Teljes élet: Pajorpista – a sport polihisztora

Közös barátunk mutatott be neki a Normafánál a Honvéd-síházban, Pajor akkor talán a síugró-válogatott edzője volt, ismerősöm mondta, többszörös magyar bajnok északi összetettben. Aki nem tudná, ez sífutásból és síugrásból álló versenyszám. Én akkor nem tudtam… Azt viszont láttam, hogy egy örökké izgő-mozgó, újat kereső „pasas”, aki ráadásul remek időket fut – akkor még nem mászott hegyet, és quadratlongálákat sem rendezett a Külker Parkban… 

A fotómelléklettel illusztrált könyv szinte letehetetlen, megismerhetjük belőle „Pajorpista” életét. Igen, az életét, mert nemcsak a sportvonatkozású események, élmények kapnak helyet, hanem a magánéleti történések is – ha úgy tetszik, egy pőrére vetkőzött ember áll előttünk. Magam nem tudom eldönteni, helyt kell-e adni a privát élet vonatkozásainak – talán szemérmesebb vagyok? –, ugyanakkor élete megannyi szereplőjéről tisztelettel ír, egy felnőttkorában a gyülekezetben megtért, azóta hittel élő ember megértésével, mi több, bölcsességével. Felvetődik a kérdés: az egyébként sportpolihisztor – szerintem inkább all round sportember – miért éppen a sízést választotta fiatalon? A válasz pofon egyszerű: egy svábhegyi garzonban lakott, s akkoriban voltak még telek… Előtte azonban még látja a munkatáborból visszatérő apját felszállni a Mauthausenbe induló vonatra, lakik a gettóban, később nevelőszülőknél, nem állom meg, hogy ne írjam ide egy mondatát:      „Most utólag látom annak az időszaknak a lehetetlenségét és szívszorító magányát.”      Nem rejti véka alá, hogy a szeretetlenség kihatott a következő éveire. Egy normális körülmények között nevelkedő emberkéről azt írnám, túlbuzgott benne a bizonyítási vágy, „Pajorpista” esetében helyesebb úgy fogalmazni, kereste az utat az emberi kiteljesedéshez. Idővel már nem járt sírdogálni a háború előtti svábhegyi golfpályára, ahol senki sem látta a könnyeit, a rendszeres edzéshez szükséges kitartás, fegyelem megacélozta. Nem volt még 20 éves 1957-ben, amikor ifiként magyar bajnok lett úgy, hogy közben három műszakban dolgozott – előtte fekete iparitanuló-egyenruhában lakatosként végzett… 

Nagyon banális megfogalmazás, de tény: olyan emberről szól ez a könyv, aki élete számos – hangsúlyozom, nem egy, nem kettő! – nehéz helyzetéből mindig talpra állt. Mindig! Fel lehet tenni a kérdést: honnan ez az akaraterő? Persze lehet a származásból eredeztetni, de inkább azt mondanám, ez az életigenlés nem származás kérdése, hanem az élet szeretete. Amelynek csupán számokban kifejezett mértéke a kiváló futóidő vagy éppen a több mint 8000 méter magas Cso-Oju – amikor ezeket a sorokat írom, ott mínusz 26 Celsius-fokot mutat a hőmérő… – megmászása. Az üzenet: legyen cél, s aztán akarat, hogy megvalósítsd.

A kötet egy részét az all round sportemberre vonatkozó vélemények teszik ki. Olimpiai és világbajnokok helyett álljon itt olyan valakié, aki együtt nőtt fel vele a Svábhegyen, nap nap után találkoztak az edzésen. A, mondjuk úgy, polgári családból származó, szintén „hegyi gyerek”, sífutásban többszörös bajnok Pázmány Szabolcstól, „Olcsitól” idézek:      „Nagyon becsüllek, amiért a »hülye Pajorból«, aki fekete egyenruhás ipari tanuló volt és semmiben sem volt kiemelkedő, végül főiskolát végzett ember lett. Hegyet másztál, feljutottál nyolcezres csúcsra, cikkeket írsz, rólad is írnak elismerően, nagyon megváltozott az a kép, ami gyerekként kialakult rólad, és én ezért nagyon tisztellek téged.” 

Amikor „Pajorpista” neve szóba került valahol, megkérdezték tőlem, Tamás apja-e, mire azt válaszoltam, az én nézőpontomból – noha némiképpen ismertem a Neurotic együttesben a munkásságát, továbbá, hogy később megtért –, a zenész a fia.

Talán nem intimpistáskodás, ha tartalmilag idézek a dedikálásból: legyen az írás tanulság.

Tényleg az!

(Pajor István: Pajorpista – a sport polihisztora, Patmos Records Kiadó, 2023)

Amerika, Amerika, Amerika… Ennél amerikaibb sportkönyv kevés akad, Kevin Baker történész izgalmas párosítással egyszerre beszél kötetében New York városának fejlődéséről, szövevényes életéről, modernizációs lépéseiről és a baseball kultúrájának kialakulásáról. Kezdődik a történet a gyökereknél, az 1820-as években, amikor vadnyugati hangulatú kocsmák udvarán kezdték el próbálgatni az „amerikai méta” ősváltozatát, majd a sportág kacskaringós történetének fordulatai révén eljutunk a második világháború időszakáig, megismerve a dübörgő metropolis néha fénylőn csillogó, néha bűntől piszkos világát. Régi és leendő Amerika-imádóknak feltétlenül ajánljuk.  (Kevin Baker: The New York Game – Baseball and the Rise of a New City, Knopf, 2024)  CS. P.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. március 23-i lapszámában jelent meg.)