MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2019.04.22 22:44 Frissítve: 2019.04.22 22:53

Körön kívül – Malonyai Péter publicisztikája

Úgy fél esztendeje már írtam ezeken a hasábokon a futásról, hogy újra megteszem, két oka van. Az egyik, hogy megszállott futóként visszatérően eszembe jut valami a témáról, a másik – és ez az aktualitás – az április közepei városvédőfutásunk, közhasznúan a Vivicittá.

Az adatok fantasztikusak. A különféle távokra és formációkra összesen több mint 28 ezren neveztek – 84 országból. Ami pedig bennünket illett, 1150 magyar településről regisztráltak, ez, figyelembe véve, hogy a hivatalos statisztika szerint 3155 helység van Magyarországon, több mint figyelemre méltó.
Kérdés persze, hogy a fantasztikus számok azt jelentik-e, hogy rengetegen sportolnak Magyarországon. Amatőrként és a szabad idejükben. Nos, olyan jól nem állunk, egy tavalyi felmérés szerint a lakosság 53 százaléka semmilyen testmozgásra sem hajlandó, kilenc százalék sportol rendszeresen. Az idei tények szerint 33 százalék „kisebb-nagyobb gyakorisággal” mozog, ez több mint hárommillió embert jelent. Hát…? Vannak kételyeim.

Egy másik felmérés azt rögzítette, hogy a szabadidős sportoknál kerékpár, fitnesz, futás és futball a sorrend. Az én szerelmetes futásom tehát csak harmadik, ám nem rossz a helyezés. Az meg igazán impozáns adat, amelyre a Margitszigeten tettek szert a kutatók. Egy szép nyári napon azt számolták, hogy 19 és 20 óra között a mérési pont előtt hányan futnak el. Nos háromszáznegyvenhárman, ami igazán remek. Ahogy az is, amit a Vivicittát (is) rendező BSI ügyvezetője, Kocsis Árpád mond, szerinte körülbelül egymillió ember fut Magyarországon. „Ez nagyon jelentős közösség” – tette még hozzá.
Jelentősnek jelentős, csak éppen kissé zárt.

Mert akárki nem indulhat el a versenyeken, s most nem elsősorban a nevezési díjakra gondolok. De azért megemlítem, hogy például a Vivicittá-félmaratonin a hivatalos honlapon közzétett kor- és egyéb kedvezmények nélküli összeg két végpontja 11, illetve 24 ezer forint, ki-ki döntse el, sok-e vagy kevés. Mindenesetre a kellő összeget össze lehet spórolni, a szintidővel már más a helyzet. Maradva a félmaratoninál, a 21 kilométeren 2:45 perces időt kell vállalnia annak, aki célba szeretne érni. Ez azt jelenti, hogy valamivel 8 perc alatti ezreket kell produkálnia átlagban. Aki képtelen rá, azt utoléri a honlap fenyegetése: „A mezőnyt a 2 óra 45 perces iramfutó tempójához igazodva záróbusz követi. Amennyiben az utolsó futó tempója az iramfutó tempója alá lassul, a záróbuszra fel kell szállnia, rajtszámát áthúzzák, a célterületre nem léphet be.” Higgyék el, a záróbusznál nincs megalázóbb, a „célterületről” kizárással együtt azt jelenti, hogy a „jelentős közösség” kivetett magából, hiába készültem esetleg napi futásokkal, egészséges ételekkel-italokkal, már-már tudományosan a versenyre.

Mielőtt tovább mennék, gyorsan rögzítem, hogy nem a Vivicittá és „társai” ellen beszélek, arról nem is szólva, hogy nálam nagyobb tisztelője nincs a BSI-nek és munkatársainak, profi társaság, arról nem tehetnek, hogy az általuk követett, nyilván világszerte vagy majdnem mindenütt alkalmazott általános rutinnak vannak árnyoldalai. A záróbuszról pedig annyit, hogy engem még nem ért utol a szégyen, nem utolsósorban azért, mert idejében kiszálltam a nagy futókörforgásból.

Időben és éppen az idő miatt. Mert lehet akármilyen régi futó valaki, eljön a pillanat, amikor nem az edzések számán és intenzitásán múlik, hogy mire képes. Tavaly volt fél évszázada, hogy heti négyszer-ötször kimegyek futni negyven percre, egy órára, pontosabban – ahogy mondogatom – már nem futok, hanem haladok. Lévén abban az életkorban, amikor az embernek már nem edzenie kell, hanem mozognia. Ezzel együtt ott van bennem a vágy, hogy elinduljak egy-egy versenyen. Túl vagyok hat maratonin, egy Bécs–Budapesten (nyugi, váltóban), számtalan félmaratonin, talán éppen ezért jut eszembe néha, hogy jó lenne újra versenyre készülni és teljesíteni a távot. Szívesen elszöszmötölnék a rajttól a célig.

Erre nincs esélyem. Itthon semmiképpen. Mondják, menjek például Japánba, ott a szervezők megvárják a legeslegutolsó futót is, de ennek még utánanézni sincs kedvem, én itthon szeretek futni. (A remény hal meg utoljára.) Bennem a vágy arra, amit Keresztury Tibor József Attila-díjas író úgy fogalmazott meg, hogy ez egy „másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben »civil« életében esetleg születéstől haláláig nem részesül”.

Sejtésem szerint az időkorlát oka, hogy a versenyek idején a fél város közlekedése megbénul, ami indulatokat szül, még azt sem mondhatom, hogy indokolatlanul. Annak idején azt szajkóztam, hogy azért jó indulni a viadalokon, mert jobb, ha miattam van lezárva a város és nem előlem. De ez csak szellemeskedés, egyáltalán nem csökkenti azok bosszúságát, akiknek a viadal semmit sem jelent, (állam)polgárként pedig érthetően szeretnének minél gyorsabban eljutni innen oda vagy onnan ide.
Nem tudom, létezik-e olyan napszak, amikor olyan kicsi a forgalom Budapest főbb pontjain, hogy csökkentett mértékű anyázással megrendezhető egy-egy futóverseny, szerintem nincs ilyen. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén déli tizenkét órára hirdettek rajtot az aktuális tavaszi maratonin, ráadásul a Szent István park és a Szabadság híd között kellett körözni az alsó, illetve a felső rakparton. Az indulók pechjére éppen beköszöntött az áprilisi kora nyár, a tűző nap melegét százszorosan lőtte vissza a terméskőfal. A szervezők azzal indokolták a nem éppen futóbarát körülményeket, hogy a közlekedési szakemberek javasolták az időpontot, mert dél és késő délután között a legkisebb a forgalom a városban. Aztán kiderült, hogy javaslatról szó sem volt, a hozzáértők csak közölték az adatot, azt pedig tapasztalhattuk, hogy nincs az a kis forgalom, hogy ne átkozódnának a sport nevében várakozásra kényszerített autósok.

Úgy vélem, a láb és a gép versenyszerű ellentéte örök, nem hiszem, hogy akad olyan város a világon, ahol a nem futók magától értetődően támogatják az utcai küzdőket. Akik sokat változtak azóta, hogy csak az Istenben megboldogult Peterdi Pál örökzöldje („A láb mindig kéznél van”) számított. Ma már iparágak telepedtek a futásra, pontosabban rájuk, ők pedig szívesen el-elmozdulnak az exhibicionizmus felé. Olvasom például, hogy a vasárnap rendezendő Londoni maratoni előtt 95 futó jelentett be Guinness-rekordkísérletet, 84 őrültet. Ha mindet nem is, néhányat érdemes megemlíteni, legalább látjuk, merre is tart a világ… Lesz, aki cipőjelmezben, mások pedig (sorolom) irodaszernek, zombinak, gyümölcsnek, csontváznak öltözve igyekeznek minél gyorsabban célba érni, de nem hiányoznak a vasalót és vasalódeszkát cipelők és az összebilincseltek sem. A londoni balgák (fogalmazok finoman) nálam nem férnek bele a futó kategóriájába, ahogy azok a férfitársaim sem, akik egy-egy hölgyeknek kiírt versenyen női ruhába öltözve, kisminkelve „belopóznak” az indulók közé. Viccnek gyenge, s még a női nem tisztelete is hiányzik a feltűnősködésből.

Persze lehet, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem csupán az időeredményeim tekintetében lépett túl rajtam a futás. Boldog nem vagyok tőle, vigasznak pedig kevés a karikaturista Tom Bunk igazsága: „Bárki, aki fut, megelőzi azt, aki gyalogol, és bárki, aki gyalogol, megelőzi azt, aki üldögél”.

2020.03.31 22:56:16

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Megfelelő szakmai támogatással az erőállapotot szinten tartani hivatott gyakorlatok többsége is háziasítható, hiszen lépcső szinte mindenütt van, miként gumikötél rögzítésére alkalmas gerenda, kampó vagy ajtókeret is.

2020.03.31 22:52:42

Egyéb egyéni MALONYAI PÉTER

NS-VÉLEMÉNY. Rácáfolt mindenfajta lebecsülésre, ez sem éppen kis tett.

2020.03.30 21:42:46

Egyéb egyéni N. PÁL JÓZSEF

ALAPVONAL. Ami történt-történik, engem is meggyötör, de hogy lélekben erősödve élhetjük túl az egészet, hinni akarom mégis. S hogy így élheti túl a sport, az olimpia, azt is!

2020.03.29 22:36:51

Egyéb egyéni BALLAI ATTILA

ALAPVONAL. Sokáig sokat tettünk azért, hogy ne legyen rendben semmi, most viszont életünk meccsét vívjuk. Úgyhogy nincs más választásunk, mint megnyerni azt.

2020.03.27 21:31:52

Egyéb egyéni MALONYAI PÉTER

ALAPVONAL. Viharos időszak volt, de a sportvilág csak nehezen fogta fel, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint futni, ugrani, úszni, labdázni. Magyarországon különösen igyekeztek elhessegetni a borús jóslatokat.