HIRDETÉS
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2018.11.03 14:38 Frissítve: 2018.11.05 13:17

Az 1998-as szivárványnemzedéktől a 2018-as Bataclan-nemzedékig

A francia világbajnoki győzelem hátterét, tanulságait vizsgáló cikksorozatunk utolsó részében a sportsiker társadalmi vonatkozásaira fókuszálunk. Frédéric Rasera francia szociológussal, a lyoni egyetem tanárával készített interjúnk során szó esik az 1998-as szivárványnemzedékről, a bevándorlás pályán mutatkozó hatásairól és a 2018-as eredmény afrikai olvasatáról is.

 

Mámor a Champs-Élysées-n a sokszínű francia tömeg egy emberként ünnepel, ha a válogatott a csúcsra ér (Fotó: L'Équipe)
EXKLUZÍV CIKKSOROZAT AZ NS-BEN!
1. A francia vb-siker nyomában: zakatol a párizsi tehetséggyár
2. Liberté, égalité, Mbappé – az új jelszót fújja már Franciaország
3. A vb-győzelem csak kirakat – interjú Raymond Domenechkel
4. Nincsenek szent tehenek – exkluzív interjú Willy Sagnollal
5. Magyar szemmel – interjú Lőw Zsolttal, a PSG segédedzőjével + interjú Bölöni Lászlóval, a Nancy, a Stade Rennais, a Monaco és a Lens korábbi edzőjével
6. Az 1998-as szivárványnemzedéktől a 2018-as Bataclan-nemzedékig

Raymond Domenech azt állította nekünk a minap, a futball nem mutat meg semmit a társadalomról. Igaza van?
– Azért a kép ennél árnyaltabb – figyelmeztet Frédéric Rasera. – Franciaországban kevés adatunk van a futballisták társadalmi hovatartozásáról, mégis megalapozott a feltételezésünk, hogy a labdarúgók többsége ma is a munkásosztályból származik. A professzionális labdarúgók mintegy hatvan százalékáról elmondható, hogy a szülőknek legalább az egyike kétkezi munkásként dolgozott. A sportágban szintén széles tömegbázisra támaszkodó Nagy-Britanniához képest azonban különbség, hogy nálunk markánsabb a középosztály képviselőinek jelenléte.

Mi az eltérés magyarázata?
– Részben a sportolás magas költségigénye. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy gyermekeit beírassa futballozni. Ami a játékosokat illeti, noha az előbb elmondottak szerint túlnyomórészt a munkásréteg tagjai, nem a legalacsonyabb sorból valók. A munkások között is felállíthatunk egy külön kategóriát, az úgynevezett tiszteletben álló munkások körét, akik a felső szintet jelentik, és jellemzően rendezettebb egzisztenciális, illetve családi körülmények között élik életüket. Mondok egy példát: a francia futballisták körében az átlagnál ritkábbak az elvált szülők, csonka családok szülöttei. Az edzők külön kasztot jelentenek.

Az első fekete fecske: a francia-guyanai Raoul Diagne 1931-ben debütált a Les Bleus mezében, amelyet 1940-ig összesen 18-szor ölthetett magára
 AZ NS FELKÉRT SZAKÉRTŐJE

Rico Rizzitelli, a Liberation és a So Foot szabadúszó újságírója: „Az 1998-as vb-győzelem több szempontból fordulópontot jelentett. Addig a futballt Franciaországban többnyire a »beauf«-ök, vagyis a hülyegyerekek sportjának tartották, a világraszóló diadal azonban a társadalmi érdeklődés homlokterébe helyezte. Más jelentést kapott a stadionokban a francia zászló vagy a Marseillaise, ugyanakkor népszerűvé vált a sokszínűséget éltető, fantasztikusnak ható, valójában üres frázisként pufogtatott »black, blanc, beur« kifejezés. Mellesleg kérdezem, ha a noir szó tabunak számít a feketékkel kapcsolatban, miért használható a black? Aztán amikor négy évvel később, 2002-ben Franciaország története során először eljutott egy szélsőjobboldali jelölt – Jean-Marie Le Pen – az elnökválasztás második fordulójába, beigazolódott, az 1998-as szlogennel sugallt idilli kép illúzió. Az idei győzelemhez nem társultak efféle szólamok, ma senki sem beszél a vb-siker kapcsán nagy egyesülésről.”

Amennyiben?
– Éles különbség mutatkozik a játékosok és az edzők háttere között. Az állami és szövetségi támogatással működő edzőképzés résztvevőinek köre társadalmilag jóval homogénebb. Magasabban pozicionáltak, megbecsültségük a tanárokéval vetekszik.

– „A vb-győzelem a modern Franciaország diadala” – állította a Deutsche Welle jegyzete a dicsőséges moszkvai este után. Tekinthető a pályán elért siker a multietnikus francia társadalmi modell visszaigazolásának?
– A bevándorlás a francia társadalomtörténet fontos jelensége, amelynek következményei évtizedekre visszamenően pontosan megmutatkoznak a labdarúgó-válogatott összetételén. Korábban főként olasz és lengyel gyökerű labdarúgók játszottak francia színekben, később inkább tengerentúliak. Szociológusi szemmel a válogatott labdarúgásban elért sikereit értékelhetjük a bevándorlás egyik kedvező hatásának.

Ugyanakkor a látványos siker képes palástolni meglévő társadalmi feszültségeket. Nem látja ennek veszélyét?
– Dehogynem, nagyon is. Valós kockázat, hogy a világbajnoki győzelem örvén megoldottnak kezelünk megoldatlan problémákat, és kiterjesztjük a diadal érvényét a sporttól távoli területekre is. Nem szabad azt gondolni például, hogy a futballban működő pályamodell ugyanúgy kínálkozik annak is, aki iskolai tanulmányaiban szeretne kiteljesedni. Helyén kell kezelni a sportban elért eredményeket.

Az 1998-as világbajnoki győzelem fényes illúziókat táplált a társadalmi integráció sikerével kapcsolatban, az úgynevezett szivárványnemzedék megdicsőülésének hatott. Aztán amikor 2001-ben, a botrányba fulladó párizsi Franciaország–Algéria meccsen a másod- és harmadgenerációs algériai bevándorlók kifütyülték a francia himnuszt és berohantak a pályára, a futballban is megmutatkozott, hogy a kép csalóka.
– A futballesemények értelmezése sokszor politikai szándék kérdése. Az biztos, hogy a társadalmi problémákra felesleges megoldást keresni a stadionokban, a munkások, a bevándorlók panaszaira nem jelent gyógyírt semmilyen siker. Legfeljebb abból a szempontból adhat nekik segítséget, hogy megmutat egy társadalmi víziót, amelybe lehet kapaszkodni. A bevándorlókról például a legtöbb esetben negatív kontextusban esik szó a médiában, a sport ez alól kivételt képez.

A legemlékezetesebb konfliktus 2001-ből: algériai felmenőkkel rendelkező franciák amint éppen Franciaország ellen szurkolnak – Algériának… (Fotó: AFP)

Ahogyan 1998-ban, az idén is lehetett hallani olyan hangokat a válogatott vegyes etnikumú összetételére utalva, hogy a csapat nem eléggé francia. Mennyire népszerű ez az álláspont?
– Ahhoz, hogy erre pontos választ adhassak, közvélemény-kutatási adatok kellenének. Nekem az a benyomásom, hogy a többség nem így értékeli a helyzetet.

Frédéric Rasera

Van a jelenségnek másik oldala is: a világbajnokságon tapasztaltam, hogy afrikai újságírók hivatkoztak büszkén a francia válogatott menetelésére mint az afrikai futball értékeinek bizonyítékára.
Ugyanarról a jelenségről beszélünk, amelyre az imént utaltam. Az afrikai nemzetek képviselőinek értékelése is azt mutatja, hogy a futballsikerből kiolvashatók a – francia történelemben olyannyira meghatározó – bevándorlási folyamat áldásai. Közben érzékelhetően jelen van a konzervatív álláspont, amely szerint a válogatott nem képviseli a francia társadalmat, ez azonban inkább politikai olvasatnak értékelhető.

Francia kollégája, Ronan Chastellier beszélt a Bataclan-nemzedékről, amelynek első közös ünnepe volt a 2018-as világbajnoki győzelem a három évvel ezelőtti párizsi terrortámadás óta.
– Nem olvastam a véleményt, nem mernék a megállapításról nyilatkozni annak pontos ismerete nélkül. Néha a szociológusok hajlamosak elhamarkodottan kijelenteni ezt vagy azt, pedig a vb-győzelem fogadtatásának értékeléséhez, mint mondtam, kérdőíves vizsgálatra lenne szükség. A benyomások nem mérvadóak. Például az, hogy az én életemben az 1998-as vb-aranyérem meghatározó személyes élmény, még semmit sem árul el annak valós társadalmi lecsapódásáról.

Nem volt ez mindig így: manapság a válogatottban teljes az egység (Fotó: AFP)

Van szimbolikus jelentősége annak, hogy a francia válogatott talán első számú csillaga, Kylian Mbappé bevándorlók leszármazottja?
– Sok-sok kiváló fekete játékosa volt a francia futballtörténelemnek, Thierry Henry is number one volt egy időben. Noha ebben a kérdésben is óvatosnak kell lennünk statisztikák híján, véleményem szerint a többség Mbappéban nem a fekete, hanem a francia játékost látja.

Lehet a vb-győzelemnek hosszú távú pozitív hatása a társadalmi folyamatokra?
– Nem hiszem. A futball szerepét nem szabad alábecsülni, de annál sokkalta fontosabb intézményei vannak mindennapjainknak, például a munkahely, az iskola vagy a család. Könnyelműség lenne azt állítani, hogy a labdarúgás súlytalan, de azt se gondoljuk, hogy orvosságot jelent a társadalom bajaira.

„SOKGYÖKERŰ ORSZÁG A MIÉNK”

Az 1998-as franciaországi világbajnokság idején a szervezőbizottság protokollfőnökeként dolgozott, később a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnöki tanácsadójaként és nemzetközi kapcsolatokért felelős igazgatójaként is tevékenykedett, két alkalommal, 2015-ben és 2016-ban pályázott – sikertelenül – a FIFA elnöki tisztségére. Az elmúlt években többször is Budapestre látogató francia sportdiplomatát, a párizsi születésű, Zürichben élő Jérome Champagne-t kérdeztük a világbajnoki győzelem mögöttes üzenetéről.

Óvatosan kell bánnunk a következtetésekkel – kezdte értékelését a széles látókörű 60 éves sportvezető. – Közelről éltem át az 1998-as diadal lenyűgöző pillanatát, amely a vegyes származású csapat sikerével felvillantotta a nemzeti egység érzését. Négy évre rá a szélsőjobboldal jelöltje az elnökválasztás második fordulójába jutott, a vb-siker társadalmi tanulsága érvényét vesztette. Az idei győzelem más. Most nincs »black, blanc, beur«, vagyis »fekete, fehér, arab« mottó, mindannyian kékek vagyunk, vagyis franciák. Hogy honnan jöttél, nem számít. Talán emlékszik, Antoine Griezmann két hete a német–francia Nemzetek Ligája-mérkőzés után a pályán adott televíziós interjút, és élő adásban idézte a nagy francia forradalom hármas jelszavát: »Liberté, égalité, fraternité – vive le république!« Ha úgy tetszik, ez erős politikai üzenet: »Szabadság, egyenlőség, testvériség – éljen a köztársaság!« Az oroszországi győzelem erősítette az összetartozás érzését, jól példázza ezt az N'Golo Kantéról szóló dal, amelyet a stadionban a francia, az arab, az afrikai származásúak együtt énekeltek. A Chelsea játékosa a szemünkben ugyanúgy francia, mint az egyébként olasz-francia származású Hugo Lloris. Sokan csodálkoznak, hogy mit keres a francia válogatottban annyi fekete játékos. Pedig a válasz egyszerű: ez a francia történelem része. Sokgyökerű ország a miénk, amelynek például magyar származású elnöke is volt: Nicolas Sarkozy. Nem szeretném felmenteni Franciaországot korábbi vétkei, a gyarmati háborúk idején elkövetett igazságtalanságai, elnyomó politikája alól. Azonban látni kell, hogy a keveredés hagyományai évszázadokra nyúlnak vissza. A francia parlament első fekete képviselőjét már 1792-ben megválasztották, a feketék 1848-ban polgárjogot kaptak, a francia kormány első fekete minisztere 1914-ben lépett hivatalba. A válogatott első fekete labdarúgója, Raoul Diagne 1931-ben mutatkozott be a csapatban. Összehasonlításképpen: a nagy kolonialista Angliában 1978-ban avattak fekete válogatott játékost, Viv Andersont. A guadalupe-i származású Lilian Thuram szenvedett a rasszizmustól, harcolt ellene, létrehozott egy alapítványt, ettől függetlenül mindig lelkesen énekelte a francia himnuszt, hiszen franciának érezte magát. »Az én szigetem hamarabb volt francia föld, mint Strasbourg« – szokta mondani Guadalupe 1674-es, az elzászi városét hét évvel megelőző francia annexiójára utalva.”

 ZIDANE FEJESE KORSZAKHATÁR

Sajátos nézőpontot kínál a francia labdarúgás eseményeinek értékeléséhez Borsi-Kálmán Béla történész, korábban évekig Párizsban dolgozó diplomata, aki futballt is érintő esszéiben több alkalommal kitér a francia társadalomfejlődés pályán megmutatkozó nyomaira. Az alábbi részleteket a 70 éves szerző szíves jóváhagyásával idézzük a „Nemzetépítés és nemzettudat a futball tükrében” című tanulmányából. (Megjelent a „Pszeudo-fociesszék – széljegyzetek a futball, a politika és az irodalom határvidékéről” című, 2018-as válogatáskötetében.)

A kontraszt kedvéért most az 1958-ban a svédországi világbajnokságon harmadik helyen végzett francia labdarúgó-válogatott egyik összeállítását, majd az 1982-es spanyolországi vb-n (1982. július 8-án) a németektől drámai körülmények között tizenegyesrúgásokkal alulmaradó francia csapat névsorát fogom bemásolni. Azért éppen ezeket, mert az 1789-ben meghirdetett és tervbe vett »klasszikus« francia nemzetépítési folyamat megítélésem szerint az 1950–60-as évek fordulóján ért tetőpontjára. Az 1870-es évektől számítható integrációs/asszimilációs trend ekkor hozta meg első gyümölcseit, ráadásul olyan körülmények között, hogy a mögötte lévő, köztársaságinak hirdetett, de burkoltan változatlanul monarchikus vonásokat is őrző szellemiséget, univerzális érték- és ízlésvilágot (amelyben viszonylag harmonikusan elegyedtek a középrendivé vált nemesi/udvari értékek és viselkedésformák a hagyományos polgári erényekkel) semmi sem gátolta, senki sem kérdőjelezte meg: az 1990-es évek kezdetéig feltartóztathatatlanul haladt előre. A társadalmi felemelkedés emeltyűi hibátlanul működtek, alkotórészeinek egymást összekötő csatornái, hajszálerei még nem dugultak be. Ekkor még úgy tetszett, minden a legnagyobb rendben van.

Tehát az 1958-as csapat: Claude Abbes – Raymond Kaelbel (elzászi), André Lerond, Arnaud Penverne – Robert Jonquet, Jacques Marcel – Marian Wisnieski (lengyel), Raymond Kopa (lengyel), Just Fontaine (marokkói), Roger Piantoni (olasz), Jean Vincent.

Az 1982-es válogatott: Jean Ettori (nizzai olasz) – Maxime Bossis, Gérard Janvion (Antillák), Marius Trézor (Antillák), Manuel Amoros (spanyol) – Jean Tigana (mali), Alain Giresse, Bernard Genghini (olasz), Michel Platini (olasz) – Dominique Rocheteau, Didier Six. ()

Nem kell képzett nyelvésznek lennünk, hogy belássuk: van az 1958-as csapatban két lengyel (föltehetően bányászivadék), Kopa(nski) és Wisnieski; továbbá az 1982-es együttesben felbukkan már egy-egy, a francia Antillákról (Trézor, Janvion), illetve Fekete-Afrikából származó színes bőrű játékos (Tigana), s akadnak a Franco-rezsim elől menekülő spanyol emigráció (Amoros), meg – már a XX. század elejétől – a főként a francia nagyiparban elhelyezkedő olasz vendégmunkások gyorsan elfranciásodott leszármazottaiból is (Piantoni, Platini, Genghini), de a futballisták elsöprő többsége kétségtelenül valódi francia (français de souche).

S most nézzünk meg egy találomra választott összeállítást a 2010-es dél-afrikai világbajnokság időszakából: Franciaország–Dél-Afrika 1–2 (Bloemfontein, 2010. június 22.)

Hugo Lloris – Bakary Sagna (fekete-afrikai), William Gallas (fekete-afrikai), Sébastien Squillaci (korzikai), Gaël Clichy (fekete-afrikai) – Alou Diarra (fekete-afrikai), Yoann Gourcuff (breton), Abou Diaby (fekete-afrikai) – André-
Pierre Gignac (cigány), Djibril Cissé (fekete-afrikai), Frank Ribéry. (
)

A 2010-es francia labdarúgó-válogatott szinte véletlenszerűen rögzített egyik »kezdő« tizenegye – a futball tükör-jellege következtében – tökéletesen visszaadja a mai francia társadalom, közélet és politika alapvető gondját: a francia gyarmatbirodalom szétesése s különösen az algériai polgárháború (1954–1962) utáni demográfiai »visszaáramlás«, továbbá az 1960–1970-es évtized tartós gazdasági fellendülése következtében előállt munkaerőhiány akkora (sokmilliós nagyságrendű) embertömeget sodort/vonzott az »anyaországba«, amelyet már nem lehetett, és ma sem lehet a »régi módon« integrálni, még kevésbé »asszimilálni«. Mindez az 1980–90-es évek rendkívül liberális francia migrációs kvótájával (és humánus családegyesítő politikájával), továbbá az illegális bevándorlók szintén csak százezrekben mérhető mennyiségével megtetézve végső soron azt eredményezte, hogy a »hajó megtelt«: a »jobb élet« reményében érkező jövevények száma az 1990-es évek elejére elérte a kritikus tömeget. Ennél is fogósabb probléma: az »őshonos«, illetve a korábban sikeresen beilleszkedett, főként az európai kontinensről származó s a »zsidó-keresztény kultúrkörbe« tartozó immár »tősgyökeresnek« számító »régi« franciáktól nem csupán bőrszínük, hanem vallásuk, erkölcsi és viselkedési (magatartási) normáik, étkezési szokásaik is mások, és viseletükben is különböznek. Olykor, egymást kölcsönösen irritáló és frusztráló módon, jelentősen. (…) Franciaországban az »együtt-élés«, együtt-létezés (co-existance) új, közmegegyezésen alapuló normáit, mindenkire nézve érvényes és kötelező szabályait kell(ene) kitalálni és bevezetni. Mi több; a francia nép és nemzet különféle osztályainak, rétegeinek, etnikumainak, felekezeteinek, újjáéledő kisebbségeinek, mivel a »régi módon« együtt élni már nem lehet, új »társadalmi szerződést« kell(ene) kötniük egymással. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a második évezred elejére megszűnt a francia társadalom és polgárság közel két évszázadon át érvényes minta és modell-jellege. Franciaország maga is gyökeres átalakításra, átgondolt reformokra szorul. Ismét a futballhoz visszatérve: e sorok írója ezért tekinti minden »mentő körülmény« és emberileg teljesen érthető mozzanatai ellenére az algériai (berber) eredetű Yazid Zinédine Zidane 2006. július 9-i »fejesét« – mármint Marco Materazzi olasz védőjátékos felsőtestébe – »korszakhatárnak«: egy két évszázados klasszikus történelmi periódus dicstelen végének. Mert nem feledhető: a gesztus sok milliárd tévénéző szeme láttára történt a szimbolikus térben. Csak az nem fogta fel, aki nem akarta. Nem mellesleg egy újabb francia világbajnoki cím elvesztésébe, a francia nimbusz elhalványulásába és a francia presztízs súlyos sérelmébe került. S a kívülálló szemével nézvést különösen elgondolkodtató, hogy számos jel szerint Zidane megbocsáthatatlan gesztusának valódi (tényleges) történelmi súlyát nem értette meg (…) – tisztelet a mindig létező »nagy kivételeknek« – a francia közvélemény sem. Máskülönben nem örökítené meg szobor a sokkoló jelenetet, és nem születnének újabb és újabb dicshimnuszok a kabil származású, de már Marseille egyik hírhedt szegénynegyedében »szocializálódott« világsztár életéről. (…)”

 

2019.01.21 23:15:19

Minden más foci MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Szerződést kötnek, magyarán két fél írja alá egyetértően az iratot, benne, hogy mi a cél. Így aztán, ha kudarc a vége, mindketten felelősök.