Főnixként támadtak fel az írek: méltó búcsú az elköszönő legendától

Matematikailag még három csapat volt versenyben az ötödik meccs előtt a végső győzelemre (angol, ír, francia), de a gyakorlatban csak kettő (angol, ír). Ám így is izgalmas mérkőzések elébe nézhettünk, és azt kell, hogy mondjam, nem is csalódtunk. Skócia az ötödik, míg Olaszország önmagát alul múlva a hatodik helyen végzett. A skót stagnálásról nem is érdemes sokat beszélni, évek óta ezt a szintet hozzák, idén sem volt várható több tőlük. Meglepő viszont, hogy az olaszok még ennyire se voltak képesek. Már-már szép reményeket fűztem hozzájuk, hogy idén is meglepnek valakit, végül én maradtam meglepve, de nem a boldogságtól. Legalább Tomasso Allan egész szépen muzsikált, akár jövőre az ő irányításával fel tudnak majd mutatni valamit az azurrik.

Innentől kezdve viszont kifejezetten érdekessé válik a visszaszámlálás a tabellán. Wales és Franciaország érdemelte ki a harmadik, valamint a negyedik helyezést. Előbbi válogatott – személyes kedvenceim az angolok mellett – akármilyen csapattal indult is, egy objektív szemlélődő számára látható volt, hogy ez nem lesz olyan sikeres tornájuk, mint tavalyi, amit megnyertek. Az év nagy részében rögbiznek a játékosok, kevés a pihenőjük, időnként becsúsznak kisebb-nagyobb sérülések. Függetlenül azok súlyosságától, visszatérni sosem egyszerű. Elég megemlíteni a tornára épphogy felépülő Sam Warburtont, vagy a még sérülten nevezett, és az utolsó előtti fordulóra gyógyuló Jonathan Daviest – nem is beszélve a negyedik mérkőzésen kihulló Leigh Halfpennyt. Tehát látható, hogy a mai modern rögbiben nem lehet ugyanazzal a csapattal évekig tolni a szekeret, és bizony a walesi gárda már a világbajnokság óta elég stabilan ugyanazokból a játékosokból épül fel. Nem is csoda, hogy az első két meccsen lagymatagon játszottak, az olaszok ellen szükségtelen volt felébredni, az írek ellen meg képtelennek tűntek. A harmadik fordulóra aztán megrázták magukat, hogy annak rendje és módja szerint letarolják a franciákat. Azonban ez mégsem volt elegendő. A negyedik forduló elhozta a legnagyobb múlttal rendelkező összecsapást, az angoloknak azonban így is meglepően könnyedén sikerült a walesieket lenyomni. Innentől a „sárkányok" kiestek a kupáért való hajszából, de a tét nélküli skótok elleni meccsen megmutatták magukat, és jól helyben hagyták a „bogáncsosokat". Megemlítendő, hogy Stuart Hogg valahogy nem érezte túl jól magát a pályán, és a 23. percben piros lapos akciót követően távozott is. A sikertelen torna ellenére kitartok a walesiek mellett. Közel a világbajnokság, a jövő évi Hat Nemzet-kupára már egy győztes csapat kell, de frissítés nélkül nem fog működni. Kell ide is pár újonc, hogy a régi motorosoknak – akik azonban egyáltalán nem vének – több idejük legyen a regenerálódásra.

A franciák meglepően jól kezdtek az angolok ellen. Anglia mindig is kihívást jelent, függetlenül, hogy áll fel, és ez egészen a 75. percig így is volt. Jonny Mayre panasz nem lehetett, Luther Burrell is jól húzta a vonót, de még Jack Nowell is tűrhetően játszott, holott voltak csúnya hibái. A franciák jóideig nem is tudtak mit kezdeni ellenfelükkel, mígnem jött Fickou, a megmentő szerepében – amit szokása magára ölteni –, és egy angol válogatotthoz mérten röhejes védelmen kellett befutnia, hogy átvegyék a vezetést. Innentől veszve volt a dolog, a franciák győztek. Ezután az olaszok ellen nekik sem kellett túl sokat kiadni magukból. Olybá' tűnt, hogy a franciák levetkőzték tavalyi énjüket, és feltámadtak. De nem. A pont ekkorra feltámadó „sárkányok" vártak rájuk, és nem sikerrel zárták a napot. Megesik, de még így is harcban voltak az első helyért – az angolok, az írek és a walesiek mellett. Azért a skótok majdnem megviccelték őket, hiszen csak két ponttal sikerült túllépniük rajtuk, de a győzelem az győzelem, és a két pont mindig jól jön. Azonban a pontarányokkal már nem voltak ilyen jóban a „kakasok", és ez a meccs sem növelte túlzottan esélyeiket döntetlen esetére. Az utolsó fordulóra az ekkorra már toronymagas esélyes ír válogatottal kellett szembenézniük, és a tornagyőzelemért legalább plusz hetven pontot kellett volna betenni, ami gyakorlatilag lehetetlen kihívás. Becsülettel küzdöttek végig, annak ellenére, hogy ha nyernek, akkor az angoloknak tesznek egy szívességet, és adják nekik a kupát áttételesen. Ám az írek máshogy gondolták, és szépen akarták búcsúztatni Brian O'Driscollt. A franciák lényegesen többet értek el idén, mint tavaly egész évben, függetlenül attól, hogy csak plusz egy lett a pontkülönbségük. Stabilizálódni látszódik a csapat, ami szép évet ígér a megszenvedett francia nemzeti rögbinek.

Írország és Anglia zsebelhették be a jól megérdemelt első és második helyezést, meglehetősen izgalmassá téve 2014 első hónapjait. Anglia sajnálatosan belefutott egy franciaországi vereségbe (26–24), aminek utolsó nyögéseit a következő skótok elleni érdektelen 20–0-s győzelem is hallatta. Az élet azonban nem áll meg, ha citromot is osztanak, és az angolokat amúgy sem ebből a fából faragták. A csapat bemelegedett, és készen állt a legnagyobb kihívásra, az eddig mindenkin elég határozottan átrobogó íreket kellett, hogy megállítsák. Érzékelvén a helyzet súlyosságát, kiküszöbölvén a franciák elleni védelem hiányosságát, sikerrel vették az akadályt. Húsz perccel a vége előtt már le volt játszva a mérkőzés, több pont nem is született. Brian O'Driscoll ugyan elérte George Gregan által hátrahagyott 139-szeres válogatottsági rekordot, de nem jó szájízzel hagyta el a pályát. Persze még nagyon is versenyben voltak a végső győzelemért, hiszen a pontkülönbségek tekintetében már ekkor ők álltak a legjobban. Az angoloknak viszont hiába sikerült jól a negyedik forduló, és győzték le a walesieket, megszerezvén a Triple Crownt (a szigetországiak közül annak jár, aki a másik hármat megelőzi), az írek tovább növelték pontjukat az olaszok ellen. Ezután az angolokon volt sor, hogy minimum 52 ponttal győzzék le az itáliaiakat, ha nyerni akartak. Nem lehetetlen, de ez azért ritkaságszámba megy már manapság. Aztán kiderült, hogy mégsem. Végül pontosan 52 pontot szereztek az angolok, ám az olaszoknak is sikerült 11-et, és ezzel a duplán nem várt fordulattal már csak a franciákban bízhattak angol barátaink. A sors nem nekik kegyeskedett, amit most az egyszer magam sem sajnálok. Az egyetlen csapat így is az angoloké volt, amelyik várakozásaimnak megfelelt, és ez jó jel. Az újoncok remekül vették az akadályt, Mike Brown pedig kezdi kinőni az európai nemzetközi szintet.

Írország egy emberként küzdötte magát végiga az idei sorozaton. Mintha csak a sors nagy könyvében lenne megírva, hogy ezúttal a főnixként feltámadó ír szigetlakók nyernek, méltó búcsút intve egy élő legendának, Brian O'Driscollnak. Az ír magabiztosságot tökéletesen jellemzi a maguk mögött hagyott út, melyen skótok és walesiek egyaránt csúnyán elpáholva maradtak. Ezt a robogást még az angolok által felmutatott stop sem igazán lassította, az olaszok ellen ismételten fényes győzelmet arattak. Az utolsó fordulóra már csak az angolok voltak reális kihívók, de ír nyereség esetén is hatalmas aránnyal kellett volna győzniük az olaszok felett. Azonban az ég is úgy akarta, hogy BOD méltó trófeával vonulhasson vissza. Személy szerint nem hittem volna, hogy összejön az íreknek, nem is gondoltam volna, hogy negyedik helynél jobbra képesek lesznek. Sosem voltam nagy jós, aminek azért most örülök. A rögbi egy nagy ikonja vonul vissza, még a másik öt nemzet is elismeréssel adózik neki, amit egy videóban is közzétettek, kiemelvén stílusát, és megköszönik tizennégy(!) éves jelenlétét a nemzetközi rögbiben. 141-szeres válogatottsági rekorddal búcsúzik (beleszámolva a nyolc Lions-meccset).

Összességében remek torna volt az idei, megérte figyelemmel követni az eseményeket. Jó látni, ahogy feltámad Franciaország és Írország, ahogy Anglia kiépíti egyre szilárdabb csapatát, és még azt is, ahogy Wales hoppon maradt. Azonban messzemenő következtetéseket még nem igazán lehet levonni, mert az igazi kihívás délen van. Ha a nyári teszteken legalább ilyen jól teljesítenek a válogatottak, abból talán már látni lehet, hogy s mint fognak körvonalazódni a csapatok, akár már a világbajnokságra is. Addig azonban még sok víz folyik le a Dunán – de a Temzén és a Szajnán szintúgy –, és nem kétséges, hogy jópár újonc veheti még fel a címeres mezt, mire eljön a világbajnokság másfél év múlva.