HIRDETÉS
HIRDETÉS
GALAMBOS DÁNIEL 2017.12.08 12:57 Frissítve: 2017.12.08 12:57

Csapó Gábor szerint változtatni kell a pólón, hogy ne legyen unalmas

Bár ma már a futball, az amerikai foci vagy a tenisz sokkal inkább megdobogtatja a szívét, mint a vízilabda, mindenki Dudijáról azért mégiscsak valamennyien a pólóra asszociálunk. A világ- és olimpiai bajnok imádnivaló centeróriás Csapó Gábor pedig elmeséli, melyik szerelmébe hogyan zúgott bele, de azt is, melyikben miért kellett csalódnia.

HIRDETÉS
Fotó: Földi Imre

 

– Szóval szerelmes típus.
– Az vagyok, az életemben rendre felszínre is törtek a különböző szerelmek. Amikor beleszerelmesedtem az angol tanulásba, kilenc hónapon keresztül minden Tennessee Williamst meg Maughamot lefordítottam. Először volt egy oldalon hatvan ismeretlen kifejezés, két hónap elteltével már csak feleannyi. Van nyelvvizsgám, de olvasni tudok igazán. Karinthy Cini mondta mindig, milyen olvasott vagyok. Az igazat megvallva, nem az én igényem volt. A mama és a bátyám számított különlegesen olvasottnak, a bátyám hat évvel idősebbként pedig rendre a kezembe nyomta a könyveket. És amit nem a szülő ad meg az osztályfőnök, azt elolvasod. Bár az olvasottságnak manapság már mintha nem lenne olyan nagy értéke.

– Mi másba esett még bele?
– Mindenekelőtt a fociba. Nyolcadikban pingpongban Budapest-bajnok voltam az iskolák versenyében, tényleg jól játszottam, aztán nyertem kézilabda-bajnokságot a pasaréti iskolámnak, de bármilyen ügyes voltam is a különböző labdákkal, azt gondoltam, futballban vagyok a legügyesebb. Faragó például sokkal technikásabb vízilabdázó volt, mint én, mert sokkal többet áldozott is rá Tamásom, de az ösztönös gömbérzékem jobb volt, és a fociból eredt a labdaügyességem.

– Versenyszerűen mégsem futballozni kezdett.
– Pedig a papa nagy futballrajongó volt, egy hétvégén három meccset kellett megnéznünk, a harmadik a Pénzügyőr volt, csakhogy a mama előkelőbb környezetet képzelt el nekem, így aztán teniszezni vittek el, mondván, az úri sport, én meg úri gyerek vagyok. Budai úri fiú, aminek vállalom a pejoratív élét is. Az elkényeztetettséget is, mert tényleg jólétben nőttem föl. Apám tizenhat éves korától minden körülötte élőt jó színvonalon eltartott, én meg ebbe születtem bele, hogy nem rongylabdám van, hanem bőrlabda, meg banán és narancs. Hogy honnan volt, nem tudom, de a papa végtelenül ügyes volt.

– Ahogyan ön is, a fáma szerint a felsoroltak mellett römiben szintén.
– Nagy szerelem volt a kártya, hat évig tartott. Kálmán Gyuri Kossuth-díjas színész folyton kibicelt, egyszer meg is jegyezte, „Micsoda römijátékos lehettél volna, ha nem herdáltál volna el harminc évet erre a hülye vízilabdára”. A másik felnőttszerelem a tenisz volt. Amatőr szinten mindenkit megvertem. Olyannyira magával ragadott, hogy Gyarmati Dezső bácsi ki akart rúgni a válogatottból, mert edzés helyett Pasaréten gyakoroltam a szervát. Azt hittem, a határ a csillagos ég, csakhogy Szörényi Angéla, aki kilencedik volt a hölgyek közt a magyar ranglistán, megvert 6:3, 6:4-re, és elszállt a szerelem. Gyerekként éppenséggel hamar, mert amikor a mamáék levittek a Vasasba teniszezni, én mint igazi lázadó, ahogy otthagytak, ellógtam. Inkább lementem az uszodába, ahol odajött egy lila köpenyes bácsi, ő volt Csuti Jóska, megkérdezte, nincs-e kedvem úszni? Nem vagyok én Dózsa-drukker, feleltem, én sem, válaszolta, akkor jó, egyeztem bele, és elkezdtem úszni. Együtt úsztam Szerencsi Évával, a későbbi Abigéllel, Isten nyugosztalja, ő akkor mint egy japán porcelánbaba, olyan duci volt, gyönyörű szemekkel persze, szóval már akkor lehetett látni, érdekes kislány lesz.

APJA LÁNYA
A teniszszeretet Csapó Gábor lányára is átragadt, Zsófia a világranglistán ötszázon belülre került, majd pedig igen távolra a családi fészektől.
„Zsófi a Coloradói Egyetemen közgazdasági jogot tanít. Huszonhárom éve él Amerikában, persze hogy hiányzik. Az első nyár vége volt a legrosszabb, amikor hazajött az egyetemről, amelyet teniszösztöndíjjal végzett, és valóban nagyon jól játszott. Együtt lenni a húszéves lányoddal a világ legjobb szórakozása, elválni tőle viszont borzasztó érzés. Később megszoktam. Bármilyen furcsa, meg lehet. De állandó kapcsolatban vagyunk.”

– A lányok...
– A vízipólósok nyilvánvalóan a sport elkényeztetett termékei, a lányoknál mindig népszerűek voltunk, a mi időnkben is lejárt a Csasziba szinte az összes fotómodell. Ami nekem megmaradt, az három-négy csillogó szempár, azok valóban belém égtek, a többi tovatűnt. A gyermekem anyja, Kati mondjuk biztos nem a pólóst látta meg bennem, ő be van oltva sport ellen. Persze a szegedi uszodában, mialatt napozott, egyfolytában azt hallgatta, hogy „góllövő: Csapó”, mert rendre hat-nyolc gólt dobtam. Nagyon nem érdekelte, a másodosztályban nem is volt olyan nagy sportértéke, ettől még egy éven át hallgatta. És amikor hetvenháromban világbajnokként hazajöttünk Belgrádból, ahol idézőjelben én vertem meg a szovjeteket, és négyezer ember várt bennünket a pályaudvaron, a vonatról lelépve Kati odajött, hogy „Te, Dudi, nem is tudtam, hogy ilyen jó vízilabdázó vagy.” És tényleg nem tudta.

Ha síppal a szájában valamivel kevesebb időt töltött is el,
mint labdával a kezében, a gyerekeket mindig is lelkesen nevelte,
a felnőtt pólósokat viszont kevésbé odaadóan

– Edzőként miért nem lett akkora klasszis, mint játékosként?
– Talán mert megrögzötten, már-már irreálisan játékospárti vagyok, világéletemben nagyon sok hibát elnéztem nekik, amit egyszerűen nem lehet. Egy hibát talán el lehet, a másodikat már nem. A gyerekek szintjén baromi jó vagyok, mert a hangom, a kisugárzásom arra tökéletes, hogy megszerettessem velük ezt a sportágat. De a felnőttek között nem voltam jó edző. Ami egyedül jól ment, az a meccselés. Mert ott elkezdtem izgulni, és elkezdtem figyelni, azon túl azonban engem a vízilabda a partról nem érdekel. Egy héten mondjuk két edzést megtartottam magas szinten, a többit azonban, bevallom, untam. Sokkal inkább nézek ma is futballt, amerikai focit és mindenekelőtt teniszt. Az egyik kedvenc szórakozásom a testbeszédből kikövetkeztetni, hogy ki fog nyerni. Például egy bokszolónál anélkül, hogy elcsattant volna egy pofon, pusztán a mozgásból megítélni, ő lehet-e a jobb, vagy atlétikában az ezerötszázat figyelve nyolcszáznál megállapítani, ki fog nyerni, ez azért izgalmas játék, eltalálni pedig nehéz. Jó, boksznál nagyobb valószínűséggel beletrafálsz, de több résztvevő esetében is elég jó százalékkal szoktam megjósolni, ki nyer.

– Már ne haragudjon, de minden idők egyik legjobbja, a világ- és olimpiai bajnok szerint unalmas a póló?
– Egyrészt azért az, mert a középpálya hosszú, miközben kétszer hat méteren játszunk. Ha rövidebb volna a pálya, sokkal több gól esne. Kosárlabdában, jégkorongban két-három másodperc alatt felérsz az ellenfél gyűrűjéhez, kapujához, pólóban tizenhárom másodperc kell hozzá. A huszonegyedik században ez azért necces. Másrészt meggyőződésem, a labda túl nagy, mert ahhoz, hogy valaki technikás legyen, hatalmas kéz kell. Ez olyan, mintha a futballban Messi azért nem lehetne technikás, mert negyvenegyes a lába.

– Ha futballban már nem is, legalább pólóban technikásnak számítunk.
– De gyorsabb gondolkodást várnék. A hagyaték megvan, a maiakban is benne kell lennie Gyarmati, Faragó, Németh Jamesz örökségének, pólókultúrájának, aminek a kreativitás a lényege. Minél egysíkúbb játékot játszunk, annál valószínűbb, hogy a másik fel tudja venni velünk a versenyt. Minél váratlanabb a játék, annál valószínűbb, hogy nyerünk. Szerintem Roger Federer is abba bukott bele, hogy három-négy éven át elkezdte játszani a sémát. Sémában márpedig nem volt sansza Nadal meg Djokovics ellen, mert azt ők jobban bírták, fizikailag és idegileg is. Ahogy újra elkezdett bátrabban, komplexebben teniszezni, riválisai újra zavarba jöttek. Pólóra fordítva: ha mi úgy akarunk lejátszani egy Montenegró elleni meccset, hogy semmi váratlant sem csinálunk, nehezen fogunk nyerni.

– Önnek általában sikerült, kártyában, teniszben, pólóban is, és ha nem túl szemtelen a kérdés, elárulható, melyik győzelem fialt a legtöbbet?
– A Dózsában az első fizetésem ezernyolcszáz forint volt, ami hatvankilencben igen jó pénznek számított. Aztán a Vasasban Tonóval ugyancsak nagyon jól megfizettek bennünket, de például pókeren a többszörösét nyertem a montreali olimpiai bajnoki címünkért kapott hetvenezer forintnak.

Csapó Gábor (sötét sapkában) akcióban (Fotó: MTI)


– Az, hogy a négy évvel korábbi, hetvenkettes olimpiára nem jutott el, fájdalmasan érintette?
– Meglehetősen. A válogatott bővebb keretének akkor már a tagja voltam, Rajki Béla bácsi azonban nem vitt ki. Utólag könnyen mond nagyokat az ember, de a magyar bajnokságban sohasem játszottam olyan jól, mint hetvenkettőben. Szóval csalódás volt, persze, és szerénytelenség vagy sem, úgy öt játékosnál voltam jobb az utazó tizenegyből. Mégsem vittek ki. Persze a pofonok sem ártanak időnként.

– Melyik volt a legnagyobb, amelyet életében kapott?
– A legnagyobb szerelmi csalódás hatvanhat, amikor az ifivel Tatán edzőtáboroztunk. És én tényleg nagyon jól futballoztam, aki velem volt a Toldiban, nyert, aki ellenem, kikapott. Aki az uszodában az én csapatomba került, nyert, aki nem, vesztett. Abból indultam ki, hogy nálam jobb futballista nincs. Ám Tatán élőben láttam Albertet, Vargát, Göröcsöt futballozni, ami úgy fejbe kólintott, hogy két napig szó szerint kóvályogtam. A felismeréstől, hogy én nem is tudok futballozni.

– Ha újrakezdhetné, futballozna?
– Inkább amerikai fociznék. Sosem voltam sérülékeny, és abban a sportágban ez előny. Másfelől van egyfajta kombinatív érzékem. Arra például büszke vagyok, hogy Faragót és Budavárit kiszolgáltam mint center. Olyan center, mint én, elég sok volt a magyar mezőnyben, oké, nagyon jól védekeztem, az ellenfél centerét is tudtam fogni, de mint góllövő potenciál, nem én voltam a csúcs. Kombinatív játékban és a kiszolgálásban ugyanakkor baromi erős voltam. Az amerikai fociban nagyon kell tudni, három lépés múlva hova add a labdát, én pedig tudnám. Amúgy azok után, hogy tíz éven át mindenkit kiszolgáltam, elmentem Olaszországba, ahol semmi mást nem vártak el tőlem, csak hogy gólokat lőjek. Egy szempillantás alatt átálltam rá. Ami azt illeti, az olasz mentalitásra is át kellett. Alighogy megérkeztem, Firenzében játszottunk kupameccset, kikaptunk tizenhárom hétre, kétségbe voltam esve, az volt az első meccsem, na, most mi lesz. Erre ők már a repülőn visszafelé arról diskuráltak, hogy a visszavágót mennyire simán nyerjük meg. Tizennégy nyolcra győztünk. Ilyen az olasz önbizalom.

– De mi lesz most az elbukott vébével?
– Semmi. A Siracusa játékosa voltam, és meg akartam nézni Maradonát Nápolyban. A tulajdonosunk nagyon szeretett, finanszírozta az utamat, elmentem. Vasárnap volt, sajnos történt egy csúnya lábtörés. Másnap, hétfő délután mindenki arról beszélt, ilyen szörnyűség többet nem fordulhat elő, nemhogy a futballt, mindenfajta sportot be kell tiltani. Na most elég volt kettőt aludniuk ahhoz, hogy semmi más ne érdekelje őket, csak hogy mi lesz a hétvégi fordulóban. Az most speciel engem is elég élénken foglalkoztat, elvégre számos derbit rendeznek Európa futballpályáin.

HIRDETÉS

A Nemzeti Sport digitális formában - az e-újságért kattintson ide!

HIRDETÉS
2018.05.19 13:26:32

Vízilabda L. G., R. E. B., K. B.

A válogatott kapusa parádézott, Younger és Zalánki 4-4 gólt lőtt – szépített a Szolnok a bajnoki döntőben.

2018.05.16 18:41:49

Vízilabda LAKNER GÁBOR, ROSKA EMESE BOGLÁRKA, MAROSI GERGELY (Tudósítás)

A fáradt Dózsa ellen végig vezettek a fővárosiak, rendkívül magabiztosan nyertek.

2018.05.13 16:22:52

Vízilabda L. G., R. E. B., K. B.

A vendégek voltak jobbak az első félidőben, de a zöld-fehérek a harmadik negyedben elhúztak.

2018.05.01 23:13:21

Vízilabda CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Távlatosan nézve épp ama bizonyos 1999-es, 2000-es nagy menetelés után kezdett rossz útra terelődni a póló.

2018.04.21 13:46:31

Vízilabda SZÖVEG: BALLAI ATTILA, FOTÓK: TUMBÁSZ HÉDI

„Mindenkinek megvan a maga szakmája. Én például magas vagyok” – így szól az olimpiai bajnok egyik örökbecsű aforizmája.

HIRDETÉS
HIRDETÉS