Rudi Pozeg Vancas: Sok balszerencse után végre jól érzem magam!

– Többször érte balszerencse karrierje során...
– Ne is mondja! – mondta lapunknak adott interjújában Rudi Pozeg Vancas, a DVTK harmincéves, egyszeres szlovén válogatott támadója, aki az utóbbi időszakban csapata húzóemberévé vált. – Fiatalon, tizennyolc-tizenkilenc évesen nagyon jól ment a játék, sorra futottak be az ajánlatok, amikor az egyik edzésen megsérültem, és hónapokat kellett kihagynom. Aztán amikor újra játékba lendültem, elvitt a legjobb szlovén csapat, a Maribor. Nem túlzás, úgy éreztem, a csúcsra értem.

– Hogyan jött akkor az ukrán, majd a kazah kaland?
– Ahogy teltek az évek, rájöttem, szeretném külföldön is próbára tenni a tudásomat. Jó ajánlatot kaptam az Odesszától, úgyhogy aláírtam két évre. Három hete voltam Ukrajnában, amikor elutaztunk a törökországi edzőtáborba, s mire visszatértünk, kitört a háború. Életem legnehezebb időszaka volt. Távol voltam a családomtól, a várost bombázták, több rakéta a szállodánktól néhány száz méterre csapódott a tengerbe. Először éltem át ilyet, közben egyedül edzettem. Ekkor érkezett a Tobol ajánlata.

– A kazah élcsapatnál is csupán két hónapot töltött. Miért?
– A feleségem közben várandós lett, Kazahsztán pedig nagyon messze van, én viszont szerettem volna mellette lenni ebben az időszakban. Szóltam a klub vezetőinek, megállapodtunk, és hazaigazoltam Szlovéniába, a Koperhez. A kislányunk, Marla lassan kétéves lesz.

– Ők is Diósgyőrbe költöztek?
– Odahaza maradtak Szlovéniában. A feleségem ügyvédként dolgozik, ha feladná a praxisát, az összes ügyfelét elveszítené, és ha egyszer abbahagyom, mindent kezdhetne elölről. A kiskutyánk is odahaza maradt velük, Marla reggeltől estig vele játszik.

– Nem rossz ez így?
– Dehogynem. Csakhogy profi futballista vagyok, ilyen a mi életünk. Néhány év még hátravan a karrieremből, azt követően annyit lehetünk együtt, amennyit csak szeretnénk. Ljubljana nincs túl messze Diósgyőrtől, autóba pattanok és néhány óra alatt ott vagyok. A feleségem a kislányommal sűrűn jön hozzám, ilyenkor szeretünk nagyokat kirándulni, Lillafüreden is jártunk már, a vadasparkban többször, a kislányunk imádja az állatokat. Miskolc amúgy sok mindenben hasonlít Ljubljanára.

– Például miben?
– A parkok, a Sajó, a Szinva patak a sok kis híddal – ezeket is nagyon szeretjük. A belváros és a sétálóutca is hasonlít a ljubljanaira. Akkor otthon érezheti magát. Elmúltam harmincéves, nem ma kezdtem a játékot, mégis most érzem magam a legjobban a bőrömben. A Diósgyőr nagyszerű klub, elképesztő szurkolótáborral, a magyar emberek mentalitása nagyon tetszik, kedvesek, segítőkészek. Nincs okom panaszra.

– Nemcsak a várost szokta meg hamar, szemlátomást gyorsan beilleszkedett a csapatba. A nyáron került a klubhoz, első gólját már a bajnokság második fordulójában megszerezte. Passzol a stílusa a DVTK-hoz?
– Mondhatjuk, igen. Fontos volt, hogy a bajnokság elején hamar a kapuba találjak vagy legalább gólpasszt adjak. A Mezőkövesdnek lőtt gólom jót tett a lelkemnek, támadó vagyok, a gólok éltetnek. Úgy érzem, egyben van a társaság, az öltözőben remek a hangulat, jelenleg hatodikok vagyunk a tabellán, s ha így folytatjuk, előrébb is végezhetünk. Sűrű a mezőny, ha elkapjuk a fonalat, szerintem a top négyben végezhetünk.

– Igaz, hogy a vezetőedzőjükből, Vladimir Radenkovicsból valósággal sugárzik a nyugalom?
– Ha kell, ki tudja ereszteni a hangját, de alapjában rendkívül higgadt, kiegyensúlyozott edző. Ha megkérdezné, az összes csapattársam ezt mondaná róla. Élvezzük az edzéseket, szeretünk kint lenni a pályán.

– Idénybeli hat bajnoki góljából négyet tizenegyesből szerzett. Honnan ez a nyugalom?
– Minden edzés után maradok húsz-harminc percet gyakorolni a fiatal kapusainkkal. Ez a hivatásom, ez a kis pluszmunka biztosan nem árt. Előre eldöntöm, hogy melyik sarokra lövöm a labdát, de ha a kapus elmozdul, váltok.

– Mindig is futballista szeretett volna lenni? Vagy gyerekként kipróbált más sportágat is?
– Csak a futball létezett számomra. A bátyám, Velimir hét évvel idősebb, ő volt a példaképem. Sajnos fiatalon háromszor is meg kellett műteni a térdét, pedig nagyon sokra vihette volna. Neki sem volt szerencséje a karrierjével.

– Mivel szereti eltölteni a szabadidejét?
– Nincs különösebb hobbim. Szeretek a belvárosban sétálni, kávézni, lazítani, olvasni. Templomba pedig mindennap járok, egy negyedórát imádkozom ilyenkor a családomért és magamért.