kiállította (így nem csoda, hogy amikor nem sokkal később az olasz Paride Tumburus és a chilei Jorge Toro szabályos bokszmeccset vívott, egyiket sem küldték le…), 1966-ban az uruguayi Hector Silvát szintén.

Okos kérdés

A szövetségi németek 1974-ben házigazdaként megnyerték a vb-t. A döntőben a nagy esélyes hollandokat győzték le, így aztán kapitányuk, az „örömtől kábult” Helmut Schön felszabadultan érkezett a sajtótájékoztatóra. Vidámsága csak az első kérdésig tartott.

„Hogyan történhetett meg, hogy a csoportkörben kikaptak az NDK-tól?” – méltatlankodott egy német újságíró. Hiába, vannak örök elégedetlenek. Arról már nem is szólva, hogy ezzel a vereséggel nem a hollandok, a brazilok és az argentinok mellé került az NSZK a középdöntőben, hanem a jugoszláv, lengyel, svéd hármas társaságában landolt. A kopaszsággal vívott harcban erősen vesztésre álló Schön egyébként nem volt a riporterek ellensége: „Amikor játékosaimat a hosszú hajuk miatt kritizálom, tulajdonképpen csak irigységemnek adok hangot” – mondta egy alkalommal. Egyébként könnyen megbocsáthatott a kérdezőnek is, akárcsak játékosainak: „Egy-egy vereség után mindig arra gondolok, de jó, hogy nálunk nincs halálbüntetés.”

Az XS-es lábú (egyik lába X-alakot formált volna a másikkal, ha az nem éppen S alakú egy gyermekkori betegség következtében) brazil zseni, Garrincha, aki tízévesen naponta fél liter pálinkát ivott meg, és nem kimondottan esze miatt lett hazája büszkesége. Amikor interjút kértek tőle, nem tudott mit kezdeni zavarában az orra alá dugott mikrofonnal.

„Üdvözöllek, mikrofon, hogy vagy?” – hangzott el a legendás kérdés. (Ugyanez egy másik verzióban: „Gyere, Mané, köszönj el a mikrofontól!” – mondta neki búcsújakor egy riporter, mire Garrincha válasza: „Szervusz, mikrofon!”)

A magában füstölgő mester

Az olasz kapitány, Enzo Bearzot idegei sokáig rendben voltak: amikor az 1982-es vb-re magával vitte az eltiltásából nem sokkal korábban visszatérő csatárt, Paolo Rossit, odahaza „kis híján vízbe fojtották”, ahogyan fogalmazott egy újságíró. Gondolhatjuk, mit kapott a mester, amikor Rossi egymás után hozta a góltalan meccseket, de végül csak beindult a henger, és Bearzot megkapta jutalmát kitartásáért. Négy év múlva nem ment csapatának, ki is estek a franciák ellen. Bearzot sem volt már a régi: pipára gyújtott a pálya mellett, majd szórakozottan zsebre vágta az alkalmatosságot. Aztán nem győzött csodálkozni, miért kezd el vadul füstölni a nadrágja... Szerencsére nemesebb szerv nem sérült, bánatára viszont csapata sem gyúlt lángra.

A dán Sepp Piontek jóval lazábban élte meg az 1986-os vb-t. „Olyan, mint egy koravén tornatanár, aki titokban a női zuhanyzó előtt leselkedik” – jellemezte a torna közben egyik ásza, Sören Lerby. Játékosai azt kérték tőle, ha bejutnak a 16 közé, találkozhassanak feleségeikkel, szeretőikkel (vagy legalább az egyikkel, gondolom). Piontek ismerte legényeit, és már az első csoportmeccs után engedélyezte a görbe estét, hogy megelőzze a bajt. (Így legalább nem merik annyiszor élvezni prostituáltak társaságát, meg nem mernek annyit inni – dörmögte erősen finomított NSO-verzióban a mester). „Nagy szélhámos maga, mester. Megint kihúzta a méregfogunkat! – köszöntött rá a nagy estén egy pohár borral csatára, a remek Preben Elkjaer Larsen. Piontek válaszként megbüntette kétszáz dollárra. Hogy miért? Mert nem sört ivott, azt ugyanis az északi hagyományokhoz illeszkedve korlátlan mértékben lehetett fogyasztani dinamitéknak. Larsen (akinek korábban előírta Piontek, hogy bosszantsa fel naponta kétszer, különben repül a keretből) társai nem estek kétségbe, összedobták egy kalapba a büntetést, sőt a fejfedőt nagy pimaszul a mester orra elé is odadugták. Piontek egy hanyag mozdulattal belehajított egy ötvenest – másnap pedig a dánok tönkreverték az Enzo Francescoli vezette uruguayiakat 6–1-re.

Sejtelmes történetek

1958-ban tömve volt fiatal legényekkel a brazil keret, ezért is kérték a vezetők az őket elszállásoló svéd hotel igazgatóját, hogy női dolgozói helyett alkalmazzon férfiakat. Mindenre gondoltak: a közeli nudista közösséget is megkérték a meztelenkedés időleges felfüggesztésére. Kárpótlásképpen Peléék odahaza a győzelem után ezerszám kapták a házassági ajánlatokat. Apropó, Pelé: a tinédzser annyira megörült annak, hogy kezet foghatott Gusztáv svéd királlyal a döntő után, hogy a többiek mögött hátraosonva még egyszer beállt a sorba. Nem csak a tinik jártak jól: még a vb előtt egy tévéshow-ban megígérték az 1925-ös születésű Nílton Santosnak, hogy ha aranyat nyernek, kap 12 juhot és öt tehenet.

Amikor kijutott a kuvaiti válogatott az 1982-es vb-re, a játékosokat Szad Abdullah al-Szabah herceg jó néhány apró csecsebecsével lepte meg (kaptak egy-egy Cadillecet, luxuslakást, aranyórát, motorcsónakot és néhány tucat hold földecskét), de a tornán meglehetősen gyengén muzsikáltak. Feltűnést nem csak ezzel keltettek: a franciák elleni mérkőzésükön Alain Giresse gólja után (a találatot megelőzően egy nézőtérről felhangzó sípszó miatt megállt a Giresse után eredő bekk) a Kuvaiti Labdarúgó-szövetség elnöke, Fahid al-Ahmad al-Szabah leintette övéit a pályáról. Játékosai csak azután folytatták némi bírólökdösést követően, hogy az emír követelésére a szovjet Miroszlav Sztupar visszavonta a gall gólt.

Baj van a tartozékokkal

A közmondásszerű németes precizitás csúnyán csődöt mondott, amikor az 1974-es vb-döntő kezdetekor meglepve vették észre a jelenlévők, hogy nem tudja a játékvezető elindítani a mérkőzést, mert nincsenek meg a szögletzászlók… Az 1978-as francia–magyar csoportmérkőzés előtt a galloknak mezt kellett cserélniük, mert a fekete-fehér tévéken nem lehetett volna megkülönböztetni a két, hasonlóan sötét mezzel a 90 percre érkező gárdát. Végül a stadiont használó klubcsapat zöld mezét vették fel Michel Platiniék (emiatt fél órát csúszott a kezdés), de így is legyőzték a magyarokat. 1994-ben a kapu rendetlenkedett: a nyitóünnepségen a szépséges Diana Ross végzett el egy örökké emlékezetes tizenegyest, sikerült a terv szerint kettédőlő kapu mellé rúgni a labdát… Hasonlót láthattunk a mexikói–bolgár mérkőzésen: a Jorge Campos által őrzött ketrec egyszer csak feladta a harcot, és megadóan előre dőlt, mint a vasgatyás Leslie Nielsen a börtönzuhanyzóban. A szervezők nem estek kétségbe, hamar egy másikat állítottak a kapu helyébe.