Pigniczki Fanni: Én mindig szigorú vagyok magamhoz

– Hogyhogy nem Pigniczki Fanni asztaliteniszezővel ülök szemben? Nagypapája csapatban világbajnoki ezüstérmes volt és édesapja is űzte a sportágat.
– Én is kipróbáltam, akárcsak több más sportágat, de sem az apukám, sem a nagypapám nem erőltette, hogy asztaliteniszezzek. És nem is tetszett annyira, monotonnak találtam. Abban a sportágban csak egy labda van... Több ingerre volt szükségem. Valami olyasmit szerettem volna, ami sokszínűbb, változatosabb, és nem annyira monoton, mert azt nem bírom. Ebből a szempontból szerintem a ritmikus gimnasztika tökéletes választás volt, hiszen legalább négy kéziszerrel dolgozunk minden nap, így ha megunnám az egyiket, jöhet a másik. Emellett folyamatosan van fejlődési lehetőség, engem pedig ez visz előre.

– Nem szeretnék vitatkozni önnel, de ha van sportág, amelybe sok munkát kell ölni, amely monoton, és amelyben nagyon nehéz az előrejutás, az éppen a ritmikus gimnasztika.
– Menet közben én is rájöttem, de próbálom minél sokszínűbbé tenni a mindennapokat. És olyan célokat tűzök magam elé nap mint nap, amelyek motiválnak: vagy a bemelegítésemen változtatok kicsit, vagy a gyakorlataimat visszanézve találok olyasmit, amit tudok pontosítani, így azért már nem annyira monoton ez a sportág. Én minden nap találok benne valami újat.

– Amikor visszanézi egy-egy gyakorlatát, észreveszi azt is, ha teszem azt, a kisujja nem áll jól?
– Igen, igyekszem a legkisebb hibára is figyelni, mert szerintem ezek sokat számítanak. Ha ezekre odafigyelsz, el is tűnik a monotónia a mindennapokból, ki is zökkensz a robot­üzemmódból, amikor már szinte automatikusan végzed a dolgod.

FOLYAMATOS HALADÁS ÉRZÉSE VISZI ELŐRE

– Sohasem tántorította el, hogy nemzetközi viszonylatban nehéz odaérni a legjobbak közé?
– Engem sohasem az eredmény motivált, kizárólag a fejlődés. Talán furcsa, de én szerettem a koronavírus időszakát is, hiszen akkor nem voltak versenyek, így kizárólag arra tudtam összpontosítani, hogyan lehetek jobb és jobb. Volt bátorságom kipróbálni új dolgokat, éreztem a folyamatos haladást, márpedig nekem erre van szükségem. Az érzés, hogy fejlődtem, sokkal inkább előbbre visz és motivál, mint hogy egy versenyen megmutatom, mit is tudok.

– Ez már az érett Fanni gondolkodása, vagy kiskora óta ilyen?
– Engem sohasem mozgatott, hogy érmet vigyek haza egy-egy versenyről, az már inkább, mit tudok kihozni a gyakorlatomból. Most már előfordul, hogy eredményeket is megfogalmazok magamban, amikor célokat tűzök ki, de nem ez az elsődleges, hiszen a végső eredmény több mindentől függ, az viszont, hogy milyen gyakorlatot mutatok be a szőnyegen, kizárólag tőlem. Nekem csak erre van ráhatásom.

– Ehhez viszont sokat, mi több, rengeteget kell gyakorolnia az edzéseken. Milyen az a Fanni, akinek valami sokadjára sem sikerül?
– Olyankor bezárok, és kizárólag a feladatra összpontosítva addig csinálom, amíg nem sikerül úgy, ahogyan én szeretném. Sokat kellett dolgoznom magamon azért, hogy elmondhassam, mára ezen a téren már javultam kicsit, mert van, hogy el tudom engedni aznapra az adott feladatot, ha nem megy, hogy aztán másnap visszatérhessek hozzá. De azért alapvetően a még és még, csak azért is megcsinálom típus vagyok.

– Az életben is?
– Majdnem rávágtam, hogy nem, de eszembe jutott egy néhány nappal ezelőtti történet: vasárnap este volt, mire hazaértem egy új bútorral a lakásomba, és kitaláltam, összerakom egyedül – kalapács nélkül, mivel hangoskodni akkor már nem akartam. Kézzel és izommal toltam mindent össze, mert az volt bennem, márpedig ez a bútor még ma állni fog. Szóval a hétköznapokban is tudok olyan lenni, hogy hozzám addig ne szóljon senki sem, amíg valamit meg nem csinálok.

– Ez csak egyfelől számít jó tulajdonságnak.
– Valóban át tud fordulni rosszba is, azért legtöbbször sikerül kordában tartani.

– Ebben segít, hogy pszichológiát tanul az egyetemen?
– Igen, de a körülöttem lévő szakemberek is segítenek.

– Azért választotta ezt a szakot, hogy tudjon saját magával foglalkozni, hogy megértse önmagát, vagy egyébként is tetszett önnek ez az irány?
– Ebben nőttem fel, hiszen anyukám egészségpszichológus. Mindig is érdekelt, gyerekként nagyon sokszor kérdeztem anyukámat az emberi működésről, a viselkedésről, saját magunk megértéséről.

– Ha már a gyerekkorát említette: milyen volt a kicsi Fanni?
– Állítólag kifejezetten belevaló kislány voltam, aztán mindez eltűnt, amikor óvodába kerültem, akkor már inkább bezárkózó, csendes, hallgatag, introvertált gyerek lettem, aki nagyon jól elvolt magában. Neki tudtam szomorodni, ha valami nem úgy ment, ahogyan szerettem volna. A családi fotógyűjteményben sok olyan kép van, amelyiken lebiggyesztett szájjal ülök, mert, mondjuk, kikaptam a családi minigolfversenyen. De képes voltam elkeseredni akkor is, ha az általános iskolában négyest kaptam valamiből.

– Meglehetősen maximalista.
– Igen, eléggé.

– És ez az introvertált lány hogyan viseli a sok-sok megkeresést és szereplést?
– Évekkel ezelőtt féltem tőle, nemigen szerettem nyilatkozni, mostanra kezdek hozzászokni. Azt nem mondom, hogy a kedvenc tevékenységeim közé tartozik, de már nem érzem feszültnek magam közben, nem jelent gondot beszélni, legyen szó bármiről. És azt hiszem, nagyjából meg is tanultam normálisan kommunikálni, úgyhogy lassan megbarátkoztam a szerepléssel. Az biztos, hogy magamtól sohasem mennék nyilatkozni, ám tudom, ez jó lehetőség arra is, hogy a sportágamat népszerűsítsem. Ezzel pedig élni kell.

A SPORTÁGA KÜLSŐSÉGEI SOHASEM VONZOTTÁK

– Bár nagyszerű elődei voltak, jelenleg ön szállítja az eredményeket, emiatt érez felelősséget?
– Igen. Példát kell mutatni a kicsiknek, reményt kell bennük kelteni, hogy elhiggyék, van miért dolgozni, mert igenis lehet jó eredményeket elérni. Örülök, hogy van arra lehetőségem, hogy az emberek sportágunkról alkotott képét némileg megváltoztassam. Mert bár van benne sok nehézség, ezekkel mind meg lehet küzdeni, szerintem mindent összevetve nagyon szép sportág a ritmikus gimnasztika.

– Benne sok-sok szép lánnyal. A kislányokat általában vonzza a csillogás – az ön esetében is így volt?
– Valóban sok kislány kezd el azért tornázni, mert szép csillogó dresszekben lehet versenyezni, ám engem ez sohasem érdekelt. Csak a mozgás öröme hajtott és a fejlődés érdekelt, a külsőségek nem hoztak lázba.

– Viszont a külsőségek is hozzátartoznak a ritmikus gimnasztikához.
– Ezt meg kellett tanulnom. El kellett fogadnom, hogy szükség van egyfajta megjelenésre, hogy ki kell magunkat sminkelni – szubjektív és esztétikai sportág, amelyben sokat számít, hogyan néz ki a tornász, milyen dressz van rajta, hogyan áll a haja, milyen a sminkje.

– Egy kis tornász mikortól tudja saját magát kisminkelni?
– Úgy tizenegy-tizenkét éves koráig mindenkit az anyukája vagy az edzője sminkel, aztán elkezdődnek a külföldi versenyek, így onnantól már mindenki magát sminkeli. Persze, eleinte előfordul, hogy segítséget kérnek a nagyobbaktól vagy az edzőktől.

– Ez azt is jelenti, hogy a ritmikus gimnasztikázóké összetartó, jó közösség?
– Alapvetően az, hiszen bárkitől kérhetsz segítséget, és az edzéseken is jó a hangulat. Egyéni tornászként nehezebb, mert jó esetben is három sportoló utazik egy-egy külföldi versenyre, így a mi világunk zártabb, a csapatban versenyzőké viszont más. Más a habitusuk, jobban együtt dolgoznak.

KARIKAGYAKORLATA A VALENCIAI VB-N

– Sohasem akart csapattornász lenni?
– Mindig is az szerettem volna lenni. Hatéves lehettem, amikor a nagypapám asztalitenisz-edzést tartott a Nemzeti Sportcsarnokban, és engem is magával vitt. Éppen csapatban gyakoroltak a ritmikus gimnasztikázók, végig őket néztem. Annyira tetszett, hogy egymást támogatják, erősítik, hogy együtt élik át az élményt. Úgy éreztem, az én helyem is a csapatban van. Be is kerültem tizenhárom évesen a junior-kéziszerválogatottba – nagyon szerettem. Élveztem, hogy nem egyedül kell kiállnom a szőnyegre, ettől sokkal erősebbnek éreztem magam. Még két évvel később is csapattag voltam, ám onnantól meg kellett tanulnom egyedül kiállni a bírók elé.

– De mi történt? Kivették a társai közül, mert annyira tehetséges volt?
– Az igazat megvallva, erre nem emlékszem pontosan. Bármennyire is szerettem csapatban tornázni, nem zárkóztam el az egyéni versenyzéstől sem, és gyakorolni is szerettem egyedül, mert olyankor úgy éreztem, független vagyok, és bár keretek között, de mégiscsak azt csinálok, amit akarok. Aztán nem sokkal azután, hogy felnőtt versenyző lettem, Európa-bajnokság volt itthon, és én bekerültem az egyéni keretbe az eredményeim alapján. Onnantól maradtam egyéni versenyző.

– Az a versenyző, aki egyedül várja, hogy szőnyegre szólítsák. Nagyon izgul, van olyan szokása, babonája, ami ilyenkor segít?
– Egy-két szokásom van, de ezek általában versenyenként változnak, mert mindig próbálok alkalmazkodni az adott szituációhoz. Rendszerint bal lábbal lépek fel a szőnyegre, utána először lenézek, aztán fel – ez berögzült a mostani világbajnokság előtti edzéseken, nekem pedig mindez ott, Valenciában biztonságérzetet adott, az volt bennem, otthon vagyok, minden olyan, mintha a teremben lennék. Azok a szokások is ilyenek, amiket említettem, fontos, hogy biztonságban érezzem magam.

– De mik ezek, tud példát mondani?
– Olyan szavakat ismételgetek, amelyek segítenek. Közvetlenül a szólítás előtt nem a verseny, a gyakorlatom jár a fejemben, hanem valami egészen más. Például szoktam arra gondolni, hogy fekszem a tengerparton, süt rám a nap, ez pozitív érzésekkel tölt el, és persze energiával.

– Ez a rendkívül határozott és céltudatos sportoló képes elengedni magát a ritmikus gimnasztikán kívüli életében?
– Képes, de ezt is terveznem kell. Nehezen tudok felszabadult lenni, most, hogy nincsenek edzéseim, ugyanúgy tele a naptáram, reggel nyolctól késő estig pörgök.

– Az elő sem fordul, hogy „elfolyik” a napja, mert, mondjuk, egész nap csak sorozatot néz?
– Nem, én ilyesmit is csak tervezetten csinálok, és csak a végső esetben. Nemrég volt egy olyan napom a világbajnokság után, amikor este úgy éreztem, túl sok a teendő: költözés, itthoni munka, megkeresések. Nem tudtam pihenni, akkor lett úrrá rajtam az érzés, hogy muszáj megnéznem egy sorozatot – meg is néztem. Azt is jó előre beterveztem, hogy megszököm három napra, és elmegyek vidékre a nagymamámhoz, ahol még csak eszembe sem juthat, hogy csináljak valamit. Szükségem van – majdnem teljesen egyedül – egy olyan feltöltődésre, amely során nem ér semmiféle inger.

– Ott majd túrázik, beszélget a nagymamájával, olvas, vagy tényleg semmit sem csinál?
– Jó kérdés, mert korábban sohasem csináltam ilyet... De mivel előfordult, hogy a pihenő során nem tudtam feltöltődni, és nem akarom, hogy ez újra megtörténjen, mert azt szeretném, hogy javuljon a teljesítményem az újrakezdés után, kipróbálom ezt is.

– Úgy tűnik, a ritmikus gimnasztika az élete: van egyáltalán olyan ebben a sportágban, amit nem szeret?
– A versenyek előtti utolsó edzéseket szívesen kihagynám.

– Azért, mert olyankor már nagyon feszült?
– Feszült nem vagyok, csak azt érzem, ezek tényleg az utolsó gyakorlások, mindjárt itt a verseny, és tudom, hogy nem tudok már többet edzeni és készülni. És ezt nem szeretem.

TÖBBFÉLE SZEREPKÖRBEN IS EL TUDJA MAGÁT KÉPZELNI

– Meg szokta érezni, hogy egy verseny jól sikerülhet?
– Igen, szoktam ilyet érezni, de ezeket a gondolatokat rendszerint elhessegetem, mert előfordult már, hogy ilyenkor túlságosan beleéltem magam abba, milyen jó is lesz a verseny, ahelyett, hogy arra figyeltem volna, mit és hogyan kell csinálni, ilyenkor többször meg is történt, hogy az adott verseny nem sikerült jól.

– És akkor haragudott saját magára.
– De pusztán azért, mert nem jól kezeltem a szituációt, hogy bevonzottam a rosszat.

– Szigorú önmagához?
– Igen, nagyon.

– Ezért nem utálja néha magát?
– Én mindig szigorú vagyok magamhoz – nemcsak a sportágamban, a hétköznapokban, a tanulás terén is. Kicsit zavar, hiszen nem tudok felszabadult lenni, de meg kellett tanulnom elfogadni, hogy én ilyen vagyok, így valójában már nem okoz problémát. Elfogadtam, hogy komolyabb típus vagyok, aki azért tud viccelődni, és ha úgy alakul, képes ellazulni is.

– A világbajnoki gyakorlatait egyébként visszanézte már?
– Még nem, mert úgy érzem, szükségem van egy kis időre – szerintem elsőre amúgy elégedett lennék velük, de aztán jönne a szigorú Fanni, aki azt nézné, mit kellett volna másként csinálnia. Várok még az elemzéssel, egyelőre szeretném megélni a világbajnoki bronzérmet és a kvótaszerzést, aztán ha visszatérek a munkába, biztos, hogy megnézem a gyakorlataimat, hogy tanuljak belőle.

– A hiba lehetősége mindig benne van, miként viseli, ha kiesik a kezéből a labda, ha elejti a buzogányt? Hogyan tud olyankor továbblépni?
– Verseny közben fel sem vetődik, hogy ez egy olyan szituáció, amelyet kezelni kellene, mert annyira visz előre, hogy minél több pontot gyűjtsek a szőnyegen. Mert a pontszámom még akkor is lehet magas, ha becsúszik egy hiba. A valenciai világbajnokságon a buzogánygyakorlatom második mozdulatánál kiesett a kezemből a szer... Hirtelen nem értettem, hogy történt meg, de még hátravolt a produkciómból egy perc huszonnyolc másodperc, így muszáj voltam még inkább „figyelő üzemmódba” váltani. Egyébként engem egy-egy hiba sokszor meg is nyugtat, mondván, oké, túl vagyok rajta, innentől minden jó lesz. A pontatlanság felébreszt, és emlékeztet arra, hogy innentől nem fér bele több hiba.

– Öntől független hiba is történhet: elszakadhat a ruha, kibomolhat a haj... Megesett már önnel?
– Ezekre azért felkészülök, a hajamon például egy egész flakon hajlakk szokott lenni, attól nemigen kell tartanom, hogy szétbomlik. Olyan viszont megesett, hogy amikor fordultam a térdemen, utána elkezdett vérezni. Nem volt vészes, de éreztem, hogy folyik valami a lábamon. Ám ebben is van valami jó, mert egy-egy ilyen eset eltereli a figyelmemet, és onnantól sokszor automatikusan csináltam a gyakorlatomat. Vagyis van, hogy könnyebb ilyenkor, mert nem arra figyelek, mit kell csinálom, csak csinálom, amit korábban begyakoroltam.

– Azt mondta, mindig mindent megtervez, így adódik a kérdés, hol látja magát öt év múlva?
– A hosszú távú terveimmel az a probléma, ez egyfelől előny, másfelől hátrány, hogy általában mindegyiknek létezik A-, B-, C-, D-, E-, F-, G-, H-verziója... Vagyis sok mindent látok előre – azt is, hogy pszichológusként dolgozom, azt is, hogy doktori képzésre megyek, de azt is, hogy edzőként folytatom.

– Maradna a sportágon belül?
– Szeretnék idővel családot, és szeretném a gyerekeimmel tölteni a délutánokat, ez meg edzőként kivitelezhetetlen, vagyis ha dolgozom is majd edzőként, biztosan nem életem végéig. Az is lehet, hogy a sportot és a tanulmányaimat ötvözöm, és sportpszichológus leszek. A felsoroltakat el tudom képzelni itthon, de külföldön is.

– Sportolóként már semmiképpen sem látja magát öt év múlva?
– A kvalifikáció előtt gondoltam arra, mintegy nyugtatgatva magam, hogy ha a párizsi kvóta nem jön össze, négy év múlva akár megpróbálhatom ismét. Ez némiképp a terhet is levette a vállamról. Az elmúlt két évben kezdtek jönni azok az eredmények, amelyekről korábban még csak álmodni sem mertem, és nem tudom, mit lehet még kihozni ebből a pályafutásból. Ha azt érzem Párizs után, hogy van még benne több, és azt, hogy továbbra is élvezem, hogy tudok még tudatosabban versenyezni, és kevésbé okoz nehézséget az, hogy kiálljak az emberek elé, akkor nem zárkózom el – nem mondom tehát, hogy kizárt a folytatás, de az biztos, hogy az egészségem áll az első helyen e tekintetben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 9-i lapszámában jelent meg.)