Euro-Eddy és Kahnék csodálatos napja

Vágólapra másolva!
2011.11.03. 09:13
null
Edgar Schmitt aznap keblére ölelte volna az egész stadiont – és viszont
Ahogy a nagybetűs történelem felvonultat számos olyan, kisemberből naggyá lett hőst, aki a tetteivel egy-egy fontos pillanatra még uralkodókat és hadvezéreket is elhomályosított, úgy az európai labdarúgókupák históriájának is megvannak a maga legendás „közkatonái" – mérkőzések, melyek sem döntők, de még elődöntők sem voltak, mégis felejthetetlenek. Az egyik ilyen a Wunder vom Wildpark: hiába, a németek szeretnek minden nagy bravúrt csodának elnevezni. Igaz, rendre alaposan meg is dolgoznak érte...

„Fel torreádor, öld meg a bikát!" – 3–1-es hazai sikerének büszke magabiztosságával vonult be tizennyolc éve a Valencia a Wildparkstadionba, hogy egyszer már térdre kényszerített ellenfelének megadja a kegyelemdöfést. A spanyol bajnokság éllovasa azonban megfeledkezett a német futball egyik legfontosabb alapvonásáról, a kilátástalan helyzetben lévők csodákra képes küzdeni tudásáról.

A Karlsruher SC megmutatta, hogy hazája csapatai a padlóról is képesek feltámadni. Tény, akkora hátrányt elvileg nem jelentett a mínusz két találat, de meg kell nézni a reváns imponáló módját, sőt már eleve az erőviszonyokat.

A baden-württembergi együttesnek ugyanis volt korábban két kisebb virágkora – jogelődje, a Phönix 1909-ben országos bajnok lett, amit az utód KSC az ötvenes években egy második hellyel és két kupadiadallal toldott meg –, ám hiába tartozott az 1963-ban létrehozott Bundesliga alapító tagjai közé, soha ott addig (s azóta) nem ért el jobb helyezést a 6. pozíciónál. És ez utóbbit is csak éppen akkor, 1993-ban, aminek köszönhetően elindulhatott az UEFA-kupa soros kiírásában.

A délnémet gárda három légióssal állt fel, de a védő Slaven Bilic, a horvátok későbbi vb-bronzérmese és jelenlegi szövetségi kapitánya még nem minősült nagy névnek, míg a két csatár közül Valerij Smarov, noha a Szpartak Moszkvával orosz, majd később szovjet bajnok lett – sőt társbérletben egyszer gólkirály is –, vb-re már nem jutott el, és a CCCP „kódjelzésű" válogatottnak is csupán háromszor volt tagja.

Honfitársa, Szergej Kirjakov ismertebbnek számított: a szovjet, majd az orosz nemzeti csapatban összesen 38-szor lépett pályára, és két Eb-t is megjárt. A veterán Wolfgang Rolff világbajnoki ezüstérmesnek (1986), sőt a Hamburggal BEK- és világkupa- (1983), a Leverkusennel pedig UEFA-kupa-győztesnek (1988) vallhatta magát (no meg 37-szer szerepelt a Nationalelfben), de már túl volt a zeniten. A kapus Oliver Kahn, a város szülötte viszont pont fordítva: még csupán készülődött a nagy kiugrásra és a hírnévre.

Ezzel szemben a Valencia egykor többször is bajnokságot és kupát nyert Spanyolországban, mi több, a nemzetközi színtéren ugyancsak letette a névjegyét az 1980-as KEK-trófea elhódításával. A megelőző esztendőkben kétszer is dobogón, a legutóbbi két alkalommal pedig negyedikként zárt hazájában.

Vagyis nívós alakulatról beszélünk, amelyből bár a bolgár gólvágó, Luboszlav Penev épp hiányzott azon a végzetes estén, azért a Predrag Mijatovics, Juan Antonio Pizzi támadóduó sem volt piskóta... A montenegrói klasszis később BL-finálét eldöntő gólt lőtt a Real Madridban, majd a klub sportigazgatójaként is ténykedett, míg a honosított argentin jó párszor szerepelt a hispán válogatottban.

Ott, ahol korábban Quique (Sánchez Flores), az Atlético Madriddal nemrég El-t nyerő majdani tréner, vagy például Eloy és Fernando is többször megfordult annak idején. És akkor a balkáni futballhéroszról, a szerb nemzetiségű romániai hátvédről, a Steauával, illetve „disszidálása" után a Crvena zvezdával is BEK-diadalt ünneplő Miodrag Belodedicsről még nem is szóltunk...

Nos, mindezek ellenére a visszavágón a kis Karlsruhe nagyon elpáholta nagy vendégét – az emelt fejjel érkező „torreádor" megsemmisítő vereséget szenvedett kiszemelt áldozatától, a „bikától". „Nem találok szavakat" – vallotta be Berti Vogts szövetségi kapitány, amikor a győztesek tiszteletkörrel köszönték meg a szurkolók kilencven perces odaadó, fergeteges biztatását.

A 7–0-s K.O. – amelyből Rainer Schütterle, Smarov és Bilic is vállalt egy-egy találatot – igazi szenzációt jelentett, márpedig az ilyesmi gyakran kiemelkedő egyéni alakításon alapul. Így volt ez ezúttal is, a nyáron Frankfurtból igazolt 30 éves Edgar Schmitt lett a találkozó sztárja: belépett azon kevés Bundesliga-játékos közé, akinek négy gólt sikerült szereznie egyetlen kontinentális kupameccsen.

KALSRUHE–VALENCIA (1993, UEFA-KUPA)


„Tudom az eredményt, de a megszületésének körülményeit valószínűleg csak napok múlva leszek képes felfogni. Pályafutásom legszebb napját ünneplem!" – mondta a csatár, aki egy héttel azelőtt súlyos balesetet szenvedett: gépkocsija felborult, és mindössze a csoda mentette meg őt a komolyabb következményektől.

A KSC fergeteges játéka Winfried Schäfer hazárdőr húzására épült: a zöld gyepen egykor a Mönchengladbach nagy korszakában ismertté váló, míg edzőként leginkább a Karlsruhe legsikeresebb periódusához köthető – bár utóbb Kamerun élén Afrika-bajnoki címet és Konföderációs Kupa-ezüstöt is szerző – tréner hat támadó (szellemű futballista) bevetésével igyekezett behozni a két héttel korábban átélt, végzetesnek tűnő fiaskó hátrányát. Ráadásul őt még külön sújtotta a temperamentumkitöréseit elítélő UEFA-büntetés is: a lelátóról, tétlenségre kárhoztatott távolból kellett szemlélnie tanítványai fellépését.

Kollégája, Guus Hiddink(!) őszintén elismerte: „A Karlsruhe minden tekintetben felülmúlt bennünket. Schmitt nemcsak remek csatár, hanem szemfüles és csalafinta is. A szó legszorosabb értelmében fagyos esténk volt – ilyen vereséget nemzetközi kupameccsen még soha nem szenvedett a Valencia."

A nyolcaddöntőbe jutást a német klub vezetősége másnap, 1993. november 3-án összesen 350 ezer márkás prémiummal honorálta, Carl-Heinz Rühl menedzser pedig azon morfondírozott, hogy a nézőtérre küldött edző száműzetését talán okos dolog lenne kabalából prolongálni, hiszen a gárda tökéletesen betartotta Winnie távutasítását: „Támadni az utolsó sípszóig!"

Ez persze csak egy felszabadult ötlet volt, a mester aztán visszatért a kispadra, de a PSV (Hiddink egykori BEK-győztes sikercsapata!) első körös kiejtése, majd a Valencia elleni 8–3-as összesítés után sem torpantak meg a németek: előbb a Zidane-féle Bordeaux-t, majd a portugál Boavistát búcsúztatták. Mindmáig ez a négy közé kerülés a klub legjobb eredménye, akkor is, ha az Austria Salzburgot (amely a fináléban mindkétszer 1–0-ra kikapott az Intertől) talán még szintúgy el lehetett volna kapni (idegenben lőtt góllal mentek tovább az osztrákok).

Hogy e mérkőzés mekkora nyomot hagyott: miközben a Valencia különösebb gond nélkül kiheverte azt a napot és a stabil nagycsapatok egyikeként később még BL-döntőig is eljutott, a régóta arra az estére nosztalgiázó KSC egyik beceneve azóta is az, hogy Eurofighters. Ja, és a németek Koplárovics Bélája pedig a sem előtte, sem utána semmi különlegessel nem jelentkező Edgar Schmitt lett – vagy ahogyan többen ismerik: Euro-Eddy.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik