A hegymászók különleges gyásza

A hegymászás sajnos még mindig leginkább akkor jut el a közvéleményhez, ha tragédia történik, aminek általában az a következménye, hogy egy csapásra mindenki szakértővé válik, hirtelen szinte mindenki tudja, ki hol hibázott, és mit is kellett volna tennie a tragédia elkerülése érdekében. Mindezt általában mindenféle hegymászó-tapasztalat nélkül. Véleményt formálni persze mindenkinek joga van, de ne feledjük el, hogy a hegymászók teljesen más szemszögből ítélik meg az ilyen eseteket, mint egy átlagos – értsd: nem hegymászó – ember.

Az elmúlt évek tragédiáit a közvélemény egészen másként élte meg, mint a hegymászóközösség, amely a gyász közepette is képes volt józanul és reálisan kezelni a történteket, higgadtan megítélni egy adott szituációt.

Egyrészt azért, mert a hegymászók kapcsolata eleve más a halállal, mint a hétköznapi embereké, hiszen gyakran találkoznak vele, másrészt egy-egy tragédia után a gyakorlati teendők is csökkentik a gyász súlyát.

„Ha Nepálban valaki meghal a hegyen, a szabályok szerint társainak kötelessége őt lehozni onnan, ha ezt nem teszik meg, több ezer dollár büntetést kell befizetniük” – mondta Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat vezetője, aki egy évtizeden keresztül vezetett vállalkozásokat a világ legmagasabb hegyeire.

Egy emberi testet a Himalája hegyeinek lejtőiről lehozni pedig az esetek többségében egyáltalán nem könnyű, sőt szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen egyrészt nagyon magasan van, másrészt általában olyan helyen, ahol nehéz hozzáférni. Ráadásul, ha lehetséges is lenne, tucatnyi emberre, esetleg helikopterre van szükség, hogy el tudják szállítani, ami további költséget jelent.

Sőt sok esetben nem segít a pénz sem, mert maguk a serpák sem mindig vállalkoznak rá, hogy az életüket kockáztassák.

„Ezért aztán minden expedíció, más lehetősége nem lévén, eltűntként jelenti be az elhunyt hegymászót, hiszen a testet egyszerűen lehetetlen lehozni. Viszont a nepáli törvények szerint ebben az esetben ugyanolyan természetidegen anyagnak minősül, mint a hegyen hagyott szemét” – világított rá Kollár az ottaniak végtelenül pragmatikus szemléletmódjára.

A csapatok koordinálására és a kapcsolattartásra ugyan kineveznek központilag egy összekötő tisztet, ő azonban szinte sosem hegymászó, hanem hivatalnok, így ritkán jár fent még az alaptáborban is. Egyedül talán a Mount Everest kivétel, ott gyakran fizikailag is jelen vannak, de a többi hegyen a hiányuk és általános érdektelenségük miatt tragédia esetén inkább a helyi rendőrfőnökkel kell beszélni.

Mivel az expedíció többi tagjának ilyenkor a gyakorlati teendők kötik le a figyelmüket, igazából csak hazatérés után kezdik el feldolgozni a történteket.

„A hegymászók pontosan tudják, bármi előfordulhat velük a hegyen, és ha ezzel tisztában vannak, könnyebb elfogadniuk és feldolgozniuk, ha meg is történik – mutatott rá Kollár Lajos. – A hegymászók gyásza nem ugyanaz a hagyományos értelemben vett folyamat, mintha, mondjuk, itthon meghal valaki balesetben vagy betegségben. Ez másmilyen gyász.”

Kollár hozzátette, hogy a halál együtt jár ezzel a tevékenységgel, ezzel az életmóddal, főleg a Himalájában, így ha megtörténik, senki sem tekinti értelmetlennek. Még akkor sem, ha a közvélemény általában teljesen mást gondol róla – de az eltérő élethelyzet, illetve a média által közvetített, a hírverseny és az „olvasóvadászat” következtében sokszor eltorzított kép miatt nem is várható el, hogy valóban megértse.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 márciusában.)

ELHUNYT MAGYAR HEGYMÁSZÓK A HIMALÁJÁBAN
1983 Jankovics László (30) Satopanth
1985 Csanádi Sándor (36), Greskovits Péter (33) Himalchuli
2000 Dékány Péter (44) Distaghil Shar
2001 Gárdos Sándor (38) Mount Everest
2002 Ozsváth Attila (45) Karakorum
2009 Csizmadia Péter (37), Mikolovits Veronika (35),
Pechtol Balázs (31), Tolnay Katalin (36) Nyugat-Himalája
2009 Szabó Levente (40) Manaszlu
2010 Várkonyi László (53) Mount Everest
2012 Horváth Tibor (33) Annapurna
2013 Erőss Zsolt (45), Kiss Péter (26) Kancsendzönga