Európa nemet mondott a magyar futballistákra

„A magyarok lassan sehova sem kellenek" – írtuk egy éve az NB I-ből külföldre irányuló játékosmozgással foglalkozó piacelemző cikkünkben. A magyarok lassan sehova sem kellenek – állapíthatjuk meg most is. De talán még annyi helyre sem, mint egy éve...

KERESETLENÜL

Mindössze három magyar játékos került a hazai bajnokságból (jóval vagy valamivel) erősebb élvonalbeli ligába – Futács Márkó a török Mersinhez, Balázs Benjámin a portugál Vitória Guimaraeshez, Simon Attila pedig az osztrák WAC-hoz. Kalmár Zsolt a Győri ETO-ból a Red Bull által pénzelt, igen ambiciózus, német második ligás RB Leipzignél kötött ki. Tegyük hozzá ehhez, hogy Futács papíron nem az NB I-ből igazolt a törökökhöz (a Leicester City kölcsönjátékosa volt itthon), Simon eddig hét forduló alatt összesen nem kapott egyórányi játéklehetőséget, Balázs Benjámin pedig saját közleménye szerint ugyan nem tagja a 43-as (!) Vitória-keretnek, ám igyekszik az edzéseken fejleszteni a tudását... Nem rózsás a kép.

A legtöbb európai bajnokságban szeptember elsején éjfélkor bezárt a piac, tehát szerződéssel rendelkező honfitársunk már aligha igazol külföldre. Az elmúlt években rendre voltak magyar válogatott szereplői az utolsó napi játékospiaci keringőnek, most viszont összesen három légiósunk mozgott a záróra előtt: a Liverpoolból az olasz harmadik ligás Novarához szerződött az előző idényt a holland élvonalban kölcsönjátékosként töltő Adorján Krisztián, Filkor Attilát kilencedszer is kölcsönadták (ezúttal az Avellinónak), Novothny Soma pedig a szintén harmadosztályú Mantova kölcsönjátékosa lett. Topligában vagy magasan jegyzett bajnokságban szóba sem került komolyan magyar labdarúgó „utolsó pillanatos" átigazolása.

Ha végigfutjuk fejben a magasan jegyzett bajnokságban futballozó magyarok listáját, feltűnhet, hogy a névsor jelentősen megrövidült. Ez nem „optikai csalódás": tíz elit nyugat- és dél-európai ligát megvizsgálva 1991 óta nem szerepelt ezekben ennyire kevés magyar légiós. A vizsgált élvonalbeli bajnokságok: a négy európai topliga (Bundesliga, Premier League, Primera División, Serie A), illetve a francia, a holland, a belga, a görög, a török és a portugál első osztály. A vizsgált időszakot attól a bajnokságtól indítottuk, amikor már ismét össznémet bajnokságot rendeztek – ez 1991–1992. A cikk megállapításai egyébként az első rendszerváltás utáni szezonra (1990–91) is helytállóak, ekkor 14 magyar játékos szerepelt a vizsgált bajnokságokban, 3 pedig topligában. Mindkettő magasabb szám, mint a mostani.

A RENDSZERVÁLTÁS ÓTA A LEGKEVESEBB

Jelenleg az említett tíz bajnokságban szereplő, a csapatok felnőttkeretéhez tartozó magyar játékosokból nem lehetne összeállítani egy válogatott kezdőcsapatot, hiszen mindössze tíz légióst tudunk felmutatni. Ez a szám a legalacsonyabb 1991–1992, a vizsgált időszak eleje óta – korábban előfordult, hogy csak a belga élvonalban tíznél több magyar szerepelt, és három szezont is fel lehet jegyezni, amelyben a négy topligában több volt a légiósaink száma, mint most a tíz elit bajnokságban összesen.

A legszembetűnőbb és legszomorúbb a legerősebb pontvadászatokban szereplő magyarok számának drasztikus csökkenése – ebben a tekintetben a kilencvenes évek közepének állapota állt vissza, amikor futballistáinkat még véletlenül sem keresték a nagy élvonalbeli bajnokságokban. 1991 és 1997 között egy olyan idény sem akadt, melyben háromnál több magyar légiós szerepelt volna topligában, a mélypont pedig az 1994–1995-ös és az 1995–1996-os kiírás, amikor nem volt magyar futballista a négy legnagyobb nevű és presztízsű bajnokságban.

ELSŐ FECSKÉK, MAJD NÉGY TOPLIGA „MEGHÓDÍTÁSA”

A „nullázást” követő első fecske Lisztes Krisztián volt, akit a Stuttgart még a Ferencváros juniorjaként szúrt ki, majd (már A-válogatottként) szerződtetett is – a most Soroksáron játszó középpályás ugyan sosem lett Kraszimir Balakov igazi utóda a sváboknál, ám német bajnoki címe és két kupagyőzelme, illetve 219 Bundesliga-mérkőzése bizonyítja, hogy maximálisan megállta a helyét a német első osztályban. Lisztes mellett ráadásul a Herthánál klublegendává váló Dárdai Pál (297 bajnoki, ebből 286 első csapatbeli meccs a berlinieknél, klubrekord) és Király Gábor (366 német és 143 angol bajnoki) is meghatározó futballista lett, így a legmagasabb szintről álmodó magyar futballistáknak a Bundesliga lett a reális célpont.

Egyetlen kivétellel (Molnár Balázs tán még magát is meglepte azzal, hogy az Espanyolba került és pályára is lépett az 1999–2000-es spanyol bajnokságban) 2004-ig a topligák közül kizárólag a Bundesligában szerepeltek magyar futballisták. A vízválasztó a 2004-es esztendő: május elsején Magyarország az Európai Unió tagja lett, így játékosaink nem estek már korlátozás alá többek között Angliában sem. A nyáron Angliába szerződő Gera Zoltán, Király Gábor és Torghelle Sándor közül Gera lett hosszú távon PL-játékos – 172 angol élvonalbeli mérkőzésének és 17 góljának a közelében sem jár más futballistánk –, a magyar kolónia pedig ezt követően egy évtizeden keresztül mindig jelen volt a Premier League-ben. A 2006–2007-es idényben ismét szerepelt magyar légiós az olasz élvonalban – a tinédzser Koman Vladimir mutatkozott be a Sampdoriában –, majd a 2009–2010-es idényben már mind a négy topligát „belakták" legjobbjaink, miután Vadócz Krisztián az Osasunába szerződött.

A magyar légiósok 2004 és 2013 között voltak a legnagyobb számban jelen az elemzett tíz ligában, ebben az időszakban mindig legalább húszan álltak alkalmazásban az európai élbajnokságokban. A csúcspont 2010–2011, amikor 32 honfitársunkat találhattuk meg a keretekben. Nyilván nem mindegyikük kapott rendszeresen lehetőséget – az, hogy az erős bajnokságokban alkalmazott játékosaink közül éppen ki lép pályára, pedig nagyon erősen befolyásolta a mindenkori szövetségi kapitány mozgásterét a válogatottnál –, de nem is tűnik véletlennek, hogy az e szezon idején lebonyolított Eb-selejtezősorozatban a magyar válogatott a megszerezhető pontok 63.33 százalékát gyűjtötte be, ami messze a legjobb az 1986 óta tartó, kvalifikáció nélküli időszakot tekintve.

VISSZASZÁLLINGÓZÁS

A kijózanodás éve 2013–2014, amikor két trend is egyértelműen megindult. Egyrészt a karrierjük zenitjén már túljutó, rutinos, évtizedes légiósrutinnal büszkélkedő magyar játékosok elkezdtek hazaszállingózni (Juhász Roland, Buzsáky Ákos, majd egy idénnyel később Gera Zoltán is hazafelé vette az irányt), másrészt a külföldön perifériára kerülők is inkább elkezdtek az NB I-es játéklehetőségre szavazni, miután az élvonalbeli magyar csapatok meg tudták fizetni őket (néhány példa: Futács Márkó, Kádár Tamás, Elek Ákos, Lencse László, Vass Ádám). Az utóbbi névsorba tartozó játékosok elsődleges célja természetesen az, hogy az NB I-ben újjáépítve magukat visszanyerjék formájukat és önbizalmukat, majd visszakerüljenek külföldre – ideiglenes jó példa Rudolf Gergely lehet, aki franciaországi „nevelőévei” után a DVSC-vel bajnok és BL-szereplő lett, el is vitte a Genoa, az más kérdés, hogy 2013 már ismét itthon találta.

MÉLYPONT ÉS CSAPATKERESŐK

Az előző idényben tizenkét magyar játékos szerepelt a tíz vizsgált bajnokságban, most viszont már egy csapatot sem lehetne kiállítani az itt játszókból. 1996 óta nem látott mélységbe zuhant topligás játékosaink száma, ráadásul az Eb-kvalifikáció első mérkőzésén, Észak-Írország ellen Pintér Attila egyiküket (Szalai Ádám – Hoffenheim, Stieber Zoltán – HSV) sem hívta meg. 2003 óta először nincs magyar játékos az angol Premier League-ben, nincs Serie A-légiósunk (Tőzsér Dániel ugyan a Parma futballistája, de az angol másodosztályú Watfordban szerepel), a spanyol élvonalban pedig már az előző szezonban sem volt magyar. A vizsgált tíz bajnokságban 1991 óta nem látott mértékűre zsugorodott a magyar légió.

A 2014–2015-ös európai kupák csoportkörében nincs csapatunk, igaz, a DVSC nem járt messze legalább az El-csoportkörtől. Magyar játékos sem sok van a keretekben: az egyetlen BL-játékosunk a szezonban Megyeri Balázs (Olympiakosz), míg Dzsudzsák Balázs a Dinamo Moszkva, Gulácsi Péter pedig a Salzburg futballistájaként készülhet az El-csoportkörre. Összesen tehát három magyar légiós szerepel a kontinentális kupák azon szakaszában, amely igazán reflektorfénybe kerül.

Az 54 UEFA-tagállamból 29 ad csapatot a csoportkörbe, Magyarország ellenben azon 25 ország egyike, amelyik nem. Zárójelben jegyezzük meg: minden szomszédos államnak van csapata legalább az El csoportkörében. A volt szövetségi kapitány, Egervári Sándor amondó, haza kellene hozni csellengő légiósainkat – kérdés, a már hazahozott csellengők vissza tudnak-e kerülni az európai kupaporondra, vagy kényelmesen elfutballoznak az NB I-ben az erősebb bajnokságba visszaigazolás esélye nélkül.

Kérdés az is, milyen út vár a válogatott csapatkeresőkre: Koman Vladimir, Németh Krisztián, Guzmics Richárd és Vadócz Krisztián egyaránt klub nélkül van, szabadon igazolhatóként keresik új egyesületüket – csakúgy, mint az idősebb légiósgenerációból Hajnal Tamás vagy Bodor Boldizsár.

„Felfelé” igazolni, egyértelműen előrelépést jelentő szerződést kapni nem sok magyar játékosnak sikerült. Kalmár Zsolt nagy lehetőséget kap az RB Leipzignél, de a szinte kimeríthetetlen pénztartalékokkal rendelkező lipcsei csapatnál egészen biztosan könyörtelen lesz a konkurenciaharc, és ha a klub szintet lép a Bundesligába, a pénzcsapok megnyílnak, ez pedig nem biztos, hogy a fiataloknak kedvez. Stieber Zoltán több ízben bizonyította, hogy kiemelkedő Bundesliga 2.-es játékos, idén ismét az élvonalban, a patinás HSV-nál kap lehetőséget –, de többi légiósunk vagy maradt a helyén, vagy azonos erősségű csapatba igazolt, vagy a több játéklehetőség (esetleg a kisebb megterhelés és a remek fizetés – Huszti Szabolcsra gondolunk) reményében visszább lépett eggyel, esetleg éppen csapatát keresi.

Amikor az utóbbiak elhelyezkednek, könnyen a jelenlegi, eléggé hervasztó tízes szám fölé nőhet a magyar légiósok száma a tíz vizsgált bajnokságban. Ez azonban azon a tényen nem változtat, hogy a legutóbbi két szezonban úgy kiürült a magyar „elitlégió", mint a rendszerváltás óta még egyszer sem. Európa futballelitje látványosan nemet mondott a magyar játékosokra. Hogy miért? Biztos választ nyilván nem adhatunk, de néhány faktort érdemes megvizsgálni.

MIÉRT NINCS NAGYOBB LÉTSZÁMÚ MAGYAR LÉGIÓ?

1. Kevés a pionír. Nagyon kevés azon magyar játékosok száma, akik pionírként és a fogadó országban meghatározó játékossá válva utat törnek a többiek előtt. A Bundesligában megvannak a jó példák (Király, Dárdai, Lisztes, Huszti, Lőw Zsolt egyaránt 100 meccs fölé jutott), a Premier League-ben igazán csak Gera tudott stabil játékossá válni, a Serie A-ban vagy a Primera Divisiónban pedig nincs kiemelkedő magyar példa a jelenlegi labdarúgók közül. Pedig egy fecske csinálhat nyarat, esetleg megnyithatja a kaput a többieknek – pláne, ha berobban légiósként. Gondoljunk csak bele Kagava Sindzsi példájába, aki japán futballisták sorának tárta ki a kaput parádés Bundesliga-szereplésével (Kagava érkezése óta megduplázódott a német élvonalban a japán futballisták száma).

2. Nincsenek magyar szakemberek külföldön. A Magyarországon tanult magyar edző még a hazánkban edződő légiósnál is sokkal kevésbé kelendő „áru" az erős bajnokságok világában – abszolút nincs kereslet trénereinkre az európai futballvilágban. Mondjuk ki, nem is feltétlenül hívják fel magukra a figyelmet... Az átigazolások tekintetében fontos posztokon (klub/sportigazgató, vezető játékosmegfigyelő) szintén alig lelünk magyart. Pedig jól ismert jelenség, hogy az edzők saját hazájukból (vagy általuk jól ismert bajnokságokból) hoznak játékosokat. Két „magyaros" példa: Popovics Sándor a Geel trénereként MTK-s kapcsolatai révén ötös magyar légiót hozott össze csapatába az 1999–2000-es szezonban, míg a német Eduard Geyer (aki dolgozott a Siófoknál és keletnémetként jó magyar kapcsolatokkal rendelkezett) az Energie Cottbusnál „gyűjtötte" hazánkfiait. Ha hamarosan döntési szituációba kerülnek egy klubnál a fiatal, külföldön tanuló magyar szakemberek – Dárdai Pál a Herthánál, Lőw Zsolt a Salzburgnál, Bódog Tamás az RB Leipzignél dolgozik, Szabics Imre a Sturm Graz játékosmegfigyelője –, akkor esetleg változhat a helyzet.

3. Nincsenek „játékosküldő" együttműködések. Az elmúlt években leginkább az MTK és a Liverpool közti akadémiai áramlásról beszélhettünk, ha magyar és külföldi klub együttműködése került szóba, igaz, egyetlen, a Poolnál járt magyar fiatal sem került be bajnokin az első csapatba. Az Újpest ugyan a Duchatelet-család transzfereinek állandó és aktív résztvevője, de a Megyeri útiak inkább „játékoslerakó" szerepét töltik be, légiósokat kapnak és küldenek vissza, magyar játékos nem került a Duchatelet-birodalom klubjaihoz. Más aktív, A-csapatokat érintő együttműködés nincs jelenleg. A magyar játékosügynöki hálózat sem képes konkurálni az európai futballba sokkal jobban beágyazott – és kitűnő mentalitású labdarúgókat kínáló – regionális konkurens délszlávokkal.

4. Nem vonzó az NB I. Míg a lengyel bajnokság mérkőzésein 15-20 (rangadókon akár 40) megfigyelő ül a lelátón, a magyar élvonal mérkőzéseire alig jut el közülük egy is. Ha eljut, akkor sem feltétlenül nyűgözik le a látottak... Mivel az NB I-es csapatok ritkán szerepelnek európai kupák csoportkörében, nem is nagyon kerülnek szem elé a játékosok. 2009 és 2014 között hat magyar futballista jutott ki külföldi topligába az NB I-ből. Most éppenséggel egy sem, csakúgy, mint 2013–14-ben. A hazai élvonalból kiáramló játékosmozgást (illetve annak hiányát) és a kinti hányódások után hazajövő játékosok számát tekintve erősen kérdőjeles, mennyire készít fel a magyarországi szakmai háttér az európai erős bajnokságokban való szereplésre.

5. A válogatott nem jut ki sehová. A magyar válogatott a magyar futball egészénél még mindig valamivel jobb állapotban van, bár a felnőtt nemzeti csapat 1986 óta nem tudta magát kvalifikálni egy nagy tornára sem. Ezzel értelemszerűen ugrik ez a kirakat is a játékosok számára.

JÓ EZ ÍGY NEKÜNK?

Nem. Bővebben megfogalmazva nagyon nem. Az összes szomszédos országot megnézve egyedül Ukrajnából szerepel jelenleg a mieinknél kevesebb játékos a vizsgált tíz ligában, de az ukránoknak egyrészt ott vannak saját topcsapataik (Sahtar, Dinamo Kijev, Metaliszt Harkiv, Dnipro), másrészt (még a jelenlegi politikai helyzetben is) az orosz Premjer-liga, melyben hét futballistájuk játszik. Eb-selejtezős ellenfeleink közül Finnországnak és Feröernek van kevesebb légiósa a meghatározó európai bajnokságokban, a topligás légiósokat tekintve Finnországgal ikszre állunk, csak Feröer van mögöttünk – a többi szomszéd és Eb-rivális pedig jóval előttünk. Nem beszélve arról, hogy Feröer és a szintén elhanyagolható erősségű hazai ligájú Észak-Írország kivételével minden, a mieinkkel összevetett ország fel tud mutatni egy vagy több csapatot európai kupa csoportkörében. Még Finnország is.

Egervári Sándornak igaza lehet abban, hogy a légiósként csellengő, játéklehetőséget ritkán kapó magyar futballistáknak a periférián mozgásnál jobb a rendszeres NB I-es játéklehetőség. Annál viszont egyáltalán nem jobb, mint ha legalább középerős (a mienknél erősebb) kontinentális bajnokságokban rendszeresen játszanak. A csellengés – bár kétségtelenül benne van egy profi futballista életében – annak a jele, hogy a magyar légiósok jelentős része nincs megfelelően felkészítve a hosszú ideig tartó, magas szintű külföldi szereplésre. Magyarán egy újabb betegségtünet.

Már ha nem lenne ebből épp elég.