MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2019.10.13 23:49 Frissítve: 2019.10.13 23:54

Trendzavarás – Malonyai Péter publicisztikája

 

Kulcsár Gergely ezüstérmét köszöntötte a Népsport 55 esztendővel ezelőtt, 1964. október 14-én. Negyedik napja tartott a tokiói olimpia, s a gerelyhajítás második helye (a finn Pauli Nevala 34 centiméterrel előzte meg) már a második magyar érem volt. Kulcsár előtt a súlyemelő Földi Imre szerzett ezüstöt súlyemelésben (nála 2.5 kilogramm döntött a szovjet Alekszej Vahonyin javára), nekünk tehát jól kezdődtek a XVIII. nyári játékok. És jól is végződtek, hiszen a magyar olimpikonok tíz olimpiai bajnoki címmel tértek haza a hónap végén, és volt még hét ezüst- és öt bronzérmünk is.

Hogy egy esztendő múlva, a 2020-as tokiói olimpia után elégedettek leszünk-e, még persze nem tudható. Egyelőre ott tartunk, hogy Kulcsár Krisztián, a MOB elnöke annak örülne, ha sikerül megállítani a trendet, amely szerint a magyar csapat létszáma 1992 óta folyamatosan csökken (Barcelona: 217, 2016, Rio de Janeiro: 156). Ez persze attól (is) függ, hány kvótát szereznek még a mieink.

Kiindulva a jelenből, egyelőre a kvalifikációk és a szintidők alapján nyolc sportágban indulhatunk jövőre (atlétika, birkózás, kajak-kenu, lövészet, öttusa, torna, úszás, vitorlázás), miközben a programban 41 szerepel. Ez annyit jelent, hogy most a műsor húsz százaléka sem a miénk, tehát kevesebb, mint az ötöde. A szám akkor sem sokkal magasabb (33), ha a vívóknak és a pólósoknak megelőlegezem az indulási jogot. Egy sportnagyhatalom polgáraként nálam ez kevés, vagy legalábbis nem vall sokszínű sportelitre, de hát én drukker vagyok, mindent kimondhatok. Még azt is, hogy nem éppen biztató az sem, hogy legutóbb Rióban a nyolc aranyunkat három sportág hozta (kajak-kenu, úszás: három-három; vívás: kettő), de a többi érmes (három ezüst, négy bronz) közé is csak az atlétika tudott becsúszni.

Ötvenöt esztendővel ezelőtt még szó sem volt gigantomániáról, például 93 nemzet indult a játékokon, miközben most 207 országgal számolnak (hozzávetőlegesen – teszi hozzá a játékok honlapja). A palettán 21 sportág szerepelt, ebből 17-ben volt magyar induló. Akkor tehát a sportok 80.95 százalékában jelen voltunk. Mondhatjuk, hogy akkor még csak fékezett habzású kvalifikáció volt (futballban például már kellett), ám akkor is: ott voltunk majdnem mindenhol. A 22 érmet tíz sportág (atlétika, birkózás, kajak-kenu, labdarúgás, öttusa, sportlövészet, súlyemelés, torna, vívás, vízilabda) szállította. Arról nem beszélve, hogy olyan sportágakban is szerepeltünk, amelyekben ma csak álmodozunk az indulásról, a kosárlabdára vagy éppen a röplabdára gondolok.

A játékok előtt Egri Gyula, a MOB akkori elnöke – egyúttal az MTS első embereként a magyar sport feje – nyilatkozatban beszélt sportolóink esélyeiről. „Tudjuk, hogy a magyar közvéleményt most, közvetlenül a nyitány előtt az érdekli elsősorban, hogy milyen eredményeket várhat legjobb sportolóinktól” – kezdte, majd elmondta, amit majd biztosan hallunk a jövő évi játékok előtt is. Tehát, hogy „a világ sportja olyan méretű fejlődésen ment keresztül az utóbbi években, hogy ma már a napok múlása is változásokat hoz, nincs meg a reális összehasonlítási alap. Az ember könnyen nagyot tévedhet”. Ezzel együtt meglepő biztonsággal emelte ki azokat a sportágakat, amelyekben joggal várhatunk sikereket. A 22 éremből tizenhetet megjósolt, az aranyaknál mind a tízet.

Ne gondoljuk persze, hogy Egri elvtárs mindenkinél jobban értett a sporthoz (alapvetően pártmunkás volt), de nem is volt rá szüksége. Olyan szakemberek vették körül, akik jártasak voltak a világ sportjában, itthon is elismert szakemberként képesek voltak arra, amire ma is szükség lenne: időről időre lefektették, hol tart a világ sportja, hol tartunk mi, és mit kell tennünk, hogy mi is a legjobbak közé tartozzunk.

Egyébként az akkori csapat sokszínűségére jellemző még, hogy a 182 olimpikon (150 férfi, 32 nő) 48 egyesületből került ki, a klubok kétharmada budapesti, közülük a Bp. Honvéd 43 sportolót delegált, a vidékiek közül a Tatabányai Bányász az éllovas, nyolc versenyzővel. Az sem mellékes adat, hogy az átlagéletkor 29 esztendő volt, a csapatot 70 edző készítette föl, közülük harmincnégyen mesteredzői címmel büszkélkedhettek. És az is érdekes, hogy az akkori tokiói küldöttségben „a vezetők és a technikai segítők száma 25 százalékkal kisebb, mint a megelőző játékokon”.

Senki sem vitatja, hogy azóta alaposan megváltozott a (sport)világ, ám kérdés, miért nem változtunk vele mi is, miért nem tartotta meg a magyar sport az akkori nívóját jó néhány sportágban. Érdemleges választ erre még senki sem adott, leszámítva persze a politikai magyarázatot, azaz: a társadalmi berendezkedés velejárója volt a zuhanás, a rohanás a válságba. Ami a politikát és a gazdaságot illeti, a megállapítás vitathatatlan, ám a sport más műfaj, hiszen a teljesítmény mérhető, kevésbé függ olyan külső folyamatoktól, amelyekben nincs semmilyen befolyásunk. Ez még akkor is igaz, ha az egykori klasszisaink nem is álmodhattak olyan körülményekről, mint a maiak, de még a Bécsi út túlsó végén készülő vetélytársaikhoz képest is sanyarúbb feltételek között juthattak fel a csúcsra. Nem tisztem, hogy minősítsem a különbséget, eldöntsem, mit kellett volna átmenteni a mai paradicsomi állapotok közé az akkori sporthétköznapokból, mindenesetre fájlalom, hogy a korábbi klasszisoknak nem adatott meg, hogy minden kívánságukat lessék.

Ezzel együtt nem estek a fejük lágyára, megtalálták a kiutat. Hogy olimpiai, sőt tokiói példát említsek, az öttusában olimpiai bajnok Török Ferenc írja le a könyvében (Ha kell, újra lefutom), hogy egy szintén aranyérmes vízilabdázóval különleges üzletet kötöttek. A hatvanas években nagyon keresettek voltak nálunk a zsebrádiók, átszámítva 15 dollárért is el lehetett adni, Japánban meg 10 dollárért árulták. A két magyar bejelentkezett a gyárba, hogy megnéznék a munkát, a vendégszerető japánok örömmel fogadták őket. A mieink mondták, hogy nagyon tetszenek nekik a kis rádiók, mire azonnal felajánlottak egyet-egyet. Ők inkább megvennék, ha gyári áron kaphatnák – így a folytatás. Akkor 9.50 – mondták a japánok, a vége némi alku után az lett, hogy fejenként 250 rádiót hoztak el a fiúk, darabját öt dollárért. A vámmal persze hogy nem volt bajuk, mert ugyebár az érmeseket hozó aranygéppel érkeztek Ferihegyre.

Remek üzlet volt, ám azért volt benne munka rendesen. A mai, jogszabályban rögzített jutalmak mellett eltörpül a haszon. Ha az akkori dollárárfolyamot nézzük, a 250 rádió eladásából fejenként 44 025 forint jutott hőseinknek, ami mai áron 3 495 585 forintot jelent. Ehhez képest a riói jutalmak (arany: 35 millió, ezüst: 25 millió, bronz: 20 millió forint) több mint tiszteletre méltók, igazi elismerések.

Ennél rosszabbul biztos nem járnak majd azok sem, akik jövőre viszik diadalra a magyar színeket Tokióban. Megérdemlik majd, nálam mindenképpen, ám ez nem változtat azon, hogy jóval kevesebb sportágban van esélyünk a sikerre, mint 1964-ben. Mert ugyebár kiindulva Rióból, a kajak-kenu és az úszás adja – vagy inkább: hozza – magát, a vívás már csak olyan, hogy minden lehet, új szín a birkózás (Lőrincz fivérek) sportlövészet (Major Veronika) és a vitorlázás (Berecz Zsombor), ám aztán... Mindenesetre szívesen írnám le egy esztendő múlva, hogy tévedtem.

Egyébként a Gracenote cég sportelemző szekciójának vezetője szerint Magyarország 2019 nyarának esélyei szerint 27 érmet nyerne jövőre Tokióban. Elfogadom a jóslatot. Inkább én tévedjek, mint ők.

2019.11.11 19:25:01

Egyéb egyéni SZÖLLŐSI GYÖRGY

ALAPVONAL. Ennek pedig sok eszköze lehet, közülük is a legfontosabb, legnagyobb vállalkozás az egyre erőteljesebben szerveződő »összmagyar játékok«, avagy »a magyarok világjátéka«.

2019.11.11 19:22:45

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

NS-VÉLEMÉNY. Az év mérkőzése a Wales elleni meccs.

2019.11.11 17:13:47

Egyéb egyéni KOVÁCS ERIKA

Faludi Viktória sportpszichológust a legnagyobb bajnokok is elfogadják.

2019.11.09 22:17:12

Egyéb egyéni BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Szaknyelven szólva azzal vonhatjuk meg a konklúziót, hogy a sakk itthon lépéskényszerbe került, de akármit húz, pattnál többre nemigen juthat.

2019.11.08 21:19:13

Egyéb egyéni VINCZE ANDRÁS

ALAPVONAL. Újra megteszem, amit ilyenkor tehetek, leírom, hogy az Athén és Spárta közötti 246 kilométeres futáson, a legendás Spartathlonon ismét magyar győzelmet, sőt, az idén már győzelmeket ünnepelhetett sok ezer, de megkockáztatom milliónyi honfitárs.