BACSKAI JÁNOS 2020.04.27 22:10 Frissítve: 2020.05.04 12:03

Futball: Kaká? Ugyan, inkább Simak! Luis Suárez? Inkább C. Alberto!

Ember tervez, Isten végez – legalábbis ezzel vigasztaljuk magunkat és egymást, ha szokás szerint kudarcot vallunk. Igaz ez a labdarúgás világának egyik legérdekesebb szegmensére, az átigazolásokra is. Feleség, szülő, részegség, szolárium, luxuskocsi, emberrablás, halálos fenyegetés, kapzsi ügynök, bruttósítás, elromlott faxgép, veszkócsizma, az Úr szava, egy izlandi vulkán, anya-lánya szex, másnaposság, néhány lyukas fog, HIV-es pletyka, irigy elvtárs, a brazil kormány, letartóztatás, pénzfeldobás, kutyaugatás, tűzoltóautó és Sharon Stone miatt is maradt már el átigazolás. SOROZATUNK A MEGHIÚSULT ÁTIGAZOLÁSOKKAL FOGLALKOZIK.

De ki az a Simak? (Fotó: AFP)

ENNYI PÉNZÉRT INKÁBB NE!
Kaká – Bayer Leverkusen, 2002

Nem tudjuk, milyen előérzete volt 2002-ben a Bayer Leverkusen menedzserének, Reiner Calmundnak, az utóíz biztosan keserű lett neki, ugyanis a „gyógyszergyáriak” megvehették volna a fiatal karmestert, Kakát a Sao Paulótól, mégpedig a Bayernhez távozó Michael Ballack helyére. Azonban a világbajnokság után a brazil klub már nyolcmillió eurót kért Kakáért, a Leverkusen meg úgy döntött, hogy ennyiért inkább megveszi Francát ugyanonnan. Pontosabban 8.5 milliót fizettek a támadóért, és éppen ugyanennyiért vitte el 2003 nyarán Kakát a Milan.

„Nem volt elég pénzünk” – szabadkozott később Calmund, aki azon a nyáron 6.5 milliót fizetett a cseh Jan Simakért, 4.2 milliót Daniel Bierofkáért, plusz majdnem egy „kakányit” a nem éppen világverő Christoph Preuss, Hanno Balitsch, Radoslaw Kaluzny trióért…

2008-ban Thiago Silvát a Dinamo Moszkva és az FC Porto sem vette meg tízmillió euróért, sokáig gondolkodott rajta a Bayer is, de félt attól, hogy a védő játékjogát akkori szokások szerint többen is birtokolják. Visszalépett tehát, a Milan kifizette a tízmilliót. Három év múlva 42 milliót kapott érte a PSG-től.

A Leverkusen könnyen megszerezhette volna Ilkay Gündogant és Mesut Özilt is, de 2008-ban Özil megvételét megvétózta Wolfgang Holzhäuser elnök, mondván, nem ad öt és fél millió eurót egy fiatalért, akivel gondjai vannak az edzőjének, és a játékos magának is milliókat követel; 2001-ben pedig Gündoganról maradtak le, mert „André Schürrlét többért vettük meg, mint korábban gondoltuk”. Pedig a középpályás és akkori klubja, a Nürnberg már rábólintott a váltásra. Holzhäuser azóta is haragszik saját magára akkori gyávasága miatt.

Kakát a Bayern München is figyelte, de ajánlatra méltónak nem tartották őt a bajorok.

WERDER BREMEN, A BUNDESLIGA ARSENALJA
Arsene Wenger – Bremen, 1992


Ha már Ballack szóba került: a középpályás 1996-ban majdnem aláírt a Werder Bremenhez, de édesapja megakadályozta az aktust: az északiak évi 90 ezer eurónyi bért fizettek volna, az atya kerek százat akart. A másodosztályból akkor felkerült Kaiserslautern már nem garasoskodott.

Megesik az ilyen, a későbbi 79-szeres válogatott Christian Ziege is hiába járt Brémában próbajátékon, ő sem lett ott „muzsikus”. 1994 nyarán a Werder már megegyezett a zseniális karmesterrel, Stefan Effenberggel és klubjával, a Fiorentinával is, de aztán a középpályás neje megvétózta a költözést. A brémaiak a Bayern Münchennel vívott német Szuperkupa-döntője közben… Még kellemetlenebb, hogy képes volt a Bréma nem leigazolni 7.5 millió euróért Luis Suárezt, holott annak klubja, a Groningen már be is jelentette a transzfert. Korai öröm: a németek jó érzékkel inkább a brazil Carlos Albertót vették meg, 7.8 millió euróért.

Három évvel előtte Rivaldo csúszott le a zöld mezesekről, mert kevesellte az évi kétmillió eurós fizetést, és befutott ügynöke telefonjára egy évi hárommillió eurós fizetéssel járó ajánlat Katarból (abból végül nem lett semmi), Petr Cechről és Andrij Sevcsenkóról már szóltunk, 1995-ben 3.5 millióért Davor Suker nem kellett, nem sokra rá Arsene Wengerre nem voltak képesek várni néhány hónapot, amíg a francia mesternek le nem járt volna a szerződése Japánban.

„Az aláírt szerződés szent” – mondta később Wenger, a brémai szurkolók véleményét el tudjuk képzelni. Amikor Wenger elhagyta a Nancyt, akkor választhatott a PSG és a Monaco között, és mivel utóbbi elnöke nagyon jó véleménnyel volt róla, a kérdés eldöntetett.

Nem könnyű felismerni az elszalasztott lehetőséget: a Salzburg mellett a VfB Stuttgart sem volt elég szemfüles, amikor ajtót mutatott a kanadai csodagyereknek, Jonathan Davidnek, akinek játékjoga húszéves kora előtt húszmillió euróra nőtt – már a Gent örömére.

2007-ben az Eintracht Frankfurt holmi négymillió euróért megvehette volna Edin Dzekót, a cseh liga vicególkirályát, de sokallta az árat – a Wolfsburg nem vacillált, ezzel nyert 33 millió eurót. És hat év alatt 85 gólt, valamint 35 gólpasszt. Már rómaiként Dzeko 2018-ban majdnem a Chelsea-hez igazolt, de csak majdnem, holott ezt már kész tényként kezelte a sajtó, csakhogy hiába egyezett meg a két egyesület a 30+8 milliós vételárról, az akkor 31 éves támadó három és fél éves szerződést akart, a londoniaknál viszont alaptörvény, hogy nincs ilyen hosszú távú szerződés harmincévesnél idősebb játékosnak.

2013-ban Henrih Mhitarjant majdnem megvette már a Liverpool, de az örmény játékos megtudta, hogy a Dortmund fiatal vezetőedzője, Jürgen Klopp csak azért megszakította a kéthetes dániai nyaralását, hogy vele Dortmundban találkozzon, ezért a középpályás a németek mellett döntött. Klopp egy kicsit talán megbánta ezt, amikor a Liverpool menedzsere lett… Azon a nyáron adta el a BVB Mario Götzét a Bayernnek, 37 millió euróért, és megvehette volna 45 millióért James Rodríguezt az FC Portótól – ennyit sajnáltak érte a németek, mehetett Rodríguez a Monacóhoz. Majd egy évre rá 75 millióért Madridba…

2006 elején Marcelo nagyon közel került a Hamburghoz, vele és édesapjával találkozott Rio de Janeiróban a HSV sportigazgatója, egykori Buli-spíler Dietmar Beiersdorfer, aki éppen támadószellemű szélső védőt keresett Brazíliában. Rafael van der Vaart, Nigel de Jong, Daniel Van Buyten és Vincent Kompany Hamburgba vivője azonban nem akart néhány millió eurót kockáztatni egy Európában ismeretlen fiatalért. A Real egy év múlva 6.5 millióért megvette. Nyert.

A Hamburg egy alkalommal még nagyobb falatról maradt le: 1992-ben magára az isteni Diego Maradonára vetette ki a pénzeszsákját, egy milliárdosnak kinéző vállalkozó segítségével, aki szerint a szupersztár miatt annyi plusz néző látogat majd ki a hazai mérkőzésekre, hogy megéri anyagilag is a transzferek transzfere. A hamburgi vezetők azonban jobban megnézték a vállalkozó könyvelését – majd gyorsan visszaléptek az üzlettől.

Nem volt nagyon nehéz felfigyelni Kevin de Bruynére, aki már 17 esztendősen a Genk erőssége volt, a Mönchengladbach sportigazgatója, Max Eberl majdnem meg is szerezte – de nem volt erre a célra kilencmillió eurója a klubnak. 2013-ban De Bruyne megegyezett a Dortmunddal, majd Klopp-pal egyeztetett, hogy milyen poszton szerepel a következő idényben, de a Chelsea nem engedte el, mert megharagudott a németekre, ugyanis a Dortmund nem adta el neki Robert Lewandowskit. Talán jobban járt volna a BVB…

Andy és Lothar: együtt az úton (AFP)


A NAGY LOTHAR KALANDJAI

Ha már Maradona: az argentin zseni többször is megpróbálta maga mellé csábítani azt az embert, aki saját bevallása szerint az egyetlen, aki tiszta eszközökkel le tudta venni őt a pályáról. Lothar Matthäus életrajzi könyvében őszintén vall válásairól és váltásairól: Nápolyból egymillió márkával a táskájukban keresték meg elegáns, öltönyös emberek, erről már szóltunk (a Mönchengladbachnál havi 3500 eurót keresett bruttóban, Münchenben havi 21 ezret), de azt is választhatta volna, hogy ezért a pénzért nem igazol a Napolihoz, de más olasz klubhoz sem! Ugyanilyen megállapodással kereste később a Milan is, de csak félmillió márkát adott volna. Még a húszas évei elején járt Matthäus, amikor a Juventus a borussiás fizetése 20-szorosát, a Hellas Verona a 14-szeresét ajánlotta neki! Az Interben végül évi 750 ezer márkát keresett, ez akkor forintban a 40-szerese, ma euróban jó fele. Milánóban azzal kezdett, hogy rábeszélte az olaszokat Andreas Brehme megvételére, akit potom pénzért el is adott a Bayern, később felhívta Matthäust egy bizonyos Mehmet Scholl, hogy Karlsruhéből a Bayernhez vagy a Frankfurthoz igazoljon-e, Matthäus egyértelműen a bajorok mellett tette le a garast. Később Giovanni Trapattonit protezsálta be Franz Beckenbauernél a Bayern kispadjára, de ezt megbánta. 1991 tavaszán a középpályás mindenképpen a Real Madridhoz akart igazolni, már tárgyalt ügynökével együtt a spanyolokkal (18 millió márkát fizetettek volna érte), sőt egy sajtótájékoztatón maga jelentette be, hogy odaigazol – aztán maradnia kellett. Münchenben játszott később, amikor megegyezett a Roma leendő mesterével, Trapattonival, hogy a nyártól nála folytatja, de a bajnoki hajrában megtáltosodott a Roma, elmaradt az edzőváltás. A nagy Lothar vezette a magyar válogatottat is, amelyet majdnem elhagyott a Besiktas kedvéért: fél év után aláírt a törökökhöz, de a szerződést később felmondta az elnök. Később mindenben megegyezett az 1. FC Nürnberg vezetőivel, hogy leül a csapat kispadjára, ám a szurkolók tüntetni kezdtek ellene, mondván, nehogy már az ősellenség Bayern ikonja vezesse a csapatukat…


ATYÁM, ÉN NEM ILYEN LOVAT…

Ha már szóba került fentebb egy zord atya: a dortmundi Christian Pulisicért a Chelsea és a Manchester United is tett ajánlatot, de mivel az utóbbi menedzserét, José Mourinhót gyűlölte a szélső apja, eldöntetett. Mire az amerikai aláírt a Chelsea-hez, Mourinhót kirúgták… A londoniak végül holmi 64 millió eurót fizettek a szélsőért, saját hibájukból: pár évvel németországi karrierje előtt volt náluk próbajátékon, de sem ott, sem a Barcelonánál nem figyeltek fel rá…

Serge Gnabry sem rosszabb szélső nála, és sokat spórolt volna vele a Bayern München, ha megszerzi őt tízesztendős korában, ám Gnabry faterja neint mondott.

„Teljesen kiakadtam, nagyon dühös voltam. Szinte a végkimerülésig sírtam, de apám hajthatatlan volt. Egészen tizenkét éves koromig nem voltam hajlandó a Stuttgarthoz igazolni. De azt kell mondjam, végül egyáltalán nem sült el rosszul a döntés” – vallotta meg később Gnabry, akit végül csak megvett a Bayern, az Arsenaltól, a Bréma segítségével. Nem sok kellett volna akkor, 2017-ben a Schalkéhez sem a szélsőnek, aki már el is utazott Gelsenkirchenbe, de a bölcs vezetők sokallták az ötmillió eurós vételárat. Gnabry játékjoga most 72 millió eurót ér.

2013-ban a St.-Étienne mindenképpen a Newcastle Unitednak szerette volna eladni Pierre-Emerick Aubameyangot, akinek azonban édesapja azt tanácsolta, hogy a jóval kisebb fizetést kínáló Borussia Dortmundot válassza, mert tanulmányozta Klopp munkásságát, és szerinte ott jobb helye lesz a támadónak. Bingó.

„Katarban évi tízmilliót kereshettem volna, a családomnak soha semmire sem lett volna gondja, Franciaországban havi hetvenezret kerestem. De meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes” – mondta maga Aubameyang.

Ki az a kis lusta ott középen? (AFP)

A BAYERN SEM MINDENHATÓ…

…ezt láttuk fentebb, de néha beletrafáltak. Lassan elfelejtjük a roppant gólerős, 69-szeres válogatott német támadót, Oliver Neuville-t, aki 1995-ben majdnem a Bayern Münchenhez igazolt a Servette-től. „Feltűntek a svájci csapatnál a müncheni megfigyelők, aztán Uli Hoeness meghívott magukhoz, majdnem mindenben megegyeztünk már, aztán hirtelen megfájdult a térdem. De az igazi nagy baj az volt, hogy a hozzám ragaszkodó edző, Trapattoni tavasszal bejelentette, hogy nem marad, utóda, Otto Rehhagel meg más típusú csatárt keresett. Kapóra jött a vezetőknek a térdsérülésem…”

Aki sejtettek valamit: Neuville 17 alkalommal játszott később a Bayern ellen, de csak egy gól szerzett!

De nem minden bőrnadrág. A Bayern München 2013-ban játszi könnyedséggel megszerezhette volna azt a Leroy Sanét, akit a Manchester City három évre rá 50.5 millióért vett meg. Igaz, akkor a szélső még csak 16 esztendős volt, de így nem rendelkezett profiszerződéssel Gelsenkirchenben, azonban nem tetszett a játéka a bajoroknak – akik nem kértek Julian Weigl szolgálataiból sem, így került aztán a szűrő az 1860-hoz. „Na, ilyeneknek többé nem szabad előfordulnia” – dörögte a bayernes utánpótlás-szakember, Heiko Vogel. Speciel azután, hogy 2010-ben nem kértek a müncheniek Jonas Hectorból sem, aki így jobb híján az 1. FC Kölnhöz írt alá – ma már közelít az 50. válogatottságához.

2006-ban majdnem megcsípte az 1. FC Köln a ma már világklasszis Manuel Neuert, de a kapusedző Hanspeter Latour hiába ment el a Schalkében akkor Frank Rost és Christofer Heimeroth mögött a kispadra sem férő Neuerhez azzal, hogy náluk játszhatna, hiába egyezett meg a kecskés klub a kapussal és annak ügynökével is, Heimeroth váratlanul a Mönchengladbachhoz igazolt, és Neuer máris második számú kapus lett. Pedig Latour korábban azt nyilatkozta a sajtónak, hogy Neuert már átigazolták…

Uli Hoeness személyesen repült el Buenos Airesbe megnézni Sergio Agüerót, ám a támadó alig kapott labdát, igaz, kiharcolt és értékesített egy büntetőt. Az ékért 16 millió eurót kért az Independiente, a németek a mérkőzés tapasztalatai alapján ötmilliót kínáltak – nem nyertek. Az Atlético Madrid elvitte 21.7 millió euróért, klubrekordért. A Bayern edzője, Felix Magath eleve nem kért Agüeróból, mondván, a játékos túl lusta…

Nem volt még húsz Carlos Tévez, amikor ajánlatot tett neki a Bayern, csakhogy Tévez megnézte leendő riválisai névsorát (Giovane Élber, Roy Makaay, Claudio Pizarro, Roque Santa Cruz, Paolo Guerrero, Alexander Zickler, ez 2003 legvégén történt), és nemet mondott.

Kevin Vollandot pár próbamérkőzés után elküldték, ma értéke 30 millió euró, és sokszoros válogatott, Eden Hazard azért nem igazolt a bajorokhoz, legalábbis akkori londoni csapattársa, Robert Green szerint, mert nem akart a Mönchengladbachban futballozó testvére ellen pályára lépni.

Apropó, Weigl: már 2014 nyarán, 18 esztendősen az 1860 München csapatkapitánya volt a szűrő, egy év múlva el is vitte a Dortmund – a VfB Stuttgart helyett. Ugyanis a középpályásra elővételi joga volt a piros-fehéreknek, a VfB delegációja elutazott Münchenbe, ott találkozott a játékos ügynökével, azonban a sportigazgató Robin Dutt úgy döntött, mégsem kell nekik Weigl, nincsenek meg a kívánt kvalitásai, inkább Lukas Ruppot szerzik meg a Paderborntól, ingyen. Weigl 2.5 millió euróért a Dortmundé lett, később 35 millióért sem adták a PSG-nek, a Benfica majdnem feleannyiért kapta meg…

Az első Twitter-igazolásról már szóltunk az előző részben, néha azonban fordul a kocka: a Hércules Alicante idén január 9-én 11.50 perckor bejelentette, hogy nála edz a Comore-szigeteki válogatott szűrő, Rafidine Abdullah, és a szerződtetésére is sor kerülhet. Apró szépséghiba, hogy hogy Abdullah aláírt a svájci Stade-Lausanne-hoz. 11 óra 36-kor.

 

 

AJÁNLÓ
Bergkamp, az meg ki? Kinek kell egy Rúgdalabdát Karlosz? 
Gullit ingyen sem kellett, Maradona inkább katona lett, nem a Juventusé
A Bayern elleni csodagól szerzője hiába villogott a Bayern mezében 
A Real-csatár megvétele ellen az utcán tüntettek a Barca szurkolói 
A szexbomba világbajnok védőt hozott a Fiorentinának
Tűzoltóautóval fogták a Milan-csatárt, akit végül a Juve ajándékozott el  
Nem adott kölcsön a Ferencváros a csatárnak, mérgében eligazolt
Amikor a Ferencváros nem adta kölcsön az ászát a Barcelonának
Győzött a korszellem: a Juve, a Milan és az MU is lemaradt a magyar zseniről
Szoboszlainak talán összejön, elődje lemaradt a Juve, Milan, Napoli trióról
Az ördöngös szélső, aki nem szeretett parancsra masírozni
A majdnem-átigazolások nem éppen meztelen történetei
A Real Madrid három magyar játékost is hívott, de a rendszer…
Hogyan szerződött le az angol válogatott kapusa? Naná, hogy részegen…
Zidane-ból Ferguson sem kért, Dárdaiért két Hoeness harcolt 
A Milan nászutat ígért Sztáninak, a magyar edző aranylabdást rejtett el
A Lyon fizetett azért, hogy ne kelljen átigazolnia Griezmannt!
Nem lett közös ásza a Barcának és a Realnak, Bond-no az MU-nak
Papucshősök, avagy a feleségek hatása a nemzetközi futballpiacra
Milan-klasszis Pécsen, brazil és olasz világbajnok az NB I-ben?
A francia védő a kutyája miatt nem lehetett a Manchester Unitedé
A Marseille hamis HIV-teszttel szerzett magának klasszis csatárt
Emberrablók miatt nem lett aranylabdás támadója a Juventusnak

 

2020.05.25 21:30:15

Minden más foci MONCZ ATTILA

ALAPVONAL. Elismerem, nem gondoltam arra, hogy a nagy futballrivalizálások kapcsán egészen Sigmund Freudig, a pszichoanalitika atyjáig is eljutok.