Mi lenne, ha… – időutazás – Vincze András publicisztikája

Általában lehurrognak, amikor a magyar labdarúgómúlt és -jelen kapcsán belekezdek: mi lenne, ha…

Ha például ezen a hétvégén a bajnoki fordulóban az egyetlen aranylabdás, Albert Flórián, avagy Göröcs János, netán Tichy Lajos vagy – hogy a nosztalgiázások során kevésbé rivaldába állított egyéniségek közül említsek személyes kedvencet – a korábbi videotonos varázsló, Karsay László cselezne, szerelne, lőne, fejelne? Ilyenkor beleborzongva gondolok arra, a hajdani zseniális képességgel megáldott spílerek a mai, 2024-es körülmények és az országos futballimádat mellett milyen minőséget képviselő labdarúgók lennének, és nem csupán itthon, hanem az egész kontinensen? Majdnem zárójelbe írtam, de legyen inkább önálló, hangsúlyos mondat, hogy megtörténhetne, sőt minden bizonnyal így is lenne, hogy mostanság Albert Flórián már a harmadik Aranylabdát is a vitrinjébe állítaná.

Vagy mi lenne, ha – például – a legendás újpesti támadó, Fazekas László most lenne játékoskarrierje csúcsán, s 2024. március harmadik hétvégéjén az ellenfél kapuját rohamozná: vajon játszana-e ő is a Premier League-ben, s lehetne-e klubszinten (is) akkora sztár, mint Liverpool-légiósként Mohamed Szalah?

Elgondolkodtató, mi lenne, ha a volt vasasos, a norvégok elleni vb-selejtezőn klasszismozdulattal átemelős gólt szerző, továbbá az 1982-es spanyolországi világbajnokságon Salvador ellen csereként pályára lépő, s nyolc perc alatt – máig vb-rekordot jelentő – mesterhármast elérő Kiss László a nyolcvanas években látott formájában futballozna ezekben a napokban, és vajon abban a státuszában eljuthatna-e olyan szintig, mint ahol Erling Haaland tart manapság ?

Mi lenne, ha Péter Zoltánt nem göröngyös pályákon látnánk becsúszni, előretörni, gólt szerezni – 276 bajnokin 37-et, míg 28 válogatott meccsen négyet – a balhátvéd (!) pozíciójában, hanem most, a kétezeres évekre jellemző fantasztikus minőségű gyepen hajtana, azaz a jelenkorra jellemző parádés körülmények között íródhatna a hajdani ZTE-játékos karriertörténete – netán az egyik Bundesliga-élcsapat szélső védője lenne már?

És a sor (természetesen) még hosszan folytatható – és igen, tudom, ez az időutazásos sztori nem több mint az ilyen hosszú, elmerengős cikkben kifacsart játék a szavakkal, de valamiért mindig ott dörömböl bennem, hogy a gyakori nosztalgikus visszatekintések ellenére is túl alacsony polcra tesszük a régi idők magyar fociját.

Nos, igaz, hogy gyakran fradizunk, újpestezünk, honvédozunk, MTK-zunk (a fővároscentrikus magyar labdarúgásban a rangadószereplők ugyebár jobban fókuszban voltak és vannak), de azért az egykori aranyfényű ETO-t is szívesen átrepíteném a múltból a jelenbe. Szoktam mondani (látva az unalmasabban pergő bajnoki perceket), ha mostanság futballozna a győri zöld-fehér szerelésben, s persze a tizenkét csapatos NB I-ben Hannich Péter, Póczik József, Burcsa Győző, Hajszán Gyula és Szentes Lázár, ebben a jelenkori légiósáradatban igencsak látványosan és jelentős sikerrel abszolválnák a 33 fordulót. Sőt, a rendkívüli képességgel megáldott egyéniségek futballjával fémjelzett ETO – és még egyszer hangsúlyozom: a jelenben, sőt kifejezetten a mai korban létezve – versenyben lenne a dobogóért, ha nem éppen veretlenül állna a tabella élén…

Sokak szemében fura bolondéria ez (mármint az örökös sóhajtozás a korábbi futballidőkért), de vissza-visszanézve a hajdani meccseket, valahogy mindig az csapódik le bennem, hogy a magyar pályán játszó korábbi magyar ászok még mai szemmel nézve is gyorsak, sőt technikásak voltak, akik nyilván többre vihették volna, ha…

Ám még mielőtt valami súlyos félreértés lenne, hangsúlyozom, hogy a korokat és korszakos egyéniségeket nem a jelen zsenijeivel akarom összehasonlítani, hanem azt a tudást állítom fókuszba, amely játékosként csak rájuk volt jellemző. Azaz itt és most ebben a cikkben nem arról van szó, hogy mit tud Szoboszlai Dominik, Sallai Roland, Dzsudzsák Balázs vagy Gazdag Dániel (és természetesen még említhetnék jó néhány kivételes adottságú talentumot), nem őket helyezem szembe azokkal a labdarúgókkal, akik negyven-ötven esztendővel ezelőtt koptatták a stoplisukkal a gyepet, hanem… Amikor a mai srácok helyzetét, lehetőségét nézem, és a méltatásukat hallom, olvasom vagy éppen írom, mindig ott van bennem a hiányérzet, hogy a sors mennyire igazságtalan volt azokkal, akik – a világban sajnos szétszéledni kénytelen Aranycsapat utáni korszakban – a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek sodrásában a magyar futballvalóságban éltek, szerepeltek, s próbáltak bizonyítani (teszem hozzá, sikerrel, hiszen akkoriban a válogatott még ott volt a kisebb létszámú vb-ken is). Tehát ebbe a mátrixba vizionálom, mi lenne, ha ma játszana Várady Béla, s hogy a világban nyilván csodájára járnánk annak, milyen lövőerővel és technikával zúdítja a kapuba a labdát. Ezenkívül mi, újságírók leírnánk-e ezerszer is, ahogyan Tóth Zoltán kapus nyúl a bal felső sarokba száguldó labda felé, a védése olyan, mint valami emelkedő dallam? Milyen jelzőkkel írnánk arról a káprázatról, ahogyan Bálint László a középső védő posztjáról megindul a félpálya felé, majd egyre gyorsul, mind lendületesebben cselez, mígnem a centerposztról a jobb alsó sarokba helyezi a labdát? Persze tisztában vagyok azzal, hogy a régmúlt egyéniségeinek ily cikornyás szavakkal megidézett mozdulatai a maiaknak valójában semmit sem jelentenek, de a vágy, hogy igenis helyénvaló és fontos átörökíteni a múltat a jelenbe, hogy mindenki, így a jelenkor sportágrajongó generációja is átérezhesse, a szegénységben milyen gazdag is volt a magyar labdarúgás.

Mi lenne, ha a régi ászok képességeit a mai futballtudomány segítene kibontakoztatni? Mire vinnék a nemzetközi kupaszíntéren a hetvenes évek verhetetlen újpesti együttesének tagjai, akik között voltak olyan futballisták, hogy miközben a válogatottba meghívót kaptak, a klubcsapatuk kispadján ülhettek csupán (csupán?!), ami azt jelentette, hogy szép számban voltak zsenik a IV. kerületi klubban – és így a magyar pályákon. Mire lennének képesek a hajdani góllövés mesterei, ha nem a táblán nyikorgó krétával, hanem űrbéli eszközökkel „rajzolnák meg” mozdulatról mozdulatra, lépésről lépésre a támadótaktikát, ha lenne szakember, aki odafigyel arra, mit, mikor és hogyan egyenek, ha a súlyos fémhegyek helyett a ma divatos pillekönnyű stoplisokban játszanának, ha a sérülés utáni rehabilitáció a sci-fi filmeket idéző tökéletességgel zajlana – és akad itt még ezeregy részlet kütyükről, mérőkről, csipogókról, kenceficékről, tabletekről, pulzuspántokról, edzéselemző szoftverekről.
S amikor a szorgalmat és az akaratot, erőnlétet, életvitelt, gondolkodásmódot, a modern szemléletet állítják szembe a megmagyarázhatatlanul kibontakozó zsenialitással, magamban mindig hozzáteszem, hogy anno száz, sőt ezer futballistánkban (és ebben az írásban abból a százból, ezerből nyilván csupán néhány játékosnevet említhettem meg) is bőven-bőven megvolt a mai, egymillió bittel pörgő világhoz szükséges szorgalom, képesség, szándék – és mellé a tökéletes tehetség! Hiszen akadt közöttük nem egy, aki a szegénységből, nélkülözésből tört ki (manapság ezt a hozzáállást emlegetik vasakaratként), volt, aki mindent megtett, hogy szerelést kaphasson (a grundon ezerszer és ezerszer gyakorolta, hogy szögletből gólt tekerhessen a kapuba, mígnem NB I-es játékosként is megtehette ugyanezt – íme a szorgalom, az önképzés manifesztálódása), volt, aki az edzés utáni pluszfocizás miatt lemaradt az utolsó vonatról, és ezért hazafelé futva volt kénytelen megtenni a tíz-tizenöt kilométernyi utat (mi ez, ha nem a legtermészetesebb állóképesség megszerzése?).

Szóval, mi lenne, ha…

Ha lenne igény az időutazásra, hogy a jelen mai tömény futballozásában láthassunk kicsivel több – labdarúgást…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!