Első és egyenlő – Malonyai Péter jegyzete

Nem mesélős típus, nem olyan klasszis, aki visszatérően történetekkel traktálja a hallgatóit, ám ha kérdezik, készséggel válaszol, nem csupán elmondja, mi történt, a miérttel is szolgál.

Nagy Tímea. Hiszem, hogy elég a nevét kimondani, hiába vívásban járt a világ előtt, olyan sportágban, amelyben nálunk főként a tradíció a népi, köszönhetően az eddigi 37 olimpiai aranynak. Ha a játékok előtt elkezdődik az ötkarikás esélylatolgatás, a vívás nem maradhat ki a diadalra esélyesek közül mifelénk.

Nagy „Titi” – bocsánat, de Tímeának nehéz szólítanom – két olimpiai bajnoki címével, hat világ- és egy Európa-bajnoki aranyával egyértelműen halhatatlan. De ez csak a papír, a dokumentált nagyság. Érdemes figyelni arra, amit mond, amikor kérdezik, s persze őt is, amikor mesél – a mosolyában, a mimikájában, a gesztusaiban egyszerre van benne a (sport)ember és a nő.

Most már nem csupán halhatatlan, hanem az első az egyenlők között a társaságban. Ő az egyenlőségre helyezi a hangsúlyt, én azért az elsőnél is leragadnék egy kicsit, hiszen csak azzal a feltétellel vállalta az elnöki tisztet, ha nincs ellenjelölt. Nem kivagyiságból, hanem mert jól néznénk ki, ha a példaképek acsarkodnának egymásra, egymás ellen a pozícióért. Láttunk már ilyet, lelke rajta valamennyi érdekeltnek, de ez most mellékszál – „Titi” a téma.

Sydneyben (2000) Udvarhelyi Gábor volt a mestere, Athénban (2004) Kulcsár Győző – nem nevezném könnyű embereknek őket, de partnerre találtak benne, s nem feltétlenül azért, mert mindkétszer arannyal jött haza az olimpiáról. Mint mesélte, voltak úgymond érdekes pillanatok a közös munka során, a rá jellemző humorral tér ki a részletekre, ha szóba kerül a téma, ahogy az illendő akkor, amikor a tanítvány – hiába felnőtt, családos ember s van határozott véleménye mindenről – feltétlen tisztelettel közelít mesteréhez.

A sors azért igazságos (is?), van abban valami különleges, hogy azon a héten lett a halhatatlanok elnöke, amikor éppen tíz esztendeje távozott közülünk mentora, atyai jó barátja, az öttusázóként és sportvezetőként is legendás Móna István. A „Pisssta bácsi”, ahogy szólította, aki – ez is érdekes – azon a napon töltötte be hatvanadik életévét, amikor ő Sydneyben olimpiai bajnok lett. „Pisssta bácsi” visszatérően mesélte, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot nem kaphatott volna. Hogy most a halhatatlanok vezére lett, arra is biztosan büszke lenne.

Sőt.

Szerintem büszke is – ne ragadjunk le a földi dolgoknál.