Három jellegzetes frizura: Ruud Gullit, Bobby Charlton, Clint Mathis (Fotók: Action Images)A GALÉRIA MEGTEKINTÉSÉHEZ KATTINTSON A KÉPRE! Hirdetés

A vastag betűkkel szedett labdarúgók frizurájáról összeállított képgalériánkat ide kattintva tekinthetik meg!

Mind tudjuk, a labdarúgást a kínaiak, a japánok, a perzsák, a vikingek, az eszkimók, a görögök, a rómaiak, az aztékok és a maják is felfedezték az angolok előtt. Az ősatyák közül egyértelműen a maják bírtak a legegyedibb frizurával, ez azonban praktikus okokból nem terjedt el világszerte, de talán nem is baj ez. Az „angol rugósdi" a 19. században indult el világhódító útjára, és a sportág művelői a „lenyalt" hajviseletet, illetve ennek variánsait részesítették előnyben. Mi tagadás, nem éppen ez volt a legpraktikusabb frizura sportolás közben, igaz, még mindig jobban jártak eleink, mintha a rizsporos parókák korszakában rúgták volna a bőrt. Mivel a futballt eleinte főleg az egyszerűbb társadalmi státusú népek művelték, a hátrafésült (később: Tarzan-frizura) stíl hódított az első, igencsak rögös-földes pályákon. Természetesen különféle olajok és a brillantin nevű csodafegyver segítségével lőtték be a frizurákat, sőt, a brazil gólfenomén, Arthur Friedenreich (amellett, hogy gyakran púderezte bőrét, hogy világosabb legyen) nem egy alkalommal hajhálóban lépett pályára!  Az oldalra fésült hajak egyik érdekes variánsát figyelhetjük meg a zseniális magyar futballista, Schlosser Imre arcképén. A frizura jellegzetessége, hogy egészen mélyről indul, mint egy Ronald Koeman indította támadás. A sok „Császár" egyike, Turay „Suttyó" József egészen érdekes, tornyos hajjal hódított fiatalon, míg a korabeli csikófrizurára (mindenhol legépelve, elöl egy kis rész meghagyva) nem sikerült találnunk példát az ismert játékosok között.

Az első világbajnokság mondhatni médiarobbanást indukált, nemcsak a sport varázsa, de a nacionalista érzelmek miatt is. Mi sem kézenfekvőbb, hogy a legnagyobb játékosok a médiának köszönhetően egyéniségükkel és öltözködésükkel is divatdiktátorrá váltak. Megfigyelhető, hogy olyan színesbőrű játékosok, mint az uruguayi Andrade vagy a brazil Leonidas pár centis hajukat kiegyenesítették, az europid sztárok hajviselete pedig a jólfésült korabeli filmsztárokéra hajazott (hogy stílszerűek legyünk). Az 1938-as nagy tornán furcsa módon a győztes olaszok fifikás kapitánya, Vittorio Pozzo rendelkezett a legegyedibb frizurával. 1954-ben a magyarok nem csupán futballjukkal varázsoltak: Puskás Ferenc jellegzetes hajviselete ekkor hódította meg végleg a világot, de az igazi különc ebből a tekintetből Kocsis Sándor volt, oldalt lefelé, fent oldalra, elöl hátrafelé fésült remekével. Minden bizonnyal ezt volt a legpraktikusabb forma a legendás „Kocka" számára zseniális fejesei kivitelezéséhez. Az Aranycsapat legvonzóbb férfija egyébként több korabeli női forrás szerint Grosics Gyula volt, utolérhetetlen eleganciájának és kifinomult öltözködésének köszönhetően is.

„Márisszomszéd" Lecskov akcióban

Négy év múlva a brazilok voltak a sztárok, minden tekintetben: az oldalt háromszög alakban „felgépelt" hajú Djalma Santos és a hollywoodi  külsejű, szimpatikus nevű Didi. Utóbbi hajviseletének egy kissé módosított (felül hosszabb) verziójával bukkant fel akkoriban egy csodatini, bizonyos Pelé. Négy év múlva a legnagyobb feltűnést a chileiek okozták, akinek a haja úgy csillogott-villogott, mint annak  a bizonyos épületnek a kilincse. Érdekes módon az olaszok ekkoriban tértek át a természetesebb viseletre, lásd a cselkirály Luciano Chiarugi vagy Sandro Mazzola göndör fürtjeit és pájeszeit. Érdekes módon a hatvanas években a kopaszodni kezdő futballisták nem kaptak rögvest borotva után, hanem vagy szépen oldalra-hátra fésülték a maradékot, mint Alfredo Di Stéfano, vagy szörnyűséges módon megpróbálták a megnövesztett hajat ráfésülni a kopasz fejtetőre, mint Bobby Charlton. Hamar kiderült, ez utóbbi metódus sportolás közben nem éppen ideális, mert hamar úgy néz ki tőle az ember, mint Gollam rosszabb napjaiban. Később a hetvenes éveknek is megvolt a maga csakis oldalt bozontos zsenije a lengyel Grzegorz Lato személyében, ennek egy elöl tincses változatával hódított később a felejthetetlen bolgár, Jordan „Márisszomszéd" Lecskov. Utóbbira méltó válasz volt Ronaldo rettenetes 2002-es vb-frizurája.

No de térjünk vissza a 60-as évekhez, ahol hódított a Beatles-frizura, de csak a pályán kívül, belül inkább a barkó lett a menő, főleg a vasfüggönyön innen, ahol sokan engedték fantáziátlanul homlokukba hajukat (mindezek ötvözését lásd a Varázsceruza c. rajzfilmben). A hetvenes évek már jóval izgalmasabb volt, a szabad szerelem mellett köszönhetően a hosszabbra engedett hajaknak is (lásd még: Hair). A prímet az NSZK és Hollandia válogatottja vitte, lásd Franz Beckenbauer, Berti Vogts, Wolfgang Overath, Gerd Müller illetve Johan Neeskens, Arie Haan, Johan Cruyff, Ruud Krol és Johnny Rep. 1974-re már a chileiek is elfelejtették a csillogó rövid hajat, míg az NDK-sokhoz ekkor érhetett el Ringo Starr fényképe. A brazilok, a haitiek és a zaireiek furán néztek ki gyapjas hajjal, az uruguayi Denis Milar pedig egy egészen elképesztő frizurával rukkolt ki a vb tiszteletére. A magyarok réme svéd Ralf Edström és a szövetségi német Paul Breitner egyedi arcszőrzettel emelte az esemény fényét. Az argentinok félhosszúra növesztett haját már akkor is sokan megcsodálták, négy év múlva nyertek is, rövidebbre nyírva, de stílszerűen egy paraszthajszállal a hollandok előtt. A lengyelek egészen speciális barkókkal jelentkeztek, lásd Kazimierz Deynát, de minden bizonnyal nem csak ezért élte akkoriban futballjuk fénykorát. A magyarok közül az idő tájt Zámbó Sándor bírt az egyik legjellegzetesebb frizurával, világviszonylatban a hullámos hajú brazil Roberto Rivelino.

Leonardo Cuellar

1978-ban Törőcsik András és Nyilasi Tibor homlokon oldalra fésült frizurájára sokan felkapták a fejüket (sajnos más tetteikre is), akárcsak a franciák (például Dominique Rocheteau vagy Michel Platini)  göndör boglyás viseletére, amely hamarosan a gall kakasok jellegzetessége lett, rövidke nadrágjukkal egyetemben. A legtöbb bajusszal ekkoriban az olasz keret bírt, legalább hattal, a legtöbb szakállal az irániak; a legterjedelmesebb hajzattal pedig a mexikói Leonardo Cuellar, aki alól már csak egy csőnadrág, felőle egy diszkógömb hiányzott a teljes diszkó-érzés átéléséhez. Az olaszok a spanyolországi vb-re csak egyetlen bajszossal, Roberto Pruzzóval utaztak, haza viszont arannyal tértek, miközben Antonio Cabrini lezser frizurájával hódított. A fináléban vesztes nyugatnémetek közül Karl-Heinz Rummenigge vékony szálú göndör fürtjeivel tűnt ki, Toni Schumacher és Pierre Littbarski pedig a Bundesliga-frizura előzetesét prezentálták. Az argentinoknak ezúttal sem jött be a hosszú haj (Diego Maradonának még jól sem állt), igaz, nekünk rövidebbel sem ment. Az angoloknál Kevin Keegan diktálta a divatot, de megjelent a hátul a vállig érő, egyenes haj is, lásd Paul Marinert; míg a jugoszlávok többsége ragaszkodott a homlokba fésült egyszerűséghez.

Minden idők egyik legkiválóbb gárdája, az 1982-es brazil válogatott fedezte fel akkoriban, amit később Marcelo (több) és Rio Ferdinand (kevesebb) sikerrel idézett meg: öt-hat centiméteres göndör üstök, oldalt is megnövesztve.  Külön kategória volt a csapatban Zico, akinek akkori frizuráját vidéki menzás néniken ma is felfedezhetjük. Gömb buxus hatású lett a hondurasi csapat egy része, és felbukkant az első nullásgéppel rendbe rakott fehér bőrű futballista is, az észak-ír Noel Brotherston személyében. Ő később kopaszodni kezdett, de csupán középen, erre válaszul kétoldalt hosszú göndör hajat eresztett, éppen úgy, mint a bohócok. A látvány a Simpson család készítőit is megihlette. Az angolok közül a magának felül tüsi, hátul hosszú hajat növesztő Chris Waddle, az afrofonatokat a feje tetején összecsomózó Jason Lee csak kisinasok voltak a példának okáért mohikán és szinte kopasz korszakokat is megélő David Beckham mellett, aki szó szerint milliók ízlését formálta ezen. Rá nem térnénk ki most különösképpen, hiszen a Spice Boy egyértelműen megnyerte cikkünket, mint minden idők legnagyobb hatású labdarúgója. 

A számunkra gyászos emlékezetű MEXICO86-on az argentinok bebizonyították maguknak és a braziloknak, hogy lehet aranyat nyerni az átlagosnál hosszabbra hagyott hajjal, gondolom, az akkori Maradonára mindenki emlékszik. Felbukkantak a dél-koreaiak is ázsiai egyenfrizurájukkal, amelytől olyan egyívásúak, hogy az északi testvérek alteregóit a fél világ kereste a nyáron, amikor felvetődött, hogy lecseréltek néhány tagot Csollimáék. Az irakiaknál megfigyelhettük azt a göndör haj, kis bajusz kombinációt, amely akkoriban nálunk minden TSZ melléküzemági dolgozó kötelező  eleme volt, de a Mezey-gárdában is találunk rá szép (?) példákat. A nyolcvanas évek a hátul hosszabbra meghagyott, középen két oldalra és hátrafelé fésült viselet fénykora volt, lásd Nagy Antalt vagy a belga válogatottat. A korszellemet jelezte az is, hogy a franciák jelentősen rövidítettek „tollazatukon", míg a szovjetek éppen akkoriban kaptak rá a loboncra. Négy brazil is bajuszt növesztett. Nem jött be, bár jobban jártak, mint a Disztl Péter-szakáll. A „legdzsesszesebb" az északír Steve Penney volt Mexikóban, a legöregnénikésebb a dán Morten Olsen, de a legnagyobb hatást az NSZK-sok tették a Bundesliga-frizura (hátul hosszabbra meghagyva, oldalt a fejhez lapítva, elöl többnyire igen rövidre vágva) végleges elterjesztésével. Érdekes módon az angolok ennek egy frufrus változatát viselték szívesen akkoriban, szerencsére erről leszoktak mára.

Rudi Völler

1990 a Bundesliga-haj és viselői éve volt (királyuk mindmáig Rudi Völler), de a divat világát a fénylő hajú olaszok uralták, Roberto Baggióval és Gianluca Viallival az élen. Apropó, Baggio: egy időben „Copfocskának" is becézgették a talján zsenit, amit a tengerészgyalogos-frizurához növesztett kis fonattal érdemelt ki. Ekkoriban élték fénykorukat az úgynevezett amerikai „hajbandák", és a rockzenei külsőségek visszaköszöntek a futballpályán is: Alexi Lalasnál a legerősebben, Barry Venisonnál a leglágyabban. Meglepő módon 1990-ben az osztrákok nyerték meg ezt a különversenyt, a göndörítés nélküli kategória elsője pedig az argentin Claudio Caniggia lett. Az amerikai csapat úgy nézett ki, mint megannyi Waddle-klón, az ex-szovjetek vadul növesztették hátul is, Cyrille Makanaky rasztát villantott, a jól fésült Selecao elbukott és megjelent a svéd-stílus is, lásd még Europe és Modern Talking. A legnagyobb feltűnést a kolumbiai René Higuita és Carlos Valderrama keltette, minden szempontból, szép csendben jelentkezett viszont az egyik korai kefefrizurával a belga Patrick Vervoort, lásd még: Terminátor.

A hollandusok közül Ruud Gullit fonatait csodálhattuk meg leginkább, a göndör üstökű Frank Rijkaard is mély hatást tett a jónépre (bár Völler köpött rá), a fapapucsosok többsége viszont a hagyományosan, középen elválasztott hajzat mellett tette le a garast. Így Erwin Koeman is, akinek bombalábú testvére, Ronald oldalt hátrazselézte haját.

Fernando Redondo

A kilencvenes évek eleji újabb médiarobbanást követően el is hagyhatjuk a  világbajnokságokat, mint mankót, és szabadon szemezgethetünk a divatárnyalatok között.  A legutolsó „séró", amelynek elszaporodása egy adott korhoz volt köthető, az ekkor hódító felül előrefésült, hosszú pájesszel megbolondított rövid frizura, amely emlékeim szerint Gheorghe Haginak és Pep Guardiolának állt legjobban. A Ronald Koeman-i  örökséget egy röpke ideig Luis Enrique vitte tovább, de az idol Fernando Hierro szélbiztos haja volt. A fekete bőrű játékosoknál egyenviselet lett a minimális hajazat, kivéve olyan formabontó ászokat, mint a korai Clarence Seedorf és a bolondos  Edgar Davids. A hosszú hajúak közül utoljára a svájci Alain Sutter játszott középkort, Fernando Redondo vagy Gabriel Batistuta sokkal jobban ügyelt a simaságra, hosszabb-rövidebb időre még a címeres meznél is előbbre helyezve ékességüket. Talán a Nirvana hatására egy időben a hosszú hajat divat volt oldalt „alágépelni", ennek legszebb példája a marokkói Musztafa Hadzsi. Még Rijkaard is alányíratott rasztájának, új értelmezést adva a „gombafej" terminus technikusnak, lásd még Tony Daley-t.

Érdekes rákeresni az ördögös Hadzsi válogatottbeli társa, Szmahi Triki (presamahosan: Smahi Triki) korabeli fizimiskájára is, akinek bizonyára megtetszett gyerekkorában Gullit haja, de túl szemcsés volt a TV képe abban az afrikai faluban, ahol felnőtt. A Bundesliga-frizurát a Balkánon a bolgár Trifon Ivanov képviselte, akivel sok rosszcsont kisgyereket ijesztgettek akkoriban. Megemlékezhetünk az akkori sztárok közül az olasz Andrea Silenziről is, aki nehezen gyógyuló sebet ejtett az olasz férfiak általános képén, ráadásul pechjére játszott többször is Roberto Mancinivel párban; de a gimnáziumban anno annál többen „vették le" Dino Baggio frizuráját. Zárjuk ezt az érát egy tipikus egyenhajjal: az ír John Aldridge megannyi alteregójával találkozhattunk akkortájt.

Punkot nem sikerült felkutatnunk tarajosabbat Clint Mathisnál, mellette talán Christian Ziege és Djibril Cissé élte át legjobban a punk-érzést. A beckhami mohikán-frizurát és ennek utóéleteit ide számíthatjuk, oldalágként.

Jaap Stam

A 2000-es évek tájékától nem igazán lehet korstílusról beszélni, lásd még napjaink egyéniség-kultuszát. A zselézett, feltúrt, előre fésült, ó- és újhullámos viselet időről időre visszatér. A Bundesliga-frizurának megjelent egy erősen alányírt verziója, no és a szabolcsi pályákon láthattunk már emósat is. Akad, aki hajának részleges, sőt, fokozódó (Zinedine Zidane, Attilio Lombardo, Esteban Cambiasso, Arjen Robben, Jaap Stam) vagy teljes hiánya (a kakukktojás Pierluigi Collina, Thomas Gravesen, Roberto Carlos, Fabien Barthez) miatt is lett közismert, akad, aki friss világbajnokként egymilliárd ember előtt nyiratkozott (Mauro Camoranesi); és olyan is (Carles Puyol), akiről „Bolondok napi tréfaként″ elterjesztették egy hispán netes lapban, hogy megszabadult legendás sörényétől, és a cikk megdöntötte a spanyol kattintási rekordot. Edzőként sem kell lemondani az ilyen irányú figyelemkeltésről, lásd a 2002-es vb-n a szenegáliak francia szövetségi kapitányának, Bruno Metsunak szaxofonért kiáltó hajviseletét.

Az afrikai játékosok fantáziája is (f)elszabadult, és használtak fel idegen forrást (lásd az angolai Locó loknijait), fonatokat és színeket (Taribo West, Rigobert Song). A hajfesték mértéktelen és indokolatlan élvezetében ma már senki sem körözheti le az ázsiaiakat, akik napjainkban talán a legextrémebb frizurákkal ékeskednek (ha már festés: a France 98-on a románok kompletten – vajon kompletten? – aranyszínűre festették hajukat, edzőjük pedig kopasz lett az angolok legyőzése utáni örömmámorban).

Cikkünk különdíjasa

Érdekes megfigyelni, hogy jó néhány szupersztár (Freddie Ljungberg, Fernando Torres, Cristiano Ronaldo) igyekszik minél gyakrabban stílust váltani, jól tudván, egy okkal több mindez a címlapra kerülésre. A hosszú haj lassan kimegy a divatból, bár Ronaldinho befutása után növesztette meg, míg a belga Marouane Fellaini nimbusza együtt növekszik hajával; az argentin Rodrigo Palacio pedig megpróbálkozott a R. Baggio-kultusz (némiképpen krisnás metálosba oltott) felélesztésével.

Minden idők legegyénibb hazai futballista-frizurája talán Illés Béláé, és zárjuk cikkünket a legjellegtelenebb hajviselet-különdíjjal, amelyet a szerző egy emberként Peter Beardsley-nek szavaz meg.

A vastag betűkkel szedett labdarúgók frizurájáról összeállított képgalériánkat ide kattintva tekinthetik meg!