Egy kokainista sztárfutó őszinte vallomása

„Igen, sokáig kokainon éltem, és ez tényleg probléma. Abban reménykedem azonban, hogy a nemzetközi szövetség képes lesz az alkohol- és kábítószer-függőséget jellembeli gyengeség helyett betegségként kezelni... Nem hiszem, hogy bármit is másképp tennék az életemben, ha egyáltalán módomban állna változtatni."

Ezeket a gondolatokat idézte 1995. szeptember 9-én a Nemzeti Sport az egykor az amerikai atlétika csodagyerekének induló Danny Harristől a „Sport, drog, emberi kapcsolatok" mottójú cikkében. Ezért aztán mi is ettől a naptól, „félútról" indulunk el, de mindkét irányba, hogy egyaránt lássuk: mi volt, és mi lett.

Harris számára 1995 februárjában ért véget ez a gondtalannak semmiképpen sem nevezhető hároméves időszak, amely alatt az eltiltását töltötte. Pedig egészen más pálya rajzolódott ki előtte, amikor az 1984-es Los Angeles-i olimpián berobbanva – alig 18 esztendősen – ezüstérmet szerzett 400 gáton (az akkori tavaszon elért 48.02-es eredményével máig ő a táv junior-világrekordjának gazdája – férfi futószámokban egy sincs ennél régebbről származó!).

Egyedül a kétszeres olimpiai és világbajnok Edwin Moses tudta megelőzni, és a másodhegedűsi szerepet a legendás bajnok idejében neki is volt ideje megszokni, mint mindenki másnak. Ám semmi sem tart örökké, és három évvel később Harrisnek jutott a dicsőség, hogy az 1976 óta 122 versenyen át uralkodó honfitársa veretlenségét megtörje.

A nevezetes madridi diadalt követően nem sokkal az „öreg" azonban összekapta magát, és az 1987-es római vb-n célfotóval, mindössze két századdal nyerni tudott, utolsó nagy címét elhódítva ezzel. A szöuli olimpián már be kellett érnie a bronzzal – de nem az ifjú titán miatt, aki ott sem volt Koreában... (Hogy miért, arra még visszatérünk.)

Amikor viszont Harrist senki sem tudta háttérbe szorítani: 1990-ben kilenc alkalommal futott 48 másodpercen belül, s ekkor érte el azt a 47.38-at, ami akkor minden idők hatodik legjobb eredménye volt, s amellyel még ma is a táv negyedik leggyorsabb teljesítőjének számít. 1991-ben őt tartották a világbajnoki arany várományosának, így az ötödik hely hívei számára nagy csalódást okozott, őt magát pedig a padlóra küldte. Hiába jósolták hazája egyik első számú 90-es évekbeli atlétaklasszisának, lelki válság, egyre meredekebb leszállóág következett ezután.

Mégpedig a kábítószer miatt. Eredetileg alkalmi marihuánafogyasztó volt, de 1988-ban kipróbálta a kokaint is. Az ötkarikás válogató előtt sérülés hátráltatta, és bár 47.76-ot futott – amely idővel még a 2008-as pekingi játékokon is ezüstérmes lehetett volna –, csupán ötödikként ért célba, vagyis az Egyesült Államok „kegyetlen", mindent egyetlen nap alapján eldöntő szisztémája értelmében el sem jutott Szöulba.

Mindez teljesen demoralizálta, elvette az önbizalmát, így került képbe a keményebb drog is, noha az első időkben ezt még nem keverte a versenyzéssel, amire a két évvel későbbi szereplése is bizonyíték. Mindenesetre „olyan emberekkel kezdett lógni, akikkel korábban semmi sem kötötte össze". És ez csupán a kezdet volt.

Korábban a viadalok előtt-alatt soha nem nyúlt kábítószerhez, ám 1991 telén, az újabb csalódások következtében ezt is megtette. A bonyodalmat (mármint a nyilvánosság előtt) az váltotta ki, hogy az amerikai fedett pályás bajnokságon Harrist doppingügyben tesztelték, és a vizsgálat következtében négy évre eltiltották (noha később csak hármat kellett kihagynia).

Már önmagában a végeredmény – a kokain kimutatása— is meglepetést okozott, az igazi megdöbbenést viszont az váltotta ki, hogy a sportoló beismerte: rendszeresen él a szerrel.

„Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt letargiát okozott számomra, hogy minden kiderült – emlékezett vissza 1995-ben a gátfutó. – Megkönnyebbültem, mivel nem voltam képes feldolgozni magamban a kokainfüggőségemet, de mivel más is megtudta, legalább nem kellett tovább titokként őrizgetnem. Ennek viszont az volt az ára, hogy a megelőző hat év kemény munkája egy pillanat alatt elfolyt a szennyvízcsatornában."

A dél-kaliforniai Mission Viejo egyik rehabilitációs központjában vették kezelésbe Harrist, aki az intézménybe vonulásakor már csak úgy érezte jól magát, ha a közelében mindig volt legalább egy adagnyi mákony. „Senki nem azért próbálja ki a drogot, hogy később függővé váljon tőle. Egyszerűen csak jól akartam érezni magam a haverjaimmal, akik történetesen éltek a szerrel, de engem sohasem akartak belevinni. Egyszer kipróbáltam, és rájöttem, hogy jó.

Ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban próbáltam, míg egyszer észre nem vettem, hogy alapvetően megváltozott az életem. A kívülállók nem tudják, milyen az, amikor reggel felkelsz, és éhség helyett a kokain hiányát érzed. Megreggelizel, próbálsz kezdeni magaddal valamit, de délben ott ülsz már az autódban, hogy felhajts egy kis kokaint. Aztán persze szerzel valamennyit, és azzal elvagy egy darabig.

Amikor viszont távozik a mámor, ott állsz, mint egy kiéhezett kóbor kutya. Nem találsz szavakat arra, hogy leírd az állapotodat – nemhogy másnak, de még magadnak sem. Amíg ezt nem tapasztalja valaki, nagyon nehéz mindezt hitelesen kifejezni."

A hosszú eltiltás a büntetésnek csak a hivatalos része volt; Harris megtapasztalhatta azt is, hogy a „bűnösnek" hogyan fordítanak hátat azok, akiket korábban a barátainak gondolt. Voltak persze kivételek. A brit sprintercsillag, Linford Christie az ő esete kapcsán javasolta a nemzetközi szövetség vezetőinek, hogy hozzanak létre rehabilitációs központot olyan versenyzők számára, akiket a „sportáguk elárult".

„Szeretem Linford Christie-t, mint embert, tisztelem őt, mint atlétát – reagált erre az amerikai. – Ahogy az én esetemről vélekedik, egyértelműen azt mutatja, hogy a barátomnak vallhatom. Az IAAF viszont nem az anyám, nem az apám, és semmiképp nem szorulok a gyámolítására. Azt hiszem, hogy eléggé felnőtt vagyok már ahhoz, hogy a saját dolgaimban magam döntsek."

Harris pedig úgy döntött, hogy a büntetését letöltve visszatér, és megpróbálja helyreállítani a megtépázott tekintélyét. „Egy kicsit eltúlzottnak érzem a négyesztendős eltiltást, különösen ha azt nézem, hogy sokan szteroidok használatáért kétéves felfüggesztést kapnak. Én nem próbálom megerőszakolni a sportot, nem szedtem teljesítménynövelő pirulákat azért, hogy még több pénzt sajtolhassak ki az atlétikából."

A visszatérés felemás módon sikerült: az amerikai válogatón sérülés miatt gyengén futott, így lemaradt az 1995-ös göteborgi világbajnokságról. A londoni GP-versenyen viszont sikerült legyőznie a későbbi világbajnok Derek Adkinst, majd augusztusban Kölnben 47.63-at repesztett, ami az az évi ranglistán a harmadik helyre volt jó.

Formája alapján számítani lehetett arra, hogy a következő idényben harmincesztendős Danny Harrist az olimpián is láthatjuk. „Ha Isten úgy akarja, akkor szerepelhetek majd Atlantában, és teszem azt, amire képes leszek. Nem vitás, hogy nem tudok dolgozni, ha narkózom, és nem tudok narkózni, ha dolgozom. Egyelőre csak abban vagyok biztos, hogy ma mit fogok csinálni. Aztán holnap felcsapunk egy újabb fejezetet, amely ki tudja, mit tartogat..."

Hát, nem sok jót – de legalább őszinte volt, és nem bizonygatta, hogy onnantól fogva minden (beleértve őt is) jó lesz. 1996 tavaszán egy riói erőpróba után megint lebukott kokainnal a doppingvizsgálaton, és most már örökre elmeszelték.

Ismét a civil élettel kellett megbarátkoznia, amellyel részben már az évtized első felében kénytelen volt, így például személyi trénerkedéssel, erőnléti edzőként kereste a kenyerét. Akadtak tiszta időszakai, és bizony rosszabbak is. A legrosszabb azonban még hátravolt.

A narkóproblémái mellett 1999-ben vastagbéldaganatot fedeztek fel nála. Először nem is akart harcolni a kórral, de végül erőt vett magán, és orvosi segítséggel leküzdötte a rákot.

A függőségét ellenben nem, még jobban visszaesett, mint annak előtte. Long Beach utcáin kötött ki, sokszor kábítószeres tanyákon tivornyázott, és nemegyszer a lehető legmocskosabb, legkétesebb helyeken, illetve alakok között időzött és éjszakázott. Az is előfordult, hogy látott valakit lelőni.

Végül egy menhelyen kötött ki, mosdatlan sorstársak között, privát szféra nélkül. Ilyen környezetben mozogva pedig a baj is csőstől jön: tévedésből lecsukták egy 75 éves asszony elrablásáért és kifosztásáért. Két és fél hónapig ült vétlenül, amely idő alatt egyes rabtársai bántalmazták is a börtönben.

Ezt a periódust volt a legnehezebb átvészelnie, de miután a DNS-vizsgálatok igazolták az ártatlanságát (megtalálták a valódi bűnelkövetőt) és újra szabadlábra került, megkezdte a visszakapaszkodást a normális életbe. A lakhelyéül szolgáló misszió egyik vezetője maga is rehabilitáción átesett egykori sportoló, és ő jó hatással volt Harrisre, aki már egy ideje tiszta maradt és elkezdett munkát keresni – többek között mint főiskolai edző.

És ezúttal megkapta az esélyt: az alma materébe hívták, ezért menyasszonyával felkerekedett, s Kaliforniát hátrahagyva visszatért egykori tanulmányai színhelyére, az iowai állami egyetemre. Új fejezet kezdődött az életében, abban az értelemben is, hogy 1996 után ismét hazatalált (másik) szenvedélyéhez, az atlétikához.

„Különösen mély poklokon mentem keresztül – nyilatkozta néhány éve Danny Harris. – De az én történetem a bizonyíték arra, hogy az éjszakát követően felvirrad a hajnal, és a legsötétebb pillanatok után is eljöhet a megváltás." Utolsó információnk szerint azóta sem alkonyult be újra a 46. születésnapját tegnapelőtt ünneplő egykori Moses-verő gátfutósztárnak.