Perceket (se) kapó légiósok és spílerek: jöttek-mentek, de jöttmentek-e? III.

De Souza André Luis. Frank Danquah. Zoran Akovics. Emre Okatan. André Portulez. Mondanak ezek a nevek Önnek valamit? Ha igen, alighanem vagy az NB I „legmélyebb bugyraiba" is betekintő sportfanatikus, vagy egy csapat (az illetőket egykor alkalmazó klub) nagyon jól tájékozott híve, hisz az imént említettek nem hagytak nyomot maguk után a labdarúgó NB I-ben. És a sort folytathatnánk, sőt folytatjuk is.

BEVÁLT VAGY KIVÁLT

A 2010-es nyári és 2011 eleji átigazolási időszakban összesen hatvanhat légiós érkezett külföldről (a belső piacon váltókat nem vettük figyelembe) az NB I-be – 41 nyáron, 25 télen. Közülük könnyedén össze lehet állítani a „beváltak válogatottját" – mondjuk egy Novakovics (Bozsovics) – Okuka, Simac, Lovric, Radanovics – Mitrovics, Trajkovics, Pavlovics – Marics, Danilo, Perics csapatot –, és egy „rejtélyes légiósok csapatát” is. Rejtély maradt az, hogy ők mit kerestek itt, az, hogy milyenek a képességeik, és az is, hogy ki gondolta úgy, erősítést jelentenek…

A hatvanhat játékosból tizenhárom csupán egy NB I-es mérkőzést játszott vagy éppenséggel be sem mutatkozott a hazai topligában, ez a kategória a kiegészítő embereknek számítókkal együtt pontosan ötven százalékot (33 labdarúgó) tesz ki. A másik harmincháromból tizenkettő legalább a rendszeres játéklehetőségig eljutott, huszonegy játékos pedig egyenesen kulcsembernek számít – ők bizonyítani tudtak az edzéseken és a pályán.

KELL-E A KÜLFÖLDI, HA TARTALÉK?

Elsőként tegyük fel a kérdést: szükség van-e légiósra, ha csak kiegészítő szerepkörbe hozzák? Az ember hajlamos kapásból rávágni a nemet, de járjuk kissé körbe a témát. Optimális esetben – ez lenne a természetes „felfelé haladás” útja – egy klub a második csapatából (ilyet az NB I-es kluboknak kötelező fenntartani) tudja kinevelni a beépítendő játékosokat, esetleg alacsonyabb osztályból szerez meg tehetséges, de még nem élvonalérett futballistákat.

Azzal fél éve foglalkoztunk, hogy a kevés igazolt játékos és a második (harmadik vonal) teljes „kilúgozódása” nem segíti ezt az előrejutást, az szintén nem tesz jót a keretfeltöltésnek, hogy a belső játékospiac gyakorlatilag nem létezik.

Nem lejáró szerződésű labdarúgót megvenni szinte lehetetlen, a kulcsjátékosokért „külföldi árat” kérnek a klubok, a hazai egyesületek számára tehát az marad, hogy a Bosman-szabályt kihasználva megszerezzék a kontraktusuk utolsó fél évében járó futballistákat, vagy a piacon körülnézve szerződtessék a már klub nélkülieket.

Az NB II-ből vagy még alacsonyabb osztályból huszonegy labdarúgó került föl az NB I-be a nyári átigazolási időszakban, közöttük mindössze tizenegy olyan futballista van, akinek ez az első igazi lépés előre – a többieknek (mint a pécsiek által szerződtetett nyíregyházi kontingensnek) már van élvonalbeli tapasztalatuk. Ez nem sok. Akkor sem, ha a számhoz hozzáadódik még a második csapatból az elsőbe felhozott játékosok száma és a kölcsönből visszatérteké – marad még hely a keretekben. Ide kerülnek a légiósok – jobb esetben meghatározó embereknek, rosszabban (az arány jelenleg fele-fele, ami elég rossz…) tartaléknak.

Vegyük példának az NB I legutóbbi, 11. fordulóját. A kispadokon 29, az adott klubban vagy más, alacsonyabb osztályú klubban nevelkedő (de első mérkőzését az érintett klubban játszó) labdarúgó ült, valamint 30 idegenlégiós. Az NB I-es klubok másodosztályban szereplő második csapataiban – ezek feladata lenne elsősorban a saját nevelésű játékosok élvonalra felkészítése – nyolc légiós lépett pályára, ez csapatonként egyes átlag. Összesen 24 csapatban (16 NB I-es és 8 NB II-es B-együttes) 38 légiós várta bevetését. Ugyanekkor a szintén 16 csapatos horvát élvonalban 19 volt ez a szám, igaz, az 1. HNL légiósainak aránya (14.9 százalék) is messze alatta marad az NB I-ének (32.3 százalék).

Ami óriási különbséget mutat, az a légiósok bevetési gyakorisága. A horvátoknál a 2011–2012-es szezonban eddig a légiósok több mint felét (51.5 százalék) kulcsemberként vették számításba, 21.2 százalékuk rendszeresen játszott, és 27.3 százalékuk került klubjánál perifériára. Az NB I-ben a 142 légiós mindössze 35.9 százaléka kulcsember, 31.7 százalék játszik rendszeresen, a mellőzöttek aránya 32.4 százalék. A horvátoknál nagyobb a minőségiek száma a légiósok között – és ehhez valószínűleg hozzájárul, hogy vagy jobb, vagy több lehetőséget kap a hazai felhozatal, így kevesebb külföldit kell
szerződtetni és lehet kulcsposztokra igazolni –,
itthon viszont a keretek feltöltéséhez is szükségesnek
ítélik a vezetők a légiósok igazolását.

SZERZŐDÉS VAN, JÁTÉK NINCS

A fenti számokban már nincsenek benne azok, akiket rövid úton kiseprűztek klubjuktól, mert kiderült: a vezetők (és a szerződtetést ajánló szakmai stáb) nagyon csúnyán mellényúltak. Csak néhány példa: Stefan Cebarának (ZTE) 2 mérkőzésen 24 perc, Emiantas Marozasnak (Szolnok) 2 mérkőzésen 64 perc, jutott. Predrag Pavlovics (DVSC) Iani Martín Verón (FTC), Frank Danquah (FTC) csak a második csapatban mutathatta meg tudását (tudását?), De Souza André Luis (Honvéd) szintén – magyarországi légióskodása 9, az NB II-ben eltöltött percből állt. És ezek csak a 2010. nyári átigazolási időszakban hozott labdarúgók.

A baj nem is csak az, hogy az illetők nem tudták magukat beverekedni az első csapat keretébe – beilleszkedési problémák és sérülések is gátolhatják ezt, mellényúlni meg néha minden klubnál mellényúlnak –, hanem az, hogy sokszor hosszú szerződéseket kapnak klubjuktól. Predrag Pavlovics négyéves kontraktusért „cserébe” nem játszott NB I-es mérkőzést és egy év múlva megköszönték neki a munkát, Fieber Péter (Honvéd, 2011 januárjában érkezett) 16, Jhonnes (Újpest, 2011. január) 90 élvonalbeli percet nyújtott a 2013 nyaráig szóló szerződésért.

Ez pedig pénz, mégpedig kidobott: egy nem játszó labdarúgóval a szerződésbontás elképzelhető közös megegyezéses megszüntetéssel (ez esetben is ki kell fizetni valamennyit a játékosnak, ha nem vállalja szabadulásáért cserébe, hogy lemond pénzéről), vagy egyoldalú szerződésbontással (ha erre nincs jó ok, akkor végig ki kell fizetni). Ez már egy játékos esetében is milliókat jelent, gondoljunk bele abba, hogy mi van, ha több labdarúgó is csődöt mond. Mint például a kétezres évek elején Győrben, ahol egy idényben érkezett a Jurica Karabatic, Branko Hucika, Darko Peric, Goran Jovanovic, Sasa Milianovic, Marko Kartelo, Nebjosa Vukosavljevic, Hrvoje Jancetic horvát légió. A játékosok hosszú távú szerződéseket kaptak és nem bizonyítottak: Peric és Kartelo megragadtak, a többi öt futballista összesen 38 mérkőzést játszott az NB I-ben.

Megérte?

Egy elitligás példa, igaz, nem játékosoké, hanem edzőké: az angol trénerek érdekvédelmi szervezete a minap hozta nyilvánosságra számításait, amelyek szerint a helyi klubok 99 millió fontot költöttek el menedzserváltásokra egy szezon alatt… Ha a magyar klubok egy szezonban mondjuk 99 millió forintot költenek el a feleslegessé vált légiósokra – az sem kevés.

LASSAN KEVESEBB A „RESZTLI”

A kiválasztás minősége még sokszor megkérdőjelezhető, de a jelek alapján egyre kevesebb azért a „resztli” légiós a hazai élvonalban. Debrecenben, Diósgyőrben, Győrben, Szombathelyen, Kispesten, Kaposvárott, Kecskeméten, Pápán, Pécsett, Újpesten, a Videotonnál és Zalaegerszegen az első keretbe tartozó légiósok legalább fele a meccsek több mint ötven százalékán pályán volt. Az alapemberek köre azért szűkebb, de 4-5 külföldi alapembere szinte minden csapatnak van – ez a jelenlegi európai futballban teljesen normális átlag. A kívánatos cél inkább a maradék, „kiegészítő” vagy nem játszó légiós „lefaragása” lehet – természetesen ehhez az szükséges, hogy szélesebb körből lehessen itthon meríteni, illetve az, hogy észrevegyék a klubok az élvonalbeli képességű, alacsonyabb osztályokban játszó futballistákat.

Persze most is voltak nagy mellényúlások: André Lamast júniusban szerződtette az ETO (igaz, csak fél évre), augusztus 24-én pedig már szerződést is bontott vele, mivel „bebizonyosodott, hogy tudásban nem jobb, mint Kiss Máté vagy Windecker”. Felvetődik a kérdés: ugyan, ez miért nem azelőtt derült ki, hogy szerződtették volna (igaz, csak fél évre)?

Felipe Félix a Ferencvárosnál járta be ezt az utat (a nyáron szerződtetik, az ősszel kiteszik), de ő megmutatta magát az NB I-ben és az Európa-ligában is.

A leglátványosabb balfogás a közelmúltból a Videotoné: a Svédországból érkezett Bojan Djordjicért és Martin Kayongo-Mutumbáért svéd lapok szerint csaknem 700 ezer eurót fizettek a fehérváriak – ketten együtt hét meccsen léptek pályára, átlagban húsz percet a pályán töltve. Maga Mezey György is beismerte, hogy az óriási bukta az ő felelőssége, hisz „nem tartotta be a játékosmegfigyelés szabályait”. Az ügy szerepet játszhatott abban, hogy Mezey kezéből előbb kivették az igazolásokat, majd nem hosszabbítottak vele a bajnoki cím és kupadöntő ellenére sem szerződést.

KIVÁLASZTÁS, MEGFIGYELÉS

A kiválasztási folyamattal a nyáron már foglalkoztunk: a hazai edzők (már ha nincs személyes tapasztalatuk vagy ajánlásuk) általában először az internetes adatbázisokban néznek szét, majd rostálják a próbajátékra megérkezetteket. Hogy ez mennyire sikeres, az azért sokszor kérdés: Csank János évekig jó érzékkel „nyúlt bele” a légióskiválasztásba Zalaegerszegen, a nyáron érkezettek közül többen viszont használhatatlannak bizonyultak – lásd még a ZTE helyezését és szezonbeli győzelmeinek számát…

Ami nagyon hiányzik, az a játékosmegfigyelés, nemcsak a külső, hanem a belső piacon is. A külföldi „megfigyelést” részben pótolják a játékosügynökök – akik viszont nyilván el akarják adni ügyfeleiket, tehát nem semlegesen viszonyulnak hozzájuk –, viszont itthon belső tehetségkutatás és játékosmegfigyelés is alig zajlik. Valószínűleg ennek a következménye, hogy az alacsonyabb osztályokból a felfelé mozgás az európai átlag alatt marad, és épp azok a beépíthető emberek nem kerülnek fel az NB I-es klubokhoz, akik helyett aztán kiegészítő szerepet kapó légiósok érkeznek. Ez nem jó modell – és ezt a játékosügynökök maguk is látják.

„Előbb-utóbb eljutnak a csapatok odáig, hogy nem vesznek nyolc átlagos légióst, hanem mondjuk csak három kiemelkedőt. Limitálni kellene a légiósok számát, például klubonként öt külföldi játékosban, és abból csak három-négy játszhatna egyszerre. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy átlagos külföldieket szerepeltessünk a magyar fiatalok helyett. Csak olyan légiósokra van szükség, akiktől tényleg tanulni tudnak a mieink” – mondta sorozatunk előző részében Georgi Attila a Nemzeti Sport Online-nak.

MIVEL LEHETNE JAVÍTANI A HELYZETEN?

A sok „felesleges" légiós jelenség okát röviden a következőképpen lehet megfogalmazni. Kevés az igazolt játékos, kevesen jutnak el a felsőbb osztályokba, ahol a játékosmegfigyelés és tehetségkutatás gyakorlatilag nem létezik – játékosmegfigyelői háló (csak összehasonlításul: egy cikk szerint csak a Sevilla 700 megfigyelőt alkalmaz!) hiányában és a belső piac pangása (alig adnak el magyar labdarúgót a belföldi piacon) miatt pedig nehezebb a kereteket feltölteni. Ha a saját utánpótlás sem ad elég megfelelő képességű labdarúgót – ez könnyen előfordulhat –, a tátongó lyukakat légiósokkal töltik be, így pedig előfordulhat, hogy egy keretnek egyszerre hat-hét olyan külföldi játékos is tagja, aki alig-alig vagy egyáltalán nem játszik.

Szerencsére egyre több a meghatározó tudású légiós is az NB I-ben, viszont az, hogy jelenleg is ötvennél több, nem (vagy alig) játszó külföldi van a hazai élvonalban, nehezen megengedhető luxus. Ha ez a szám húsz-harminc körülire csökkenne (mellényúlni, mint említettük, mindenkinek lehet), alighanem sokkal szebb képet mutatna légióskörképünk második része.

Több játékos kellene, újrateremtett játékosmegfigyelői rendszer (persze erre hol van a pénz?), feladatát jobban betöltő, erősebb NB II és NB III, esetleg még nagyobb hajlandóság az akadémisták bevetésére – ez azért nagyon sok feltétel… Korlátozni az EU-s szabályok értelmében csak az Unión kívüli légiósok számát lehet, viszont érdemes megfigyelni az osztrákok rendszerét, amely elég jól működik, és pozitív megkülönböztetésen (ez legális) alapul.

Röviden – hosszabban itt foglalkoztunk a témával – az osztrák módszer lényege: a közvetítési jogdíjak felét a csapatok egy, hazai tehetséggondozásra fordított alapba fizetik be.

Minél több osztrák (és főleg: U21-es osztrák) labdarúgót játszat egy klub, annál többet kap vissza az alapból. Ebben az esetben a gazdag klubok vállalhatják, hogy nekik légiós kell, nem pluszpénz (lásd a Red Bull által támogatott Salzburg esetét), de a legtöbben most már nagyon megnézik, milyen légiósra adnak pénzt. A hazai játékosok aránya évek alatt 57-ről 70 százalék fölé nőtt.

Természetesen ennek a megoldásnak is van hátulütője – egy játékos bekerülhet azért, mert osztrák, és nem azért, mert elég jó – de itt van alternatíva a kluboknak az út megválasztására, és az Österreichertopf eddigi programja összességében sikeresnek értékelhető.

Hogy érdemes-e esetleg kipróbálásra? Azt már nem a mi feladatunk eldönteni.