Itt van Amerika
MALONYAI PÉTER
MALONYAI PÉTER
2020.09.20 08:40 Frissítve: 2020.09.20 11:04

Csapó Gábor: Akinek nálam szebb élete volt, az festi magát

Mindent elért a vízben, ami elérhető, a Gyarmati Dezső-féle aranycsapat meghatározó pólósa volt, de ez – már megbocsásson érte – csak része Csapó Gábor hét évtizedének. Mindig történt vele, miatta valami, mint a tehetséges emberekkel általában. És persze rendre leszűrte a tanulságot, emlékei nem csupán érdekesek, továbbgondolásra is érdemesek. Nem beszélve arról, hogy nem fényezi magát, tudja – ki ő. Miközben úgy tartja: akinek nála szebb élete volt, az festi magát.

Csapó Gábor 70 évesen is állítja: fölé a gyermekkor égboltja borul (Fotó: Balogh László)

– Sűrű hét évtized áll ön mögött, olyannyira, hogy nem születésnapi interjút, szappanoperát igényel. Természetesen nem a tartalmat, hanem az epizódok hosszát illetően. A teljességet úgysem ölelhetjük fel, ezért menjünk tíz évenként.
– Legyen.

– Az első évtized, 1950-től hatvanig.
– Talán a legszebb tíz évem, tartalmas, sűrű. Ráadásul úgy érzem, egész életemben a gyermekkor ege borult fölém, ha kialudtam magam, mindig telis-tele energiával keltem fel, s úgy is indultam útnak a Bölöni György utcából.

CSAPÓ GÁBOR

Született: 1950. szeptember 20., Budapest
Végzettsége: jogász, szakedző
Klubjai (úszás, vízilabda): Újpesti Dózsa (1959–1972), SZEOL AK (1972–1973), Vasas (1973–1984), CC Ortigia Siracusa (1986–1988)
Válogatottsága: 272 (1970–1986)
Klubjai edzőként: Palermo (1988–1992), Vasas (1993–1994), UTE (2001–2003), FTC (2003–2004)
Eredményei játékosként: olimpiai bajnok (1976, Montreal), olimpiai bronzérmes (1980, Moszkva), világbajnok (1973, Belgrád), 3x vb-2. (1975, Cali; 1978, Nyugat-Berlin; 1982, Guayaquil), 2x Európa-bajnok (1974, Bécs; 1977, Jönköping), Eb-2. (1983, Róma), világkupagyőztes (1979), BEK-győztes (1979, 1984), 9x magyar bajnok (1975, 1976, 1977, 1979, 1980, 1981, 1982, 1983, 1984), 2x MNK-győztes (1981, 1983)
Filmszerepe: Ki beszél itt szerelemről? (1979, rendezte: Bacsó Péter)
Könyve: Szerelmeim (2006)

 

– Szép utca, mindmáig az.     
– Budai úrigyerek voltam, ráadásul elkényeztetett. A Mama igazi wienerin, bécsi úrilány, legyen elég, hogy a dédnagyapjának ott az életnagyságú festménye Schönbrunnban, mérnök tábornok volt. Jellemző, hogy amikor tizenévesen az asztmája miatt egy méregdrága szentgotthárdi intézetbe került, azt hitte, kitört a forradalom, mert csak tizenkét személyes arany étkészlettel terítettek, ő huszonnégyeshez szokott. És az is jellemző, hogy a Rákosi-éra alatt bement az ávéhához, hogy lemondjon a meghívóról a bécsi újévi koncertre, addig ugyanis rendszeresen küldték neki. Nem félt ő semmitől, a Papa már inkább. És az is ő, hogy hiába a neveltetés, mindene volt a káposztás cvekedli.

– A Papa?
– Az apja állomásfőnök volt Kaposváron, ő pedig kihasználva az ingyenjegyet, tizennégy éves korától rendszeresen feljárt Pestre, s nem csupán azt tudta, melyik utca hol van, azt is, hogy melyik szobor melyik utcában. Érdekes, honnan jön az igény egy kaposvári úgymond parasztgyereknek, hogy könyvből megtanulja Budapestet.

– Azt mondta, elkényeztették.     
– Ami nem jelenti azt, hogy vattába csomagoltak volna. Kétségtelen, a Mama hihetetlen szinten volt elfogult velem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azért napi rendszerességgel kapjunk egy-egy pofont a bátyámmal. Hol azért, mert nem feküdtünk le délután, hol másért. Ma ebből ügy lenne, gyámhatóság, meg ki tudja, mi, nekünk természetes volt, imádtuk őt, és csak felnőttünk valahogy, szerintem eléggé rendesen. A Papa? Ötödik általánosig velem tanult, üvöltött, ha nem tudtam valamit azonnal megcsinálni, egy szicíliai család karthauzi szerzetesrend volt hozzánk képest. Később, amikor mondogatták, hogy figyeljünk, sorsdöntő a meccs, csak röhögtem, nem tudtam, mi az, hogy nyomás. Egyébként jogász volt, az anyagi dolgokban roppant ügyes, amikor rám mondták ezt, szintén csak mosolyogtam.

Itthon a Vasassal érte el klubsikereit (Fotó: MTI)

– A következő tíz esztendő már a sporté, a hatvanas években lett otthona az uszoda.     
– Kilencévesen a Dózsa edzője, Csuti bá szólított meg a Szigeten, ahová lejártam játszani, hogy lenne-e kedvem úszni náluk. „De hát én nem vagyok Dózsa-drukker” – csodálkoztam, mert akkor még fontos volt a kötődés. „Én sem” – nyugtatott meg Csuti bá, ebben maradtunk. Nem értett különösebben az úszáshoz, de szerettem őt, az uszodát meg kiváltképp, mert főszerepben volt a labda – lyukfoci, egyérintő a tribün alatt, meccsek a dühöngőben. Ezért jártam le főként, egyébként is a lábam mindig ügyesebb volt, mint a kezem. Úszni nem nagyon szerettem, az edzések még hagyján, de a versenyek nem hoztak lázba. Ez azért érdekes, mert aztán vízilabdában minél sorsdöntőbb volt egy meccs, nekem annál jobban ment.

Mielőtt Olaszországba szerződött volna, még
1984. december elsején másodszor is BEK-győztes
lett a Vasassal, a CSZK-VMF Moszkva 10–5-ös legyőzése
után ünnepelhetett a Komjádi uszodában (Fotó: Nemzeti Sport)

– Emlékszik az első pólómeccsére?
– Persze. Szóltak, hogy be kellene ugrani a csapatba, a Szőnyi úton játszunk a Szolnok ellen. Előtte egy edzésen voltam lenn, passzolgattam, semmi több. Aztán nyertünk kettő-egyre, lőttem egy gólt, majd az öltözőben alig álltam a lábamon, annyit kivett belőlem az úszás, birkózás, úszás, birkózás. Leültem, majd lefeküdtem a földre, végül kértem húsz forintot Szecsey Gyuri bácsitól, s taxival mentem haza. Otthon huszonnégy órán át aludtam, közben apám elvitte a húszast Gyuri bácsinak, én meg pólós lettem nála.

– És válogatott.     
– Rajki Béla bácsi 1969-ben behívott a keretbe. Túl korai volt. Főként úgy, hogy akkor teljes KSI-őrület volt, igaz, remek edzők dolgoztak ott, Gyarmati Dezső, Kiss Egon, de leginkább Kőnigh Gyuri bá, aki nálam a legjobb pólós nevelő. A lényeg, hogy ha a KSI-ben játszottál, szinte zöld utad volt a korosztályos válogatottba. Én egyszer sem kerültem be, még úgy sem, hogy az egyik évben úgy kaptunk ki tőlük a Dózsával 6:5-re, hogy öt gólt lőttem, a következő bajnokságban pedig 11:7 volt oda, s megint ötig jutottam. Ilyen élményei persze mindenkinek vannak, lehetnek, én csak nem értettem.

– Jön a folytatás, a hetvenes évek. Amikor mindent megnyert a válogatottal.
– Így igaz, ez volt a Gyarmati Dezső-féle csapat. Engedelmével nem megyek végig az olimpiákon, világ- és Európa-bajnokságokon s a világkupákon, azokról már rengeteg szó esett, az egyes meccsek részleteiről is. Ide tartozik viszont, hogy Rajki Béla bácsit már nem érdekeltem, pedig a müncheni olimpia éve, 1972 az egyik legjobb évem volt, ráadásul egy nem túl acélos Dózsával másodikok lettünk a bajnokságban. Aztán persze a győzelmek – főként a montreali – kárpótoltak, de ez sem így igaz, szerintem nincs olyan, hogy az események kiegyenlítik egymást, az érzések esetleg tompulnak, de azok sem feltétlenül.

Az 1976-os olimpia csillagai: Gyarmati Dezső, Szívós István, Csapó Gábor és Faragó Tamás (Fotó: MTI)

– Viszont sztár lett, még filmszerepet is kapott.
– Az is jó történet. Ki beszél itt szerelemről? – ez volt a Bacsó-film címe, amelyben vízilabdás srácot játszottam. A lényeg, hogy a bemutató után behívtak a sporthivatalba és közölték, baj van, a filmben pólóztam, ezért veszélybe került a moszkvai olimpiai szereplésem, merthogy önreklám, profivád, meg ilyesmi. Ültem az irodában, nem is értettem, miről beszélnek Buda és Páder elvtársak, aztán megtalálták a megoldást. Másnap kaptam egy diszpót a filmgyártól, hogy jelenjek meg Föld Ottó igazgatónál. Bementem, s elém tettek egy munkaszerződést, mint filmszínészt alkalmaztak, az olimpiáig hátralévő másfél évben havonta kaptam több mint tízezer forint fizetést a semmiért, de ez volt a foglalkozásom, így nem köthettek bele az amatőr létembe.

– Olaszország következik, 1980 és 1990 között.
– Nagyon szerettem ott élni. Ebben is szerencsém volt. Siracusába kerültem az Ortigiához, Enzo Genovese, Vito Genovese unokája vett meg, tehát végül is a La Mafia. Egyébként roppant csalókák a maffiafilmek, az öreg például sohasem járt testőrökkel, teljesen egyedül mászkált, nem volt mitől félnie, nagy hatalom volt. A legendás futballbíró, Concetto Lo Bello volt a legjobb barátja, nem mellesleg parlamenti képviselő. Egyébként akkoriban a fegyveres bűncselekményeknek csak nyolc ezreléke volt köthető a maffiához, a korrupció, az összefonódások, a pénzügyek az más történet.

A Montrealban aranyérmes, legendás csapat. Állnak, balról: Gyarmati, Faragó, Szívós, Csapó, Sudár, Gerendás, Kárpáti. Guggolnak: Molnár, Horkai, Kenéz, Cservenyák, Sárosi, Konrád (Fotó: MTI)
BRÁCSÁZNI IS TUD
Ha létezik társasági ember, Csapó Gábor mindenképpen az. Ahol csak hosszabb ideig megfordult a világban, mindenütt úgymond klubot alapított, gondja volt rá, hogy a neki érdekes emberekkel leüljenek beszélgetni, megvitatni a világ dolgait. Volt idő, amikor a már hanyatlóban lévő Fészek művészklubot ő tartotta össze. Mostanság a Budagyöngye bevásárlóközpontban szombat délelőttönként gyűlik össze a társaság, a férfiak bevásárolnak, kávéznak, diskurálnak. Csapónak mindenről eszébe jut(hat) egy-egy jó történet, de nem szereti, ha mindig ő a főszereplő. „Én imádok szórakoztatni, de tudok brácsázni is…” – foglalja össze a lényeget.

– Az is, hogy remekül ment a játék, kétszer is gólkirály lett.
– Enzo Genovese nagyon büszke volt rá, azt mondta, ezért vett meg. Nekem szokatlan volt, mert mindig csapatjátékos voltam, meglehetősen jól tudtam például centerből passzolni, furcsa volt átállni. De a gólkirályi címekre büszke vagyok, főként, hogy az akkor 25 esztendős Manuel Estiartét előztem meg – 35 évesen. Az első évben ötvenhat góllal lettem első, de akkor a mostani szövetségi kapitány, Sandro Campagna nem játszott. Összejött egy lánnyal, akinek a papája az egyik meccs után öt golyót eresztett belé… Aztán visszatért, én hetvenkilenc gólt lőttem, ez a huszonhárom gól különbség az ő játéka volt.

– Egyébként is remekül megértették egymást.     
– Nagy figura. Tudni kell, hogy az olaszoknál a pólóban nehéz idegenben nyerni, otthon mindenkinek nagy az önbizalma, és a bírók is tudják, mi a hazai pálya. Amikor egyszer Bogliascóban 7:6-ra nyertünk, mentünk haza, a római reptéren pedig több csapat összefutott. Sandro odahívott néhány játékost, rám mutatott, hogy az a szőke melák hat gólt lőtt, de csak döntetlent játszott volna, ha ő nem lövi be a hetediket.

– Aztán edző lett.     
– Amikor abbahagytam a játékot, elmentem Enzóhoz, mondtam, hogy van egy edzői ajánlatom a Nervitől. Leintett, hogy nyugi, ne kapkodjak, én már délinek számítok, ez Genovában nem feltétlenül jó pont. Menjek haza, hívjam fel este. Felhívtam, másnap reggel jött értem egy kocsi, irány Palermo, ott lettem edző. Amikor jöttem haza szabadságra, a repülőn olvastam az újságban, hogy 12 ezer dollárral többet kapok, mint a szövetségi kapitány. Egyébként Palermóban már nem volt olyan jó, főként a klíma miatt, párás volt nagyon, nem szerettem.

– Aztán hazajött, ez már a következő évtized: 1990–2000.     
– Kilencvenegyben meghalt a Papa, nem hagyhattam itthon a Mamát egyedül. Itthon is edzősködtem, de szépen, lassan kezdtem kiszeretni a pólóból. Elsődlegesen a fedett uszoda miatt. Szörnyen idegesített, Edzést tartani még elment, de a meccsek… A póló nálam nyári, szabadtéri sportág – kék ég, kék víz, napsütés. Egyébként a színházzal is hasonlóképpen jártam. Amíg a barátaim, a korosztályom volt a főszereplő, szinte mindent láttam, ma már nem. Amúgy érdekes, a közepes színházi előadást mindig végig tudtam ülni, a félig jó filmet nem, mindig kijöttem a moziból.

– Jó edző volt?     
– Alapvetően nem. A meccseket jól levezényeltem, nem voltak rossz cseréim például, az edzések, ha jókedvem volt, rendben voltak, de az például nagyon bosszantott, ha egy jó játékosnak kétszer elmondtam valamit, és nem értette. A Vasasban a szakosztályvezető, Méhes Jenő mondta mindig, hogy akkor nem kétszer, hétszer kell elmondani, igaza volt, de nekem nem volt türelmem hozzá.

Edzőként a Ferencvárost is irányította, egyik segítője Bíró Attila volt (Fotó: Szabó Miklós)

– És akkor következik gyakorlatilag két póló nélküli évtized.     
– Civil voltam, használtam a jogász végzettségemet, de azért ne mondjuk, hogy hiányzik az életemből a vízilabda, ott a pólósulink Faragó Tamással, amelyben közel húszezer gyerek megfordult az alapítás, 1994 óta, a két Varga és Manhercz Krisztián is nálunk kezdett. És arra is büszke vagyok, hogy Kőnigh Gyuri bácsi élete utolsó öt esztendejében nálunk dolgozott. Hogy milyen nevelő volt, arra nincsenek szavak, de legalább hatezer anekdotát mesélt el a magyar pólótörténetből, óriási élmény volt.

– Akit nem hagyhatok ki: Rusorán Péter.     
– A legjobb edzőm. Olyan empatikus volt, amilyen nincs is. A Vasasban a sor legvégén lévő kerettag gondjait is nyílt szívvel hallgatta, és segített neki. Gyarmati Dezső a meccseken volt zseniális, Peti az edzéseken is.

– És pszichológusnak sem volt utolsó.     
– Mire gondol?

– Kártya…
– A klasszikus történet, de igaz, a hét évtizedről beszélgetve el kell mondani. Tehát, éppen nem volt kocsim, Peti hozott el a Komjádiból. Kérdezte, hová megyek, mondtam, a Fészekbe kártyázni. Megkérdezte, meddig játszunk, majd azt mondta, másnap akkor ráérek egyre edzésre jönni, majd ő tart nekem külön gyakorlást. Ebből rendszer lett, de tudta, mit ajánl, mert hétfőn vagy kedden megcsinálhattam, szerdától már nem, a tisztesség nem engedte.

 CSAPÓ VAGY FARAGÓ?
Az 1976-ban olimpiai első montreali aranycsapatnak két sztárja volt, Faragó Tamás és Csapó Gábor. Gyarmati Dezső szövetségi kapitány szándékosan tolta őket előtérbe, azt vallotta, kell, hogy legyenek arcai a válogatottjának. Ők megfeleltek az elvárásnak, anélkül, hogy egymással összezördültek volna. Csapó szerint: „Nagyon sok irigyem volt, Tamás egy pillanatig sem. Rájött, hogy pozitív vagyok, sok mindenben hallgatott rám, pedig jobb játékos volt. Én csapatemberként tekintettem magamra, tudtam nyerni, az mozgatott, hogy az első és a második hely között öt-hat hely van, a második és a harmadik között csak egy. Óriási különbség.”

– Volt egy Rusorán-mondás, ami mindig eszembe jut, amikor agyonúszatják a játékosokat.
– Azt mondta, hét úszóedzés ér fel egy kétkapuzással, hét kétkapus edzés egy első osztályú bajnokival, és hét első osztályú meccs jelent egyetlen válogatott mérkőzést. Szerintem megtámadhatatlan Peti gondolatmenete.

– Igaz, hogy – a megfogalmazása szerint – túldiplomázott nők veszik körül?
– Igaz, de büszke vagyok rá. A feleségem németet, franciát és angolt tanít jelentős cégeknél, s amiben toronymagasan jobb nálam, az a komolyzene. Engem is vittek gyerekkoromban az Operába meg a Zeneakadémiára, de csak az maradt meg bennem, hogy az Operában jobb, mert ott jobb a büfé. Kata más, ő rajongó, olyannyira, hogy amikor úgy hozta a sors, hogy olcsóbb repülőjegyeink voltak New Yorkba, én csak egyszer mentem el vele a Metropolitanbe, ő ahányszor csak tehette. De nagyobb bajunk persze ne legyen.

– És a lánya, Zsófi?
– Ő sem semmi, a Colorado Egyetemen közgazdasági jogot tanít, és egyben tanulmányi osztályvezető. Mostanában ő sem az igazi, a vírus az vírus, nem érzem rajta azt a hihetetlen önbizalmat, önfeledtséget, mint régebben. Amerika mintha megrogyott volna picit, nem hiszik el, hogy ez megtörténhetett velük is. Pedig valahol természetes, a mi generációnk életében nem volt világháború, de valami nihil mindig jön figyelmeztetésül. Talán. Mert nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek. Mindenesetre én szégyellem magam, hogy az emberiség azzal a fene nagy eszével nem bír megbirkózni a vírussal.

– Kártyázik még?
– Háromszor egy héten. A römi mellé bejött a bridzs, nagyon komoly játék. De már oda a szenvedély, negyven-ötvenévesen mindig nyerni akartam, ma már nem szeretnék veszíteni.

– Miközben azt hirdeti, hogy a labda ahhoz pattan, aki a legjobban szereti, és akkor győztes.
– Az megint a vízilabda. És persze én. Több jött ki belőlem pólóban, mint amennyi bennem volt, technikailag nem voltam különleges, de jófejű gyerekként tudtam előre gondolkozni. A gének, a neveltetés, de erről már volt szó az első évtizednél.

– Azt is hallottam már öntől, hogy akinek szebb élete volt, az festi magát.
– Így igaz, rám – ismétlem – most is a gyermekkor ege borul, s ez így is marad, ebben biztos vagyok.

– Azt azért még megkérdezem, hogy közben az ég kék, a nap pedig süt?
– Ilyet komoly ember nem kérdez.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. szeptember 19-i lapszámában jelent meg.)

2020.10.02 19:24:10

Vízilabda BALLAI ATTILA

Húsz év távlatából is mesés: felelevenítjük a magyar vízilabdázók sydneyi olimpiai győzelmét.

2020.09.18 21:05:14

Vízilabda MALONYAI PÉTER

A vízilabdázás állócsillaga 70 évesen sem hazudtolja meg önmagát: fergeteges sztorik Budától Szicíliáig.

2020.08.30 22:36:47

Vízilabda CSURKA GERGELY

ALAPVONAL. Dopping- és minden más frontról pontosan tudjuk, mekkora gazemberségeket képesek egyesek elkövetni az eredmény érdekében – kétségünk se legyen afelől, hamarosan a koronavírustesztek manipulálása is piaci alapon zajlik majd.