A svéd tank, akit nem hasonlítanak össze Ibrával

Telmo Zarra nem tudta megvédeni Aranylabda-elsőségét 1951-ben – döntöttek erről azok a szakírók, valamint sportszerkesztőségek (összesen 19-en), akik, illetve amelyek az elmúlt napokban tettek eleget voksolásra jogosító felkérésünknek. Az Athletic Bilbao korszakos klasszisa (annak ellenére, hogy az 1950–1951-es bajnoki kiírásban 30 mérkőzésen 38 gólt szorgoskodott össze, amely csúcs hatvan évig élt Spanyolországban; C. Ronaldo döntötte meg 2010–2011-ben) ezúttal a hatodik helyre szorult a lajstromban, amelyen három magyar és két svéd került elébe.

KOCKA KILÉPETT AZ ÁRNYÉKBÓL

Az ötödik helyen – a magyar–csehszlovák határon 1946-ban illegálisan átkelő – Nyers István, az Internazionale balszélsője végzett, aki szélső létére egy gólkirályi második helyet (31 gól, karriercsúcs!) tudott felmutatni a tárgyévben. A negyedik helyre Puskás Ferenc került, annak ellenére, hogy az 1951-es esztendő nem tartozott pályafutása legjobb évei közé. A harmadik Nils Liedholm lett, aki viszont az egyik legjobb évét tudhatta maga mögött: klubjával, a Milannal megnyerte a kor legjelentősebb nemzetközi kupáját, a Latin Kupát, és az olasz bajnoki győzelmet jelentő scudettót is kitűzhette.

Második Kocsis Sándor. Az egykori ferencvárosi Kocka ebben az évben lépett ki a Ferencek árnyékából: 1945–1946 óta hol Deák (3-szor), hol pedig Puskás (3-szor) fején volt a gólkirályi korona, ezúttal azonban Kocsis nyert, 26 bajnokin 30-szor a kapuba találva. Nem mellesleg a válogatottban is villogott a jobbösszekötő, három mérkőzésen hat gólt ért el (Puskás ezen mutatója 3/4, Hidegkutié 3/3 volt 1951-ben).

1951 győztese, vagyis az NSO-Aranylabda második nyertese Gunnar Nordahl, egészen precízen Gunnar III Nordahl lett. Az 1921. október 19-én született Gunnarnak ugyanis volt két bátyja, a másfél évvel idősebb Knut és a négy évvel korosabb Bertil; ők is egész tűrhetően futballoztak, Gunnarhoz hasonlóan svéd aranylabdát (Guldbollen) nyertek, de ami ennél is értékesebb (és érdekesebb), hogy öccsükhöz hasonlóan 1948-ban ők is olimpiai bajnokok lettek a brit fővárosban!

Családi kötelék ide, labdával jól bánó bratyók oda, Gunnar Nordahl neve nem Knutéval és/vagy Bertilével forrt össze az idők folyamán, hanem két összekötője, Gunnar Gren és a már említett Liedholm nevével. Ők voltak a világhírű Gre-No-Li, a Milan támadósorának szenzációs belső hármasa 1949-től 1953-ig, Gren Firenzébe való távozásáig – előtte pedig a svéd válogatottban játszottak együtt az 1947-es és az 1948-as esztendőben.

A trió az ötvenes években kizárólag a Milanban tündökölt, a válogatottban már nem. Hogy miért nem, erről kérdeztük az évtizedek óta Svédországban élő újságírót, Imi Markost, a harmincas évek remek Bocskai-jobbszélsőjének, a sokszoros válogatott Markos Imrének a fiát, aki örömmel válaszolt a Nemzeti Sport Online kérdéseire.

BAJTÁRSAK, NEM PUSZIPAJTÁSOK

– Igaz, hogy 1950-ben a Milan gyakorolt nyomást a Gre-No-Lira, hogy ne utazzon el a brazíliai világbajnokságra, vagy Nordahlék azért nem játszottak a vébén, mert nem kaptak meghívót a válogatottba?

– Gunnar Nordahl és társai azért nem szerepelhettek az 1950-es világbajnokságon, mert profik voltak. A Svéd Labdarúgó-szövetség szigorúan betartotta a szabályait akkoriban, ami ez esetben azt jelentette, hogy csak amatőrök léphettek pályára a válogatottban. Így azok a játékosok, akik 1948-ban olimpiai aranyéremmel a nyakukban tértek haza Londonból, hogy azután elmenjenek profinak Itáliába, mint Nordahl, Gren és Liedholm, vagy éppen Spanyolországba, mint a franciaországi kitérővel végül az Atléticóban kikötő Henry „Garvis" Carlsson, sokáig nem szerepelhettek a válogatottban. Az 1948-as csapat majdnem teljesen kicserélődött 1950-re, amikor a svédek az új belső hármasuk, a Palmér, Jeppson, Skoglund trió jóvoltából bronzot szereztek a brazíliai világbajnokságon. Az egyetlen kivétel, aki maradt az alapcsapatban, a balhátvéd, Erik Nilsson volt, aki a londoni diadalt követően sem hagyta el a Malmőt. Csupán 1958-ban, a svédországi világbajnokság előtt enyhültek a szabályok, a szövetség csak akkor fogadta vissza a válogatottba a „megélhetési hazaárulókat"...

– Az akkorra már hazaköltöző Gren és a még mindig milanos Liedholm ott is volt a hazai rendezésű vébén, a legnagyobb ász, Nordahl azonban hiányzott róla. Miért?
– Egyszerűen azért, mert a svéd válogatóbizottság túl öregnek és túl kövérnek tartotta őt 1958-ban (abban az idényben mindössze két gólt szerzett négy bajnokin – a szerk.). Túl volt már a fénykorán. Akárcsak Jeppson. Így a fiatal Agne Simonssonra esett a választás, ő lett a center.

– Nordahl milyen kapcsolatban volt Liedholmmal és Grennel? Barátok voltak vagy csak kollégák?
– Nils Liedholm, mivel sokáig nőtlen volt, szinte naponta Nordahléknál vendégeskedett; keresztapja volt Gunnar fiának, Thomas Nordahlnak, aki később játszott a svéd válogatottban is (1970-ben vb-résztvevő volt – a szerk.). Máskülönben a svéd játékosok magyar értelemben nem barátok vagy haverok, inkább, mint a németek, bajtársak, akik mindent megtesznek egymásért a pályán, de pályán kívül ritkán puszipajtások – ilyenformán Gren „pályán kívül" állt.

– A svéd sportsajtó mit gondol ma Nordahlról? Mennyire fontos személyisége ő a svéd labdarúgásnak, amikor már Ibrahimovic a sztár? Összehasonlítják őket egyáltalán?
– Hogy is mondjam, a svéd sportsajtó történelmi szegénységben szenved. Sok a fiatal sportújságíró, aki nem látta a régieket focizni. Elismerik ugyan, hogy Gunnar Nordahl öt olasz gólkirályi címe behozhatatlan rekord, de lényegében ennyi. Az idősebb kollégák, akik látták Gunnart játszani, úgy tartják, Nordahlt nem lehet összevetni Ibrahimoviccsal. Gunnar egy tank volt, mint Deák Bamba, aki hátizsákként cipelte a centerhalfokat. Ibrahimovic inkább artista. Az új generáció szerint a legnagyobb, de legalábbis a legmagasabb a maga 195 centijével.

MÉG MINDIG PIOLA MÖGÖTT

Visszatérve az 1951-es esztendőhöz: Nordahl bajnok és Latin Kupa-győztes lett a Milannal, ráadásként a Serie A gólkirályi címét is bezsebelte 34 találattal. Még öt szezont lehúzott a piros-feketéknél, majd Rómába igazolt. 1958–1959-ben már játékos-edző a helyi AS-nél, 1959 őszén pedig már hazájában tevékenykedik. Két évtized múlva pedig Norrköpingben hagyja abba az edzősködést.

Nordahl 1995 óta nincs az élők sorában, de számos, mindmáig fennálló rekordja halhatatlanná teszi. A pazar gólátlag a svéd válogatottban (33 meccsen 43 találat), vagy a legtöbb svéd (4) és a legtöbb olasz (5) gólkirályi cím. Az olasz élvonal örök-góllövőlistáján még mindig övé a második hely 225 találattal Silvio Piola (274) mögött, igaz, Francesco Totti (221) az idén megelőzheti. Ha így is lesz, sohasem feledjük.