Százéves kérdés: az MTK jobban lobbizott a Ferencvárosnál?

A magyar csapatnak az osztrákok legjobbjai felett 1913. április 27-én aratott 4:1-es bécsi győzelme után e szavakkal összegezte a látottakat a mérkőzésről tudósító egyik újságíró: „Rettenetes csapás volt ez a mai fényes győzelem az osztrák labdarúgósportra; kiheverni tán évek múlva sem tudja.”„Rettenetes csapás volt ez a mai fényes győzelem az osztrák labdarúgósportra; kiheverni tán évek múlva sem tudja.”

Nos, hamarosan egy angol tréner érkezett (vissza) Ausztriába, egy angol, akit a szövetség edzőnek szerződtetett a válogatott mellé. Bár 1915. március végén felmondtak neki – „mert a tavaszi szerződtetéséhez szükséges anyagi eszközök (a szövetség) rendelkezésére nem állanak” –, a keze munkája jól érződött a válogatott játékán.

Ő volt Jimmy Hogan.

WAC-SPORTTELEP, A KEDVELT HELYSZÍN

Hogant nemsokára mint ellenséges országból jött külföldit (Enemy Alien) rendőri őrizet alá vonták Bécsben, ahonnan Brüll Alfréd MTK-elnök – aki a Nemzetközi Vöröskereszt elnökségi tagjaként is tevékenykedett akkoriban – a következő évben Budapestre hozatta őt, de ez már egy másik történet.

Mi maradjunk az 1915-ös esztendőnél, annak is a 122. napjánál, május 2-ánál, amikor Ausztria 5:2-es győzelmet aratott a Hungária úton. Ennek a mérkőzésnek volt a visszavágója a május 30-ai találkozó, amelynek a WAC sporttelepe adott otthont – a pálya 1913 áprilisa óta kedvelt helyszínnek számított a magyar labdarúgók körében.

Habár csak két év telt el a fényes 4:1-es diadal óta, a két magyar csapat csupán nyomaiban hasonlított egymásra.

KNAPP FENOMENÁLISAN VÉD

Először is nézzük, hogyan számolt be az 1915. május 31-én megjelenő Sporthírlap a mérkőzésről. (A korabeli helyesírást végig megtartottuk a lap idézeteiben.)

„Szombaton estefelé megeredtek az ég csatornái, és már ugylátszott, hogy a mérkőzés tradicionális sártengerben fog lefolyni, de vasárnapra kiderült az ég, és az utazás fáradalmait kipihent magyar csapat ragyogóan szép májusi napra ébredt.”

A bécsi vezetők bíztak benne, „hogy a háborus idő ellenére is nagy közönség fog a mérkőzés iránt érdeklődni, de bizony a látogatottság várakozáson alul maradt”.

„Az éjjeli eső sikossá tette a talajt, és ezt a hátrányt fokozta még a magasra nőtt fű is. ... A mérkőzést kedves kis háziünnep előzte meg. Brandstettert, a Rapid nagyszerű centerhalfját ünnepelték, aki ezuttal 25-ödször képviselte az osztrák szineket.”

A hazaiak kitűnő tizenegyet tudtak kiállítani, ezért „kevés győzelmi esélye volt a magyar csapatnak. És mégis győzött. Győzelmét pedig csak egy embernek köszönhette. Knapp Miksának, a csapat kapusának.” Knapp főleg a második játékrészben védett „fenomenálisan”, amikor hatalmas fölényben futballozott Ausztria.

BORBÁS A BAL SAROKBA „PLASZIROZZA”

A mieink szerencsésnek mondhatták magunkat, „az osztrák csapat büszkesége, Studnicka (ugyanis) csak a helyszinen határozta el magát arra, hogy résztvesz a mérkőzésben, mert fájlalta még a lábát az MTK–WAC mérkőzésből kifolyóan. Elejétől végig statisztált.”

Nem úgy a mi csatáraink. „Az ötödik percben már korner árán védekezik Ausztria. Toldi jobbszélső labdáját Lakatos fogja el, és kapásból a bal sarokba lövi, a hol goalléczet érve, onnan a kapuba gurul.”

Hogy kicsoda volt Toldi, és kicsoda Lakatos, lásd kis keretes írásunkat!

A 22. percben „Csüdör rugja a labdát, amelyet Schlosser [Franz Schlosser, a WAC hátvédje] akar elfogni, de nem éri el, igy a rástartoló Borbás birtokába kerül, de néhány lépést rohan vele, azután feltartóztathatatlanul a bal sarokba plaszirozza (2:0).”

A szünet után többször is kritikus pillanatokat élt át válogatottunk, mígnem tíz perccel a lefújás előtt a házigazdák szépítettek.

Szöglet után, „a melyet Heinzl magas ívben továbbit, és abban a pillanatban, a mikor Knapp a labdát elfogja, a rárohanó Swatosch labdástól együtt a goalba löki”.

Az utolsó percekben még Studnicka, Kuthan és Heinzl szerezhetne gólt (utóbbi kétszer is), ám Fortuna a magyarokkal van.

ZSÁK MEGKEZDI A GYÖNGYÉLETET

A szerencse azonban nem mindegyik labdarúgónkhoz szegődött oda ezekben az időkben, voltak olyanok – nem is kevesen –, akiknek nem a pályán, hanem a csatamezőn kellett harcolniuk. De tegyük gyorsan hozzá: nem mindenkit „vittek”, jeles labdarúgóink (sőt más neves sportolóink) közül többen is önszántukból indultak el a csatatérre!

Ezért nem hajazott egymásra az általunk kiválasztott 1913-as és 1915-ös válogatott. Előbbi (4:1-es győzelem Ausztria ellen) így állt fel: Zsák Károly (33 FC) – Rumbold Gyula (FTC), Payer Imre (FTC) – Bíró Gyula (MTK), Bródy Sándor (FTC), Blum Zoltán (FTC) – Weisz Ferenc (FTC), Tóth-Potya István (FTC), Pataki Mihály (FTC), Schlosser Imre (FTC), Borbás Gáspár (FTC). Szövetségi kapitány: Herczog Ede.

Zsák nem akarta elkerülni a katonaságot. Mint a Sporthírlap írta: „Zsák Károly (1915.) május 15-én megkezdi a gyöngyéletet, s tagjává lesz a vitéz magyar ármádiának. Zsák az első honvédgyalogezredbe nyert beosztást, s mint annak önkéntese teljesiti katonai szolgálatát.” 1915 novemberében, Ausztria 6:2-es hazai legyőzésekor ugyan visszatért a válogatott kapujába, de ezután három évig kimaradt a csapatból.

Rumbold Gyula a szerb és az orosz fronton is harcolt az első világháborúban, többször meg is sebesült. 1917-ben főhadnaggyá léptették elő. Utoljára közvetlenül a világháború kitörése előtt játszott klubjában és a válogatottban egyaránt.

Állandó hátvédtársa, Payer Imre a háború első éveiben az északi harctéren szolgált. A háború ideje alatt ötször volt válogatott, utoljára 1918 októberében húzta magára a címeres mezt.

BRÓDY SZAMARKANDBAN, PATAKI SZÖKÉSBEN

Bíró Gyula eleinte Szolnokon teljesített szolgálatot. A háború ideje alatt hatszor szerepelt a válogatottban, utoljára 1916-ban.

Bródy Sándor 1914-ben vonult be, 1915 tavaszán a galíciai przemyśli erőd „elestével hadifogságba jutott”, majd az üzbegisztáni Szamarkandba került fogolytáborba, ahonnan csak 1920-ban térhetett haza. Soha többet nem szerepelt a válogatottban.

Blum Zoltán végigkatonáskodta a háborút, de néhányszor volt alkalma játszani a klubjában, a Ferencvárosban. Nem úgy a válogatottban, amelyben csak egyszer, 1917-ben lépett pályára 1914 és 1920 között.

Az „1913-as” csatársor tagjai közül a jogi végzettségű, 1916-tól Budapest alügyészeként tevékenykedő Borbás Gáspárt besorozták ugyan, de felmentést élvezett a szolgálat alól, a fővárosi tisztviselőként dolgozó Schlosser Imre pedig csak rövid ideig volt angyalbőrben, és sikerült elkerülnie a frontot; utóbbi 18 meccsen volt a pályán a magyar válogatott 19 világháborús mérkőzéséből!

Weisz Ferenc 1913 után csak egyszer, 1917-ben volt már válogatott. Tóth-Potya Istvánt 1915-ös meccsünk előtt két hónappal sorozták be, „az I. honvédgyalogezred önkéntesei között nyerte katonai kiképzését”. 1918-ban hadnaggyá léptették elő (a II. világháborúban tartalékos főhadnagy és – mártírhalált halt ellenálló). 1916 után három évig nem szerepelt nemzeti színekben.

Pataki Mihály 1915-ben „önkéntesi évét szolgálta”, előbb kadétőrmester, aztán zászlós. Katonaélete kész regény, e helyütt csak annyit, hogy 1916-ban hadifogságba esett, ahonnan 1918 áprilisában sikeres szökést hajtott végre. Érthető, hogy 1915. május 30-a után három évet kihagyott a válogatottban.

Ha ez még nem lenne elég, akkor íme, egy újabb meghökkentő adalék: az „1913-as” szövetségi kapitány, Herczog Ede sem kerülte el a frontszolgálatot – ezért vezette Minder Frigyes a válogatottat az 1915-ös évben.

A POSTATISZT ÉS A RUHARAKTÁR-KEZELŐ

Az „1915-ös”, MTK-ra épülő válogatottból jóval kevesebben teljesítettek frontszolgálatot. A Zsák méltó utódjának kikiáltott, szenzációs képességekkel megáldott Knapp Miksát 1915 első hónapjaiban leszerelték a katonaságtól, három és fél évvel később azonban belehalt a spanyolnáthajárványba... A kakukktojás, Révész Béla a mérkőzés után kikerült a frontra (majd a következő év elején visszatért onnan); soha többé nem volt már válogatott.

Csüdör Ferenc a háború első éveiben postatisztként felmentést élvezett a szolgálat alól, így eshetett meg, hogy egyetlenegyet sem hagyott ki a nemzeti csapat első tíz háborús mérkőzéséből.

Kertész III Adolf katonai ruharaktár-kezelő volt (igaz, 1916 februárjában a frontra távozott), míg bátyja, Kertész II Vilmos a korabeli Sporthírlapok szerint „ismert sérüléseiből kifolyólag” egyéves betegszabadságát töltötte 1915-ben.

Nem véletlenül kezdte így csapatszemléjét a Sporthírlap a „tavaszi footballszezón” előtt: „A(z) MTK az egyetlen csapat, a mely a nehéz viszonyok ellenére is a régi elsőosztályu klasszisnak megfelelő csapatot tud kiállitani.” De még egy évvel később, 1916 tavaszán is rózsás volt a helyzet, ahhoz képest. „(Az MTK) az uj szezonnak is a legkedvezőbb auspiciumok [kilátások] között indul neki” – fogalmazott a Sporthírlap, hozzátéve: a kék-fehér egylet „legfőbb ereje hatalmas ifjúsági gárdájában rejlik”.

Csak osztozni tudunk Szegedi Péter futballtörténész azon véleményén, amelyet egyik lehetséges magyarázatként fogalmazott meg a témával kapcsolatban az NSO számára, miszerint az MTK vezetői bizonyára jobban lobbiztak, nekik jobb kapcsolataik voltak, mint a rivális Ferencvárosnak és a többi egyesületnek, hogy kimentsék kulcsjátékosaikat az „éles” katonai szolgálat alól.