Neki az edzősködés nem volt munka, sőt a hivatásnál is több – szenvedély

Ha a lányom kisgyerekként nem csupán a vízzel, hanem a labdával is jó barátságban lett volna, biztosan megkeresem. És hittem volna neki, egyrészt, mert a gyerekekhez különösen jó szeme volt, másrészt pedig, mert ízig-vérig pólós volt.

Játékosként kemény, mint a vídia, az ellene vízbe szállók ma is emlegetik, hogy volt mit tapogatniuk magukon egy-egy meccs után, a parton viszont életvidám, kedves, kenyérre lehetett kenni.

Végigjárta a szamárlétrát, játékosként az Izzóban és a Fradiban (KEK-győzelem) nyújtotta a legemlékezetesebbet, edzőként viszont a legjobbak között emlegetik, amíg csak lesz víz és labda. A férfiaknál (Vasas Izzó, Bp. Spartacus, OSC) hamar szót értett a játékosokkal, ám legnagyobb sikereit a lányokkal aratta, a BVSC-vel folyamatosan bajnoki dobogón végzett, a Honvéddal LEN- és szuperkupát nyert, a közben a válogatottnál Faragó Tamás kapitány mellett is maradandót alkotott (2001: Európa-bajnoki cím, 2002: Világkupa-győzelem).

Tőle is többször hallhattam az uszodai alapkövetelményt, hogy amikor melózunk, melózunk, ha bulizunk, akkor bulizunk, még úgy is, hogy neki az edzősködés nem volt munka, sőt a hivatásnál is több – szenvedély. Mindegy hogy hol, csak legyen uszoda, víz, labda és – gyerekek.

Amikor Dorogon nekilátott, hogy a várost sikeresen ráhelyezze a pólótérképre, arról beszélt, hogy a csúcsokat kívánja megostromolni, ám nála nem a különféle érmek, kupák jelentették a legtöbbet, hanem, hogy a gyerekek szeressék meg a játékot, egymást, legyenek képesek küzdeni a csapatért, s váljék belőlük tisztességes felnőtt ember.

Aki ismerte, örülhet, hiszen mindig energiával szolgált. Azt pedig a Margitszigeten felnőve csak megerősíteni tudom, hogy az uszoda – idézem őt – „maga a mennyország”.

De nélküle sem ugyanaz, mint vele.