HIRDETÉS
HIRDETÉS
SZÖVEG: PIETSCH TIBOR, FOTÓ: TÖRÖK ATTILA 2018.06.16 11:20 Frissítve: 2018.06.16 11:21

Tomiszlav Szivics: A háborúban nincs sajnálat

A szabadkai ház teraszán a nyugalom az úr, a háttérben női röplabda-mérkőzés megy a tévében, Tomiszlav Szivics pedig büszkén tekint körbe: élete munkája van ebben a birtokban. Az előző esti drámai lábteniszcsata (0–2-ről 3–2!) nyomait magán viselő szakember visszafogottan indítja a beszélgetést, aztán...

HIRDETÉS
Tomiszlav Szivics már indulna csatába (Fotók: Török Attila)

 

– Jó itt?
– A legjobb.

– Jobb, mint a kispadon?
– Köszönöm a kérdést... Maradjunk annyiban, más itt ülni, mint ott. Sok időt töltök a teraszon, jóval többet, mint a házban, pedig láthatta, odabent is minden szép. Nem véletlenül raktam fel a tévét a falra, az összes sportcsatornát fogom, egyik meccset nézem a másik után. Ha éppen nem foci megy, akkor mást. Mindegy, csak sport legyen. Meg nyugalom. Mondjuk, ha valahol, az itt van. Szükségem is volt rá az elmúlt időszakban. Regenerálódtam, kikapcsolódtam, kitisztítottam a fejem.

– Még mindig kell tisztítani?
– Már nem. Volt egy nehezebb időszakom, hogy azon túllépjek, tényleg sokat segített ez a környezet. Egy élet munkája van ebben a házban. Olyan lett, amilyennek megálmodtam. Ötödik éve ez az otthonunk, addig Szabadka másik végén laktunk, ott, ahol felnőttem. S ott, ahol édesanyám a mai napig él. Ő minden reggel felül a biciklijére, ideteker, tesz-vesz a ház körül, majd hazamegy. Naponta tizenöt kilométert kerékpározik. Jó formában van, bír annyit, mint egy NB I-es középpályás.

– Kezdünk bemelegedni... Hiányzik már a pezsgés?
– Naná! Kipihentem magam, feltöltődtem. Indulnék már a csatába! Május elsején volt egy éve, hogy eljöttem Mezőkövesdről. Másoknak a munka ünnepe május elseje, nálam a munkanélküliségé. Bár ünnepnek nem nevezném. Az említett nehéz periódus akkor kezdődött. Hónapokig csak a sebeimet nyalogattam. Igyekeztem minél kevesebbet a focira gondolni. Azt megelőzően húsz évig tapostam a mókuskereket, kissé kiégtem. Szükségem volt fél évre, amíg összeszedtem magam. Januárban éreztem először, hogy jó lenne ismét dolgozni. Jóllehet már tavaly augusztusban újrakezdhettem volna, ugyanis mesébe illő ajánlatot kaptam Kínából. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy az egyik első osztályú csapat edzője legyek, egy bécsi tárgyalás során mindenben megállapodtam a klubigazgatóval, sőt még az augusztus nyolcadikára szóló repülőjegyet is lefoglalták nekem – aztán egyik pillanatról a másikra megszűnt a kapcsolat, a másik fél nem jelentkezett többet. Hogy miért, azóta sem tudom, a menedzserem csak annyit mondott, a kínaiak ilyenek. Ennyi.

Emlék, kép

 

Egyedi alkotás díszíti a szabadkai ház nappaliját. A hatalmas kép 3500 apró fotóból áll össze – Tomiszlav Szivics a diósgyőri drukkerektől kapta.

„Ilyen szurkolótábor nincs még egy a világon! – mondja a szakember. – Elmesélek valamit. Elutaztunk Máltára, a Birkirkara elleni Európa-liga-selejtezőre. Odakint egy hölgy azzal lépett oda hozzám, hogy a férjével együtt az összes pénzüket erre a túrára költötték, mert az volt a legnagyobb álmuk, hogy a csapatot elkísérhessék egy nemzetközi kupamérkőzésre. Hozzátette, fogalma sincs, miből húzzák ki a hónap végéig, de nem is érdekli, a lényeg, hogy itt vannak. Én teszem hozzá, hogy még bőven a hónap első felében jártunk. Kevés helyen jelent annyit a futball, mint Diósgyőrben, jobb, ha mindenki szem előtt tartja, hogy arrafelé nem ildomos a drukkerek érzelmeivel játszani!”

– Képes lett volna évekre itt hagyni a birtokot?
– Persze. Olyan lehetőség volt, amely még a gyerekeim életét is megoldotta volna. Nagy pénzről volt ám szó! Hogy végül nem szerződtem Kínába, sokkal jobban megviselt, mint a Mezőkövesden történtek. Ott már tíz nap elteltével tisztában voltam azzal, hogy hibáztam, amikor elvállaltam a csapat irányítását. Jót nem tudok mondani azokról a hónapokról – rosszat meg már nem akarok. Van olyan, hogy egy csinos nő és egy jóképű férfi találkozik, ám szerelem nem alakul ki köztük. Na, ez ilyen volt.

– Ez volt az eddigi legnagyobb hibája?
– Egyértelmű. Ha belegondolok, hogy azt a szerb U21-es válogatottat hagytam ott a Mezőkövesd kedvéért, amely az irányításommal jutott ki az Európa-bajnokságra, nem tudok mást mondani, egy idióta voltam. Korábban bárhol edzősködtem, sikeres voltam, mindenütt elértem valamit, csak Kövesden nem. Megvolt az oka annak, miért nem alkothattam ott is maradandót, de ezt már felesleges ecsetelni. Maradjunk annyiban, nem passzoltunk egymáshoz. Nagyon nem. Életem legrosszabb döntése volt, hogy odamentem.

– Melyik volt a legjobb?
– Hála a Teremtőnek, sok jó döntést hoztam eddig. A legjobbat talán akkor, amikor rábólintottam a Kecskemét hívására. A Vozdovac edzője voltam, amikor egy menedzser eljött hozzám, és megkérdezte, érdekel-e az NB II-ben szereplő KTE. Mit ártottam neked, miért alázol meg egy ilyen ajánlattal? – kérdeztem vissza nyomban, de ő nem tágított, és végül rávett arra, hogy legalább nézzem meg a csapatot a 2006–2007-es bajnokság utolsó fordulójában. Elmentem. Atyaég, mi volt ott... Belecsöppentem a Bőcs elleni meccsbe, amikor találkoztam a tulajdonossal, Rózsa Pállal, afelől érdeklődtem nála, bocs, de mikor játszik az első csapat? Borzasztó volt, ez az igazság, a végén közöltem is, hogy köszönöm, de nem érdekel ez a lehetőség.

 

– Mégis Kecskeméten kötött ki.
– Az áldott jó szívem... A következő héten Rózsa Pál naponta kétszer hívott fel, folyton arra kért, hogy gondoljam át, mert ő hosszú távra, ráadásul az NB I-re tervez. A tizedik napon azt mondtam, rendben, egy próbát megér. Az első edzésen volt tíz fajta labdánk, minden játékoson különböző szerelés feszült, a fű térdig ért... Tulajdonos úr, csakugyan az élvonal a cél? – tettem fel az abban a helyzetben logikusnak tűnő kérdést, mire ő úgy reagált, ahogyan kell: egyhamar rend volt minden téren. Nekivágtunk. Az edzőmérkőzéseken parádéztunk, jó hírünk volt. Az első játéknapon jött hozzánk a Makó, mindenki könnyű győzelmet várt – a vége úgy lett egy egy, hogy rúgtunk vagy nyolc kapufát. A Petőfi Népe másnap azt írta, nem bírtunk a makói postásokkal... Egy hétre rá Bőcsre utaztunk. Három nullára kikaptunk, sima volt, mint az Alföld. A harmadik fordulóban, milyen az élet, a Mezőkövesdet fogadtuk. A tizedik percben a belső védőnk, Ivan Lovric labdát vesztett, a kis Sivák meglódult vele, és Ivan csak szabálytalanság árán tudta megfékezni. Kiállítás, tizenegyes. Itt a vége, lassan csomagolhatok, mondtam magamban, csakhogy Tóth Zoli kivédte a büntetőt, majd emberhátrányban, sőt a hajrában kettős emberhátrányban küzdve három kettőre győztünk. Ami utána következett, már történelem. A KTE kilencvenhét év után feljutott az NB I-be! Úgy voltunk vele, ha már ennyit vártak a sikerre a szurkolók, adjuk meg a módját: a Ferencvárost oda-vissza megvertük, a bajnokságot tizenkét pontos előnnyel megnyertük. Lehetett volna tizenöt pont is a különbség, ám a tavaszi nyitányon a Makó három nullára elintézett minket, igaz, utána sorozatban tizennégy bajnokit behúztunk. Tíz éve volt, istenem...

– A jubileum okot adott a nosztalgiázásra?
– Hogyne. Előkerültek régi felvételek, jó volt újra átélni azokat a pillanatokat. Jó csapatunk volt, jó focit játszottunk, sokan voltak kíváncsiak ránk. Rózsa Pali meg... Egyszer kifakadtam, hogy ha nem szögletes lenne a kapufa, sokkal több labda pattanna befelé, rá egy hétre Pali lecseréltette a kapufákat henger alakúra. Máskor meg azzal állt elém, hogy miért négy hátvéddel játszunk, miért nem hárommal? Visszakérdeztem, hogy neked miért hatvan kamionod van, miért nem hetven? Ez mit érdekel téged? – nézett rám kerek szemmel. S téged mit érdekel, hogy hány védővel jászunk? – csaptam le a magas labdát. Ennyiben maradtunk. Amúgy sokat köszönhettünk egymásnak.

– Tartják még a kapcsolatot?
– Nem.

– Miért nem?
– Nem haragszom rá, tudomásom szerint ő se rám, ám az élet így hozta.

– Holott a feljutáson túl a 2011-es Magyar Kupa-diadal is összeköti önöket.
– Ez vitathatatlan. A kupasiker még nagyobb bravúr volt, mint az élvonalba kerülés. A döntőben a roppant erős, a mérkőzést már bajnokként váró Videotont győztük le úgy, hogy lefutballoztuk a pályáról.

– Úgy rémlik, három kettő lett a vége.
– Igaz, de negyedóra elteltével már két góllal vezettünk, és a folytatásban is szenzációsan játszottunk, csak kihagytunk mindent. Csupán az utolsó néhány perc volt izgalmas, de az nagyon. Szegény Ribánszki Laci remegett a kapuban...

– Jóval a finálé előtt kijelentette, hogy megnyerik. Mitől volt ennyire biztos benne?
– Ha egy kis csapat csodát akar tenni, nem elég a pályán nagyot alkotni. Ahhoz több kell. Például az, hogy az edző felkavarja az állóvizet. Ma már elárulhatom, sokszor azért nyilatkoztam hangzatosan, hogy rám irányuljon a figyelem, ne a játékosaimra. Mit bántam én, hogy kereszttűzbe kerültem?! A célom az volt, hogy egyrészről levegyem a terhet a fiúkról, másrészről elhitessem velük, hogy képesek a bravúrra. Ez bizonyára irritálta az ellenfelet, de hol érdekelt?! Ez háború. A fair play-díj is cuki, én azonban a kupagyőzelemre hajtottam. Ha visszaemlékszik, már hetekkel korábban, a Videoton elleni bajnokinkat követően bedobtam az első bombát. Akkor már tudtam, hogy Mezey György hiába nyer aranyérmet a Vidivel, Paulo Sousa váltja majd, és erre tettem is utalást a meccs utáni

sajtótájékoztatón.

– Nem volt szép öntől.
– Nem, de hasznos annál inkább. A porszem bekerült a fehérvári gépezetbe, és onnantól fogva nem volt megállás, Mezey doktor el is ismerte a döntő után, hogy egy alulmotivált, kedvetlen Videoton lépett pályára.

– A Kecskemétben meg egy „vadállat" Tököli Attila.
– Így jellemeztem, igen. A döntő végén olyan volt, mint egy kisgyerek. Előtte viszont olyan, mint egy világklasszis. Azt művelt a labdával és a fehérvári védelemmel, amit akart, öröm volt nézni. Aztán a második félidő derekán megsértődött, mert Litsingi nem passzolt neki. Elborult. A mérkőzést vezető Iványi Zoltán – akit Szabó Zsolt mellett a legjobb magyar bírónak tartok, és akire akkor sem tudtam haragudni, ha tévedett ellenünk – ki is jött a kispadunkhoz, és szólt, cseréljem le, máskülönben a következő szabálytalanságnál kiállítja. Természetesen lehoztam, de emiatt megorrolt rám. Még az aranyérmet sem volt hajlandó átvenni, csak hazafelé a buszon szállt el a mérge. Mondom, olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. De tudja, mit?! Inkább legyen tizenegy Tökölim a csapatban, mint egy sem. Különös figura, tudni kell kezelni. Hallom, hogy a Paks második csapatánál elkezdi a vezetőedzői karrierjét. Szurkolok neki, afelől ugyanakkor sincs kétségem, hogy a sors most revánsot vesz, neki is lesz egy-két olyan labdarúgója, aki az őrületbe kergeti. Ha szüksége van néhány jó tanácsra azzal kapcsolatban, hogyan kell bánni a fenegyerekekkel, szívesen megiszom vele egy kávét...

– Mit gondol, barátból vagy ellenségből jut önnek több a magyar futballban?
– Jó kérdés. Engem vagy imádnak, vagy utálnak, középút nincs.

Akadémia a kert végében

 

A kert végén található kiserdő háromezer akácfából áll. Egyfelől Tomiszlav Szivics két kutyájának a kedvenc terepe, másfelől üzleti lehetőség rejlik benne. A szakember tudniillik úgy tervezi, évek múltán eladja a fákat – a helyükre pedig futballpályát épít.

„Három kispályára gondoltam, és egy takaros kis öltözőépületre, annyi éppen elfér. Megnyitom a saját akadémiámat, ott éjjel-nappal rúghatják majd a labdát a gyerekek. A szakmai munkát én felügyelem, remélem, addigra lesz egy unokám is, akit megtaníthatok erre-arra. A fiamból művészember lett, amivel az égvilágon semmi bajom, de az unokámból megpróbálok futballistát faragni. Hogy mi lesz az intézmény neve? Ha minden jól megy, még van tíz évem arra, hogy kitaláljam. Bár a vezeték- vagy a keresztnevem valószínűleg benne lesz. Esetleg mindkettő...”

– Zavarja, ha a háta mögött kígyót-békát kiáltanak önre?
– Aki a hátam mögött beszél, nem hiteles számomra. Nézzen a szemembe, mondja úgy. Én is szemtől szemben vállaltam a harcokat. Akkor is, amikor nem kellett volna...

– Hogy egy klubvezetőt idézzek: „Tomi vagy lakodalmat ül, vagy temet."
– Ezt Haraszti Zsolt mondta. Igaza van.

– Ilyet se nagyon hallottunk még öntől.
– Fejlődöm... Mindamellett akad néhány ember, akivel régebben jóban voltam, de mára elengedtem. Ha úgy érzem, valaki megbánt, netán árt nekem, egy életre elfelejtem.

– S ez jó önnek?
– Nem feltétlenül, de túl az ötvenen már nem változom meg. Mindent szívből teszek, aminek gyakran megiszom a levét. A Diósgyőr edzőjeként többször kifakadtam, a legdurvábban egy Haladás elleni döntetlen után, amikor a tévében azt nyilatkoztam, mondják meg, hányadikak lehetünk, és akkor legalább nem izgulunk. Beszóltam az MLSZ-nek – nem kellett volna. Csakhogy a klubnál senki nem mert a széllel szemben pisilni, valakinek meg kellett próbálnia... Fél évre eltiltottak mindennemű sporttevékenységtől – hogy, hogy nem, az Újpest elleni Magyar Kupa-döntő előtt három nappal. Szerencsére előtte a Ligakupa-fináléban még leülhettem a padra a Videoton ellen.

– Az a bizonyos zakópörgetés...
– Kettő egyre vezettünk, az ellenfél gőzerővel támadott, az egyenlítő gól a levegőben lógott, muszáj volt tennem valamit. Nem engedhettem, hogy kettő kettő legyen. Levettem a zakómat, elkezdtem a fejem fölött pörgetni, úgy vettem észre, ez nem tetszett a fehérváriaknak. Elkezdtek velem foglalkozni, ki is zökkentek – maradt a kettő egy. Hogy sajnáltam-e a viselkedésemet? Nem. Háborúban nincs helye a sajnálatnak.

– Utólag sem?
– A megnyilvánulásaimmal sok problémát okoztam, és igen, sok ellenséget is szereztem magamnak. De sohasem a saját érdekemet néztem, hanem a csapatomét.

– Ha az Újpest elleni Magyar Kupa-döntőn nem a lelátón, hanem a kispadon foglal helyet, nem a lila-fehérek ünnepelhetnek a végén?
– Ezer százalék, hogy mi nyerünk!

– Mire alapozza ezt?
– Sorolom. Ha az oldalvonal mellett állok, biztosan nem engedem, hogy Elek Ákos lejöjjön a pályáról. Néhány perc volt hátra a hosszabbításból, és bár fájlalta a lábát, ráparancsoltam volna, hogy csapatkapitányként fél lábbal is maradjon fent! Sőt az első tizenegyest is vele lövetem – ha kihagyja, az én felelősségem. Aztán a ráadás utolsó pillanataiban kapust cseréltem volna. Pusztán azért, hogy az újpestieket elbizonytalanítsam. Ha azzal szembesülnek, hogy új kapus áll be a büntetőpárbajra, az agyuk elkezd azon járni, mit tudhat Nenad Rajics – tuti, hogy berezeltek volna. S hogy őszinte legyek, bár Senad Husicot én hoztam Diósgyőrbe, nem engedtem volna tizenegyest lőni, mert a rúgótechnikája, hogy finoman fogalmazzak, katasztrofális. El is fordultam, amikor nekifutott, legalább nem láttam, hogy kibikázza a labdát a stadionból.

– A tribünről nem volt beleszólása az események alakulásába?
– Egy-két dolgot meg tudtunk beszélni közvetítők útján, ám amikor gyorsan kellett volna reagálni, tehetetlen voltam. Látja, ezt iszonyúan sajnálom.

– Azt is, hogy a sajtón keresztül üzengetett a DVTK tulajdonosának, Leisztinger Tamásnak?
– Aláírom, nem volt a legszerencsésebb megoldás, de négy hónapig hiába hívtam, nem vette fel a telefont, valahogy kapcsolatba kellett lépnem vele. Ő persze zokon vette, tulajdonosként jogában állt megsértődni. Lehet, hogy fejtörést okoztam neki a nyilatkozataimmal, ha így volt, utólag elnézést kérek érte. Mindazonáltal kár azért a Diósgyőrért... Fantasztikus volt ott dolgozni, főleg addig, amíg Kovács Zoltán volt a sportigazgató, Dudás Hunor pedig az ügyvezető. Egy nyelvet beszéltük, tudtuk, hogyan kell sikert elérni. Pénz alig volt, mégis forradalmat csináltunk! Harmincnégy esztendő elteltével nyertünk kupát a Diósgyőrnek, előttünk és utánunk senki nem ért el semmit. Persze lehet, hogy csak nem volt szerencséjük... Én csupán annyit kérek, hogy amit elértem, ne akarják elvenni tőlem. Van egy-két ember, aki próbálja kitörölni a nevemet a klub históriás könyvéből, de ez az ő szegénységi bizonyítványuk. Nem kell engem szeretni, nem kell engem tárt karokkal fogadni, ha felbukkanok Miskolcon, ám a tisztelet igenis jár nekem. Mondjuk azoktól, akik a legfontosabbak ebben a történetben, megkapom. A drukkerektől, akik az életüket adnák a Diósgyőrért.

– Örült, hogy bent maradt a DVTK?
– Persze, hogy örültem. Szurkoltam neki, a Mezőkövesd elleni stadionavatón speciel a helyszínen. Igaz, a klubtól nem kaptam meghívót, de a várostól igen. Találkoztam a vezetőkkel, de úgy vettem észre, nem voltak felhőtlenül boldogok attól, hogy viszontlátnak. Azt persze jól hallhatták, amikor tizenkétezren skandálták a nevem, az méltó válasz volt mindenre.

 

– Visszatérne a magyar futballba?
– Ez a kérdés pillanatnyilag nem foglalkoztat. A magyar futballnak nem tartozom semmivel, mint ahogy a magyar futball sem tartozik nekem. Noha azt nem tagadom, hogy jobban érzem magam a magyar foci világában, mint a szerbében. Annak ellenére, hogy amíg Szerbiában magyarként kezeltek, addig Magyarországon szerbként tekintettek rám. Miután megkaptam a magyar állampolgárságot, abban bíztam, könnyebb dolgom lesz, de tévedtem.

– Ha az eddigi magyar klubjai közül valamelyikhez mégis visszatérhetne, melyik lenne az?
– A Mezőkövesdére – semmiképpen sem. A Kecskemét, fájdalom, messze jár a tíz évvel ezelőtti önmagától. A Paks... Ez is jó sztori. A legnagyobb pofonokat a Makó után a Pakstól kaptam. Ha eszembe jut a csapat, kiráz a hideg. Mondom ezt úgy, hogy edzőként remek időszakot töltöttem ott. Haraszti Zsoltot éppenséggel a legjobb magyar klubvezetőnek tartom. Ha rajtam múlna, mindenkit odaküldenék tanulmányútra, hogy lássa, hogyan kell normálisan működtetni egy focicsapatot Magyarországon. Ott minden és mindenki a helyén van, ami javarészt Zsolt érdeme. Csak ellenfélként ne szenvedtem volna annyit ellenük! Ezek után akárhogy is nézem, nem marad más együttes, amelynek visszaülhetnék a kispadjára, csak a Diósgyőr. Ám nem hinném, hogy erre bármikor is sor kerülne. Addig egészen biztosan nem, amíg a jelenleg hivatalban lévő úriemberek irányítanak.

– Hány évet ad még magának az edzői pályán?
– Tízet. Aztán beülök valamelyik tévéstúdióba szakértőnek...

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.11.14 18:28:49

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

Aláírták az üzemeltetési szerződést, extra programokkal várják a szurkolókat az új stadionban.

2018.11.13 22:04:30

Labdarúgó NB I THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Megerősítették az izomzatot, hogy átvegye a szalagok szerepét.

2018.11.13 12:04:43

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

Rózsa Dániel 2016-ban Djuricin 11-esét is kifogta. A Vidi mintha nem ugyanaz a csapat lenne a kupameccsek után.

2018.11.12 10:25:38

Labdarúgó NB I nemzetisport.hu

A Vidi-edző szerint az alapemberek hiánya nem lehet kifogás. A 14. forduló mestermérlegei.

2018.11.12 00:49:01

Labdarúgó NB I SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. Szurkoljunk azért, hogy a Vidi tavasszal is érezze a kettős terhelést.

HIRDETÉS
HIRDETÉS