Válogatott: Nagy Ádám a harmadik Eb-jén cipelheti a zongorát

– Nagyon örülök neki – mondta lapunknak Nagy Ádám, a 28 éves, 77-szeres magyar válogatott középpályás.

– Figyeli, hogy a vonatkozó rangsorban kiket előzött meg és kik vannak ön előtt?
– Egyre inkább, és ehhez kaptam speciális segítséget is. Nemrégiben átvehettem az MLSZ elnökétől, Csányi Sándortól a hetvenötödik válogatott mérkőzésemért járó kis emlékplakettet. Nagyon szép alkotás, szinte ugyanolyan, mint amilyet korábban a huszonötödik és az ötvenedik mérkőzésemre kaptam, egy apró, de nekem sokat jelentő különbség azért felfedezhető rajta: ezeken a plaketteken a válogatottsági rangsor első húsz helyezettjének neve szerepel, és amelyet most kaptam, azon már az én nevem is rajta van.

– Mögöttem? Legfeljebb ebben a rangsorban. Nyilván mindenki abban az időszakban kaphatott lehetőséget, amikor élt, amikor futballozhatott, így nem lehet különböző időszakokat összehasonlítani, és pláne nem gondolhatja az ember azt, csak azért, mert ebben a sorban előzni tudott, jobb játékos. Dehogy gondolok ilyet! Nyilvánvalóan nagyon örülök, hogy idáig eljutottam, és továbbra is az a célom, hogy tartalommal töltsem meg a nemzeti csapatban kapott időt, és erre szuper lehetőség a következő lépcsőfok, a németországi Eb, amelyen szeretnék csúcsformában lenni, akárcsak a csapat. Korábban nem figyeltem annyira ezeket a számokat, de nagyon különleges érzés, hogy ilyen kevesen vannak előttem. Eddig kevésbé foglalkoztam vele, ám most már eszembe jut, hogy a száz milyen szép kerek szám, és ki tudja, talán elérhetem. Mondhatom úgy: innen már látni. Akárhogy is, a lényeg természetesen az, hogy gyönyörű, ha az ember a hazáját képviselheti.

– Említette a formát – az Eb-kvalifikáció miatt ez ünnepi beszélgetés, de nem lehet megkerülni az aktualitást. Miként teljesíthet magas színvonalon, ha nem játszik a klubjában, az olasz másodosztályú Pisában? Frusztrálja ez a helyzet?
– Persze hogy frusztrál. Baj is lenne, ha másképp éreznék. Az előző átigazolási időszakban elfogadtam, hogy lesznek posztriválisaim, ám úgy voltam vele, megküzdök a helyemért, mint korábban mindig a pályafutásomban. Természetesen szeretnék megfelelni az edző elvárásainak, és mert az előző két évben hetvennél is több tétmérkőzésen léptem pályára a Pisa mezében, úgy gondoltam, most is alapember lehetek. Eddig nem így alakult, minden edzőnek megvannak az elképzelései, és próbálok a lehető legjobban alkalmazkodni hozzájuk, de ez valóban nem könnyű helyzet. A téli átigazolási időszakig van néhány hét, addig is szeretnék minél többet játszani, és ha rajtam múlik, a nyárig semmiképpen sem váltanék, itt akarok játékba lendülni, meccseket játszani.

– Nem egyszerű, ám szerencsére nem vagyok már tinédzser, aki összetörik egy ilyen szituációban, ugyanakkor világos, hogy ez a helyzet nem tartható fenn hosszú távon. A munkamorálom nem változik, nem is változhat, csak ez garantálhatja a csapatba kerülésemet. Ha visszavennék a tempóból, duzzognék, azzal csak erősíteném az edző meggyőződését, hogy másokban jobban bízhat. Tudom, ebben a helyzetben ilyen viselkedéssel magam alatt vágnám a fát, ezt természetesen elkerülöm, mindent beleadok az edzéseken, és várom a játéklehetőséget.

– Lehet hatása a pisai edzőkre, hogy a magyar válogatottban így is megkapja a lehetőséget? Látták, tudják, milyen nagyszerűen teljesített Szerbia vagy éppen legutóbb Montenegró ellen?
– Ezt nem tudom. Elképzelhető, hogy azt gondolják, ahhoz képest, hogy nálunk nincs játékban, a kispadon ül, a nemzeti csapatban jól teljesít, és számítanak rá, de lehet ennek másik olvasata. Amikor az edző gratulál a válogatottbeli teljesítményedhez, ám közben azt gondolja, másfél hétig nem voltál itt, mi addig kidolgoztuk a következő mérkőzésre a taktikát, amit a társaid már jól begyakoroltak, amíg te oda voltál… Ez edzőtől függ.

– Mostanában azt tapasztalni, mintha egyre több kritikusa lenne. Amikor lapunk internetes oldalán egy-egy válogatott mérkőzés után a szurkolók osztályoznak, ha csak nem játszik kiemelkedően jól, általában az utolsó két-három játékos között van, márpedig sokszor húszezer olvasó voksol, és az már általános vélekedést tükrözhet. Pedig Fiola Attila és Kleinheisler László mellett ön is a harmadik Eb-jén játszhatna. Korábbi ferencvárosi játékosként népszerűtlen? Nem furcsa ez? Egyáltalán: érez ilyesmit?
– Hogyne érezném! De ezt is, mint minden mást, megtanultam a helyén kezelni. A futball a szurkolókért van, és semmihez sem hasonlítható az érzés, amikor a neved skandálja a tömeg, és hatvanezren tapsolnak neked, amikor lecserélnek, és a kispad felé sétálsz. Én tisztában vagyok azzal, hogy látványos show-elemeket az én posztomon nehéz belevinni a játékba, nekem a stabilitást kell tartanom a védőkkel együtt, ehhez pedig taktikai érettségre van szükség, amit az olasz futballban eltöltött éveknek köszönhetek. Fontos tehát a szurkolók véleménye, de teljesen más, amit Marco Rossi kér és vár tőlem: én zongoracipelő vagyok a magyar válogatottban, és ezt a feladatot is lehet egyre jobban ellátni, ám túl vagyok azon, hogy rosszul érezzem magam egy-egy negatív komment miatt. Attól, hogy egy néző azt írja, Kylian Mbappé jobb futballista, mint én, nem lesz szakértő a szememben, mert ezt nagyjából mindenki jól tudja – még én is. Önkritikus vagyok magammal, de én is úgy érzem, a szerbek elleni két mérkőzésen vagy legutóbb, Montenegró ellen jól teljesítettem. Megesik, hogy gyengébben megy a játék, s hiába nyerünk, nem tudok önfeledten örülni. Természetesen optimális állapot lenne az összes szurkolót lenyűgözni, ám szerintem a szerepkörömből is fakad, hogy ez szinte képtelenség. Hogy Szoboszlai Dominik fantasztikusan lő, és Dibusz Dénes zseniálisan véd, azt viszonylag könnyű megállapítani, de hogy a többi játékos mennyi mindent tesz hozzá a sikerhez két, egymásból jól felkészült csapat mérkőzésén, az már bonyolultabb, összetettebb kérdés. És ez adja meg nekem a labdarúgás szépségét.

– Ha röviden kellene meghatározni, mit tart a legfontosabb feladatának, mit mondana?
– Talán azt, hogy a passzjátékommal nyugalmat adjak a többieknek, és minden pillanatban arra figyelek, hogy a pálya bármelyik területén veszítjük el a labdát, az ne okozhasson gondot, egyetlen pillanatban se legyünk túl nyitottak, sebezhetők.

– Két és fél éve édesapa – milyen így a válogatottban futballozni?
– Gyönyörű pillanat volt, amikor hazaértem, Vencel rohant felém, és a nyakamba ugrott: apa, apa! Persze ma már a technika lehetőséget ad, hogy lássuk egymást, amikor beszélgetünk esténként, de azért az nem az igazi. Olasz bölcsődébe jár, ám mi otthon magyarul beszélünk, és ha majd felnőve mindkét nyelven tökéletesen beszél, az nagy előnyt jelenthet. A gyermekemmel csoda az élet, ugyanakkor az is igaz, hogy szülőnek lenni olykor nagyon fárasztó.

– Az előbbi olyan magától értetődő, de a nehézségekről mintha illetlenség lenne beszélni, pedig ez is hozzátartozik az élethez. Képtelenség mindig türelmesnek, jókedvűnek lenni.
– Így van, én is tiszteletlennek érezném, ha társaságban szülői fáradtságra panaszkodnék olyanok előtt, akiknek, mondjuk, öt év próbálkozás után sem adatott még meg, hogy szülők legyenek. Szégyellném, de ettől még igaz, nem könnyű mindig következetesen nevelni a gyerkőcöt, ám ha az édesapa és az édesanya között megvan a kellő összhang, a legnehezebb időszakok is átvészelhetők. Nagyszerű volt megélni az Eb-kijutást immár harmadszor, majd néhány nappal később a zsúfolásig telt Puskás Arénában káprázatos meccsen lezárni a selejtezőt, de a felkészülés napjaiban már fura érzés volt, hogy több napig nem vagyok a családommal. Meg kell tanulni ezt is feldolgozni.