Teljes siker: három magyar a dobogón!

Hármas magyar siker született, de a jugoszlávok is jól szerepeltek retróankétunk 1952-es kiírásában, ami nem meglepő annak fényében, hogy hatvanegy éve Magyarország és Jugoszlávia játszotta a finálét a helsinki olimpia futballtornáján. Aki nem tudná a végeredményt: Sebes Gusztáv Aranycsapata 2:0-ra múlta fölül a plávikat.

KOCKA? NEM: ÖCSI!

Puskás Ferenc igazi vezéregyénisége volt a magyar együttesnek, amely a selejtezőben még alaposan megszenvedett a románok (2:1) ellen (Kocsist az utolsó percekben kiállították), de aztán megerőltetés nélkül vette az akadályokat, átlépett Olaszországon (3:0), Törökországon (7:1) és a címvédő, de négy évvel korábbi olimpiai elsősége óta alaposan meggyengült Svédországon (6:0) is. Puskás öt mérkőzésen négy gólt szerzett, és négy góllal zárta a tornát Palotás Péter is. A csapat legeredményesebb embere Kocsis Sándor volt a maga hat találatával.

Ami az egész éves produkciót illeti: válogatottunk 12 mérkőzésen 10 győzelmet könyvelt el, egyszer döntetlent játszott és egyszer kikapott 47:9-es gólarány mellett, ami 88 százalékos teljesítménynek felel meg. Mielőtt valaki klaviatúrát ragadna, kioktatva bennünket, hogy az Aranycsapat 1950-től 1954-ig, a berni vb-döntőig egyszer sem kapott ki, ergo csacskaság, amit írtunk az imént, emlékeztetnénk rá, hogy az MLSZ 2002 májusában hivatalosnak minősített két 1952-es Moszkva-válogatott–Magyarország meccset (lehet ellenőrizni a világhálón), amelyből a másodikat 2:1-re elveszítettük, vagyis a nevezetes veretlenségi sorozat több mint tíz éve köddé vált – mintha nem is létezett volna. Szóval megkérnénk mindenkit, hogy ne „négyévigveretlenezzen”.

A VÁLOGATOTT OLIMPIAI ARANYA

De vissza Puskásékhoz! Öcsi 12 találkozón 10 gólt termelt 1952-ben a válogatottban, Kocsis azonban még rajta is túltett, szédületes, 12/16-os mutatóval zárva az esztendőt. Utóbbinál ehhez még hozzájött a magyar gólkirályi címe (36, karriercsúcs), plusz a bajnoki arany, amelyet – a Honvéd lévén a bajnok – az előbbi géniusz is vitrinbe tehetett. Mi úgy éreztük, inkább Kocka érdemelné meg a retró-Aranylabdát, ám a többség nem őt, hanem Puskást tartotta érdemesnek a győzelemre. Ez sem tévedés.

Kocsis befutott azért a második helyre, a harmadik pedig Kubala László, a Barcelona klasszisa lett. A lista első kilenc helyezettje közül Kuksi az egyetlen, aki nem játszott a helsinki olimpián, a többiek igen. Mivel Kubala abban az évben még nem szerepelhetett a spanyol válogatottban (csak a következő esztendőben debütált), hogy nagyot alkothasson, a klubmérkőzéseken kellett tündökölnie.

3. KUKSI, 4. BRANKO, 5. RAJKO

És tündökölt is. Kubala öt trófeát hódított el a Barcával, ráadásul az 1951–1952-es évad nem csak a gránátvörös-kékek történetében kiemelkedő: ez volt a csatár spanyolországi pályafutásának gólokban leggazdagabb idénye is. Huszonhat találata a bajnokságban majdnem gólkirályságot ért, benne a Sporting Gijón elleni 9:0-s gálán elért mesterhetessel (azóta is spanyol rekord) és a Celtának vágott mesterötössel – ezt figyelembe véve a 26 gól nem is sok.

Hét gólt szerzett Branko Zebec is, csak nem egy találkozón, hanem az egész olimpián, amivel a torna legjobb mesterlövésze lett. India ellen négyszer, a szovjetek elleni első meccsen kétszer, a dánok ellen egyszer talált a kapuba. Balszélső volt, tehát nem kimondottan góllövő csatár, Helsinkiben mégis neki ment legjobban a góllövés. 1952-es eredménysorát az olimpiai ezüst mellett a Partizannal aratott Jugoszláv Kupa-győzelem egészíti ki. A negyedik helyen végzett lajstromunkban.

KUBALA LÁSZLÓ

Az ötödik válogatottbeli csapattársa, Rajko Mitics lett, a Crvena zvezda vérbeli befejező csatára csak egy találattal maradt el Zebectől az olimpián (s ugyanannyit szerzett, mint Kocsis). Mitics ugyanakkor fontosabb gólokat ért el, mint Zebec, a németek elleni 3:1-es elődöntős győzelemből például két találattal vette ki a részét. A fináléban már szerencsére egyikük sem tudta feltörni a Buzánszky, Lóránt, Lantos védelmet. Miticsről még annyit érdemes tudni, hogy ötször volt bajnok (1951, 1953, 1956, 1957, 1959), és négyszer nyert országos kupát (1948, 1949, 1950, 1958) a belgrádi CZ-vel.

A SZAKÍRÓ SZERINT…

Sorozatunk első részében már idéztük Dénes Tamás futballszakírót, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztőjét, aki a felkért szerkesztőségek és szakírók közül egyedüliként rövid indoklást fűzött szavazati listájához. Most ismét az ő szavai következnek, az alábbi kvintettet látta a legjobbnak az 1952-es esztendőben az öreg kontinensen.

„Puskás Öcsi volt a magyar csapat legjobbja az olimpiai tornán, noha kihagyott egy büntetőt a jugoszlávok elleni fináléban. Ám ő az egyedüli, aki a negyeddöntőben, az elődöntőben és a döntőben is szerzett gólt. Az olimpián kívül is akadtak remek meccsei, például a Svájc elleni őszi berni mérkőzés, amelyen kétszer volt eredményes. A második helyre az olimpiai ezüstérmes jugoszlávok csapatkapitányát, Sztjepan Bobeket jelöltem, a horvát származású, de a belgrádi Partizanban sikereket elérő belső csatár Helsinkiben már a második olimpiai ezüstjét nyerte meg. A harmadik helyre Kubala László került, aki akkor már – Basora és César oldalán – a Barcelona első számú csillaga volt, társaival öt trófeát is megnyert 1952-ben: a La Ligát, az országos kupát, a Latin Kupát, az Eva Duarte-kupát és a Martini&Rossi-serleget.”

„1952-ben jelentek meg először a szovjetek a futball nemzetközi porondján, ám a jugoszlávok elleni olimpiai vereség és korai kiesés után Sztálin parancsára fel is oszlatták a válogatottat. Mégis ildomos legalább egy játékos beválogatásával tisztelegni a szbornaja játékereje előtt: Vszevolod Bobrov, aki az esztendő során gólt szerzett az Aranycsapat elleni döntetlent hozó meccsen, majd játszott a győzelmüket hozón is, s aki összesen öt gólt ért el az olimpián, négy esztendővel később, 34 évesen mégiscsak olimpiai bajnok lett – jégkorongban. Az ötödik helyre az angol válogatott csapatkapitányát, a sportújságírók által 1952-ben Angliában az év játékosának választott Billy Wrightot tettem” – fogalmazott Dénes Tamás.