Magyar neveket a válogatott futballistáknak! Kiváló tisztelettel

„Csonka magyarok csonka országának alélt szíve, Budapest” két magyar labdarúgó-válogatottat is útnak indított a Nyugati pályaudvarról – ezzel a felütéssel számolt be a Nemzeti Sport 1922. május 11-ének, egy csütörtöki napnak a legfontosabb hazai sporthíréről.

MAGYAR VÉRTŐL ISZAMÓS FÖLDJÉN

Az egyik csapat Németországba tartott, hogy Budapest néven megmérkőzzön Berlin legjobbjaival, s a magyarhoz hasonlóan „tragikusan komor német égbolt alatt” küldetést teljesítve „felújítsák német és magyar kezek azt a már-már lazulni készülő köteléket, amely egybefűzte kultúreszményeinket a béke boldog verőfényén s a világháború kietlen éjszakáján”.

A másik társaság – cikkünkben ezzel foglalkozunk, mert a kettő közül ez a mérkőzés számít hivatalos válogatott találkozónak – Lengyelországba igyekezett, „melynek magyar vértől iszamós földjén Magyarország válogatott játékosainak címeres dressze fogja emlékeztetni Kosciuszkó fiait a régmúlt hagyományaiba vesző lengyel-magyar testvériségre.”

„Örvendünk neki, hogy a vére vesztett, sápadt magyar arc odafehérlik majd a lengyel szemek tüzes tekintetébe. Talán – s úgy adja Isten – ez a két egymásba kapcsolódó tekintet jóváteszi majd mindazt, amit politika és anyagi szempontok elrontottak, akár Magyarország hagyja el győztesen a krakói (sic!) pályát vasárnap délután, akár a lengyel fiuk fennsőbbségét bizonyítsa a reváns-találkozás.”

Reváns, hiszen a két csapat 1921 decemberében is megküzdött egymással – az volt a lengyel válogatott történetének első mérkőzése. Akkor 1:0-ra nyertünk az egyetlen A-válogatott mérkőzését góllal ünneplő Szabó Jenő jóvoltából.

AKÁR A FÁJDALMAS EMLÉKŰ VILÁGHÁBORÚBAN

Mint a bevezetőben jeleztük, a győzelem 1922 tavaszán sem maradt el: 3:0 ide.

„(Játékosaink) húszezer néző előtt bizonyították be, hogy a magyar akkor is félelmetes ellenfél, ha kétfelé kell megosztania az erejét. Akár a fájdalmas emlékű világháborúban. A magyar színek képviselői egész szívvel és a győzni akarás mindent elsöprő lendületével játszottak Krakóban, tisztességére maguknak, becsületére a magyar névnek. Ezt vártuk tőlük, s boldogok vagyunk, hogy megkaptuk, amit vártunk” – szólt a Nemzeti Sport telefonjelentése Bécsen át.

„A magyarokat a mérkőzés után hatalmas ovációban részesítették” – ezenkívül megtudták az olvasók azt is, hogy Lembergből és Lódzból különvonat szállította az érdeklődőket „a szabad Lengyelország első válogatott mérkőzésére”.

Az akkoriban hétfőnként és szombatonként megjelenő Nemzeti Sport a következő hétvégén is hosszan foglalkozott a mérkőzéssel, maga Klement Sándor, a másik csapattal Berlinbe utazó Kiss Gyula szövetségi kapitány helyettese számolt be a történtekről, „két viharvert testvérnemzetnek az összeborulásáról, örülve az egyik felszabadításán és biztatva, vigasztalva a másikat bajában…”

Amúgy Berlinben is „megérdemelt, biztos győzelem” született, a 4:2-re nyerő magyarok „a második félidőben döntő fölényben” voltak. Hazafelé aztán két csapatunk összefutott a Bodenbach–Prága–Budapest vonaton, és a beszámolóból kiderült: az éhes „berliniek” fülkéikben felfalták a bőséges elemózsiával útjukra bocsátott „krakóiak” megtakarított készleteit…

DOKUMENTÁLNIOK KELL MAGYARSÁGUKAT

Volt a történetnek egy másik, nem kifejezetten sportvonatkozású szála is, amely ugyanakkor visszaköszönt a mérkőzések jegyzőkönyvében, befolyásolta a labdarúgók pályafutását.

„Magyar neveket a válogatottaknak!” – egy héttel a krakkói meccs után, a bővebb tudósítás alatt ezzel a címmel jelent meg egy írás a Nemzeti Sportban. A lényeg:

„A válogatott és az egyes klubcsapatok névsorát olvasva, többször szóvá tettük már, hogy mennyire helytelen és a nemzeti ügynek is ártó dolog, hogy az egyébként kifogástalan magyar fiúk idegen, szláv, német családnevükön szerepelnek a sportban. A futballisták és általában a sportemberek a külföldi szereplés terén nagyon sokat használnak a nemzeti ügynek, mindenképpen fontos nemzeti missziót teljesítenek, s ezért már nevükben is feltétlenül dokumentálniok kell magyarságukat.”

IDEGEN NEVŰ URAKBÓL ÁLLOTT

A szerkesztőségbe sok olvasói levél érkezik ebben a témában – támasztotta alá érvelését a korabeli cikkíró, s egy ilyet közzé is tett. Írója, dr. Mándoky Emil – aki fontosnak tartotta közölni, hogy korábbi sportolóként fejti ki véleményét – arról számolt be, hogy egy fiatal lengyel diplomatával („nagy magyarbarát, de még nagyobb lengyel soviniszta”) fogadott a meccsre, majd sikerünk után a következő történt:

„Ma reggel gratulálok az én lengyelemnek, várva azt, hogy dühében ugrani fog. Csalódtam! Az én lengyelem egykedvűen azt válaszolta, hogy nem a magyar csapat győzött Krakóban, hiszen Kovácson, Szabón és Soltin kívül csupa szláv (Zatykó, Tomecskó, Priboj, Rázsó) és német (Neuhaus, Katzer, Kléber, Seiden) nevű játékosok játszottak. A lengyel úrnak igaza van. A berlini csapatunk is Kertész, Hajós és Molnár kivételével idegen nevű urakból állott (Knoll, Fogl, Mandl, Blum, Weisz, Hirzer, Orth). Azt hiszem, ha egynémely futballitta (sic!) tud magának protekciót szerezni különböző dolgok eléréséhez, úgy rövid idő alatt engedélyt is szerezhetne a névmagyarosításhoz. Kiváló tisztelettel.”

PURCZELD, LIPOVICS, STEFANCSICS, FALUDI, FOGOLY…

Hosszabb elemzést is megérne, végül ki miért döntött idegen hangzású családi neve magyarosítása (mint a fenti szemelvényből kiderül, a tárgyalt korszakban a politikai elvárás nyíltan megfogalmazódott, létezett valamiféle nyomás) vagy éppen megtartása mellett, de erre most nincs lehetőségünk.

Mindenesetre sokan szembesültek a dilemmával. Nem csak ebben a korban, és persze a magyar határnak nem csak az innenső oldalán.

Sorozatunk egy korábbi epizódjában, amely az újoncok tréfás beavatásáról szólt, „súlyos vádként” fogalmazódott meg, hogy valaki „álnév alatt becsempészte magát körünkbe”. Csakhogy mielőtt ezért kiosztották volna a rossz pontot, a rutinosabb játékosokból álló „tekintetes vészbíróságnak” rá kellett eszmélnie, hogy „miköztünk is van egynéhány, akik levetették tisztes családi nevüket…”

Íme, végezetül néhány kiemelkedő játékos, későbbi edző labdarúgó-válogatottunk gazdag történetéből, akiknek az anyakönyve (is) árulkodik történelmünk viharairól.

Az Aranycsapatból és korából Puskás (Purczeld) Ferenc, Budai II (Bednarik) László, Lantos (Liendenmayer) Mihály, Lóránt (Lipovics) Gyula, Palotás (Poteleczky) Péter, Várhidi (Vinkovits) Pál, a kapitány Sebes (Scharenpeck) Gusztáv.

Az 1938-ban vb-ezüstöt szerző csapatból Sárosi (Stefancsics) György, Titkos (Titschka) Pál, Polgár (Pignitzky) Gyula, Bíró (Bier) Sándor, Sas (Sohn) Ferenc, Szabó (Steinbach) Antal, a tornán szintén pályára lépő Toldi (Tunigold) Géza, Korányi (Kronenberger) I Lajos.

Továbbá Hajós (Guttmann) Alfréd (Arnold), Schlosser (Lakatos) Imre, Orth (Faludi) György, Blum (Virág) Zoltán, Braun (Barna) József, Fogl (Fogoly) II Károly, Fogl (Fogoly) III József, Mándi (Mandl) Gyula, Hirzer (Híres) Ferenc, Avar (Auer) István, Jávor (Jakube) Pál, Táncos (Tänzer) Mihály, később Baróti (Kratochfill) Lajos, Tátrai (Thour) Sándor, Rudas (Ruck) Ferenc, Sipos (Sipszky) Ferenc, Mátrai (Magna) Sándor, Dunai II (Dujmov) Antal…