A legkisebb király, aki valóra váltotta az álmát – edzőként folytatja az egykori kispesti kedvenc

– Szóval, ennyi volt?
– Sajnos igen. A szívem még vitt volna, de a lábam már nem... A térdem annyira fájt, hogy ha lementem a nagyobbik fiammal a játszótérre, nem tudtam vele futni. Ha erőltetem, annak hosszabb távon az egészségem látta volna kárát, márpedig szeretnék még a gyerekeimmel úgy focizni, hogy ne kelljen minden lépésnél a fájdalomtól tartani. Úgyhogy, ha nehezen is, de a nekem legfontosabb emberekkel konzultálva meghoztam a döntést: befejezem a futballt. Imádom az öltöző légkörét, örömmel indulnék minden reggel edzésre, ám el kell fogadnom, hogy ez a fejezet lezárult. Ugyanakkor nem akarok szomorkodni, már csak azért sem, mert jóval többet kaptam a futballtól, mint amiről gyerekként álmodtam. Felejthetetlen élményeket, szoros barátságokat, csodás sikereket köszönhetek a labdarúgásnak, és mindazoknak, akik kísértek az utamon.

– Hol is indult ez az út?
– Calabarban. Mivel onnan jöttem, elhihetik nekem, nem csupán Nigéria, a világ egyik legszebb helye. Szép gyerekkorom volt, amire szükségem volt, a szüleim és a nagymamám megadták nekem. Focizni az utcán tanultam meg, ott ragadt rám a legtöbb, de egy ideig csak kedvtelésből játszottam, eleinte nem is ábrándoztam arról, hogy profi futballista leszek.

– Mikor kezdett el álmodni a fényes karrierről?
– Miután a Flying Sports Academy játékosmegfigyelője szólt, hogy örömmel látna a csapatban. Tizenhat éves voltam, édesanyám nehezen engedett el a szülővárosomtól több mint hétszáz kilométerre fekvő Lagosba, de megértette, hogy ez jó lehetőség nekem. Az is megnyugtathatta, hogy aki felfigyelt rám, szintén calabari születésű, és kötelességének érezte, hogy vigyázzon rám. Igaz, közben repülőre ültem néhányszor, mert olaszországi próbajátékokon vettem részt, jártam a Palermónál, a Sienánál és a Parmánál is. Noha egyik klubnál sem ajánlottak szerződést, így is Európában kötöttem ki: a menedzserem ismerte a Honvéd akkori nemzetközi igazgatóját, Fabio Cordellát, ő is közreműködött abban, hogy Kispestre igazoljak.

– Éppen tíz éve...
– S milyen gyorsan eltelt ez a tíz év! Tudjuk, hogy van ez, ha valaki azt teszi, amit igazán szeret, repül az idő. Egyik idény jött a másik után, és tessék, most már arról beszélgetünk, hogy véget ért a pályafutásom... De mondom még egyszer: nincs bennem keserűség. Egy-két sérülés megnehezítette az életemet, azonban a sikerek mindenre gyógyírt jelentenek. Amikor huszonegy évesen megérkeztem Magyarországra, nem voltam több egy bizonyítani vágyó nigériai srácnál, ma pedig boldog férj és két kisfiú, Leon és Levin büszke édesapja vagyok. Minden szempontból otthonra leltem Magyarországon, soha semmilyen bántódás nem ért, már magyar állampolgár is vagyok. Csak ez a rettenetes hideg ne lenne! Komolyra fordítva: áldottnak érzem magam, mert az elmúlt évtizedben valóra válthattam az álmaimat.

– Ha nem tévedek, amiben 2017 május huszonhetedikén része volt, felülmúlhatatlan.
– Amíg élek, nem felejtem el azt a napot! A bajnokság utolsó fordulójában a Videotont fogadtuk, a képlet egyszerű volt: ha nem szenvedünk vereséget, miénk az arany! Nos, nem hogy nem szenvedtünk vereséget, egy nullára nyertünk, a Honvéd huszonnégy esztendő elteltével lett ismét bajnok. Az álomból valóság lett! Még ma sem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor, de évek múltán majd megpróbálom elmesélni a gyerekeimnek.

– Regélhet a sorsdöntő gólt megelőző passzról is...
– No igen, Eppel Marci az én beadásomból volt eredményes. Ha ezzel vissza tudtam adni valamit abból a sok jóból, amit Kispesten kaptam, már boldog vagyok. Bevallom, olykor még manapság is megnézem a meccsről készült összefoglalót, a gólunknál újra és újra libabőrös leszek!

– Az „Ikenne-King – a legkisebb király” feliratú pólóra is vet időnként egy-egy pillantást?
– Naná! A Honvéd-szurkolók kezdtek el így becézni, már ennek is örültem, hát még annak, amikor trikót is gyártottak. Csodálatos gesztus volt! A kapcsolatom már azt megelőzően is jó volt a drukkerekkel, hogy bajnokok lettünk, a siker még inkább összekovácsolt minket. Soha egy rossz szót sem hallottam tőlük, ha netán nem úgy ment a játék, ahogyan szerettem volna, akkor is biztattak. Talán azért, mert látták rajtam az akaratot, azt, hogy mindent megteszek a csapatért. Azért a csapatért, amely annak ellenére, hogy jóformán a semmiből jöttem, gyorsan befogadott. Ahogyan a második apámként tisztelt Marco Rossival az élen az edzőim, úgy a társaim is sokat tettek azért, hogy fejlődjek. A gyerekeknek arról is mesélek majd, hogy amikor már nem a Honvéd mezét viseltem, a szurkolók akkor is skandálták a nevem. Lélekemelő volt, hogy akár az MTK, akár a Mezőkövesd színeiben játszottam a Honvéd ellen, ők éltettek. Az egyik mezőkövesdi mérkőzés után még azt is megvárták, hogy Supka Attila megtartsa a szokásos gyorsértékelését a pályán, utána kezdték el kiabálni, hogy „King, King, King!” Természetesen odamentem hozzájuk elköszönni.

– Vajon egyszer újra üdvözölhetik egymást Kispesten?
– Csodás lenne, ha a jövőben bármilyen szerepkörben visszatérhetnék a klubhoz, nyitott vagyok rá. Ez persze nem magától értetődő, tennem kell azért, hogy akár a Honvédnál, akár máshol úgy ítéljék meg, szükségük van a szakértelmemre, a tapasztalataimra. Be is iratkoztam a legközelebb induló edzői tanfolyamra, márciusban kezdem a tanulmányaimat. Szerencsére addig is van hol gyakorolnom a szakmát: a Budapest-bajnokság első osztályában szereplő Pestszentimrének jó barátom, Davide Lanzafame volt az edzője az őszi szezonban, a munkáját eddig is segítettem, de miután családi okból vissza kellett térnie Olaszországba, a klub vezetősége felkért, hogy vegyem át a helyét. S örömmel tehetem hozzá, az MTK-nál is szívesen látnak, már beszéltünk arról, hogy mehetek hozzájuk a gyerekekkel foglalkozni.

– Ezek szerint a kék-fehérektől is úgy távozott, mint a piros-feketéktől: nem csukta be maga mögött az ajtót.
– A Honvéd játékosaként bajnoki címet és Magyar Kupát nyertem, az MTK-val sajnos semmit, mégis helye van a szívemben. Nem utolsósorban azért, mert a klub vezetői akkor is hittek bennem, amikor kevesen. Akkor is támogattak, amikor megsérültem, és akkor is, amikor súlyos betegséggel küszködtem. Egyik napról a másikra elkezdett zsibbadni a kezem, nagyon megijedtem. Kiderült, gerincsérvem van, de megint csak szerencsém volt, mert egyfelől dr. Viola Árpád személyében kiváló orvos keze alá kerültem, másfelől a műtét után három hónappal már labdába rúghattam. Ettől függetlenül ez volt pályafutásom legnehezebb időszaka, voltak napok, amikor attól féltem, soha többé nem futballozhatok. Az MTK mindvégig mellettem volt, ezért is örültem annak, hogy miután a 2019–2020-as idényre kölcsönben visszatértem Kispestre, a Hungária körútra is volt visszaút, és játszhattam még a csapatban. A jó kapcsolat azóta is megmaradt, amit a már említett edzői lehetőség is bizonyít.

– Ez év március tizenkettedikéről mi jut eszébe?
– Aznap léptem pályára utoljára az NB I-ben, méghozzá a Mezőkövesd futballistájaként. Az előző ősszel csapat nélkül voltam, korábbi edzőm, Supka Attila gondolta úgy, hogy tudnék segíteni az általa irányított Kövesdnek. Mindent elkövettem, hogy megháláljam a bizalmat, ám azon a bizonyos márciusi napon, a ZTE elleni meccsen már csak egy félidőt bírt a lábam. Éreztem, nem vagyok azon a szinten, amit elvárok magamtól, megközelítőleg sem tudtam azt nyújtani, amire korábban képes voltam. Azt követően nem is játszottam, teljes mértékben megértettem, hogy az idény végén a vezetőség már nem számolt velem. Egy idő után megbeszéltem mindent a feleségemmel és az édesanyámmal, a többi pedig már ismert. Néhány éve még azt reméltem, harmincöt-harminchat esztendős koromig futballozom, de tudomásul kellett vennem, hogy jóval hamarabb eljött a búcsú ideje, az utam végére értem. Bár ez így nem igaz, mert az utam folytatódik, csak más irányba indulok el. Nincs okom félni a rám váró kihívástól, mert a családommal az élen sokan vannak mellettem, ráadásul bízom is magamban. Arról nem szólva, hogy a kispadon nehezebb megsérülni, mint a pályán...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. december 17-i lapszámában jelent meg.)