A csodatevő horgászbot – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2024.02.22. 23:36

Uszodai gyerek. Ezzel tulajdonképpen mindent elmondtam a ma 70 esztendős Gerendás Györgyről. A kategória a kívülállónak csak annyit jelent, hogy uszodában nőtt fel, ám a körön belül lévőknek többet, talán mindent. Alapvetően a margitszigeti Sportuszodát (akkor még így hívták), a vizet, a napfényt, az egész napos rohanást, edzésekkel, lyukfocival (helyi specialitás), fejelő- és egyérintőpartikkal, megengedhető és a tiltás határán mozgó csibészséggel. Zárt kör és mégsem, hiszen mindenkinek, pontosabban a szerencséseknek megvolt a maga uszodája, az a terep (játszótér, grund, utca satöbbi), ahol értékekkel gazdagodva felcseperedett.

Az ünnepelt már két és fél évesen a margitszigeti ötvenes medencéjének lábáztatójában pancsolt, amíg édesapja, a Fradi legendás úszóedzője, Laci bácsi a nagyoknak (Egerváry Márta, Csikány József például) edzést tartott. Nem volt jó gyerek, állítólag volt olyan, hogy a papa gumikötéllel „rögzítette”, hogy ne csavarogjon el, a büfé Rákóczi túrósáért könyörögve pedig azzal fenyegetett, hogy leugrik a műugrótoronyból – igaz, nem igaz, de hihető.

Bizonyság rá, hogy nem az idősebbik Gerendásnál úszott, a papa azzal hárította el a megtiszteltetést, hogy elég neki belőle otthon… Neki meg az úszásból lett elege, amikor Kolossa Pista bácsi a száz méterek letudása után még tizenkétszer nyolcszázat is úszatott vele. Letudta a penzumot, hazament, és – vége.

Legalábbis az úszásnak, mert a vízilabdára váltott. Nem volt rossz csere, hiszen mindössze 35 élvonalbeli meccs volt a háta mögött, amikor Gyarmati Dezső beválogatta, és Montrealból (1976) olimpiai bajnokként tért haza. Ha erről esik szó, azonnal mondja, hogy enyhén szólva sem ő, hanem a korszak világklasszisai (a kapuban Molnár, aztán Szivós, Csapó, Faragó, Sárosi, Horkai) vitték a fáklyát a csapat fölött. És hozzáteszi, rosszul nem esik neki, hogy aranyérmesként rendre kalapot emelnek előtte, de az arányok valahogy kicsit túlzottak. Van benne igazság, hiszen a montreali utolsó meccsünk kapcsán (Jugoszlávia: 5–5) Faragó Tamás három gólját sokszor emlegetik, ám négy évvel későbbi (1980, Moszkva) bronz kapcsán nem téma, hogy ő lőtt hármat a négyből a szovjeteknek (4–5).

Aztán utóbb megmutatta, hogy nem csupán arra méltó, hogy olimpiai bajnok legyen, arra is, hogy magyar aranyérmes, ami ugyebár minőségi különbség. Például 1982-ben, a guayaquili vb-n. Ahol bizonyítottan megfosztották a magyar csapatot az első helytől. A Szovjetunió elleni döntő meccs 7–7-re állt, Gerendás a lefújás előtt közvetlenül gólt lőtt. Ölelkezés, el akarják végeztetni a kezdődobást a gól után a Szovjetunióval, majd megnyomni a meccs végét jelző dudát, de a duda nem szólal meg. Ekkor a zsűri kitalálta, hogy a gól időn túli, csak éppen az elromlott duda nem jelzett. Ugyanakkor később a Swimming and Water Polo lapban volt egy fotósorozat: „Az első képen látszik az óra is meg én is, lóbálok, két másodperc van hátra. A következő kép: a labda a hálóban, egy másodperc az órán. A harmadik kép: nulla másodperc, engem ölelgetnek” – mesélte, hozzátéve, hogy neki olyan ez a döntő, mint futballban Puskás Öcsiéknek lehetett az 1954-es berni finálé. Fájdalom nélkül nem tud róla beszélni.

Olaszországban a Posillipo Napoli játékosaként igazi vezér volt. Az 1989-es bajnoki döntőben, a Pescara ellen tizenegy négyméterest lőtt, s egyszer sem hibázott a szétlövésben – az akkori szabályok lehetővé tették, hogy akár ugyanaz a játékos lője az összeset. A másik oldalon nem akárki, a korszak másik csillaga, a spanyol Manuel Estiarte hagyott ki kettőt, tehát nem mindennapi párbaj volt. Mino Cacace, a Posillipo edzője később azt mondta, megkérdezte Gerendást, hogy miután Marco Porzio kihagyta az elsőt, vállalja-e az egész sorozatot. Miközben igen volt a válasz: „Ijesztő magabiztosságot láttam a szemében. Végül a győzelemig vitt minket…”

Amikor hazatért Olaszországból, nem akart edző lenni, túl kézenfekvőnek találta. Aztán Tóth Sándor megkereste a BVSC-től, szabad kezet kapott, s élt a lehetőséggel (12 év, négy bajnoki cím), ahogy később Egerben is (tíz év, három elsőség), s az FTC-nél, ahova – miután Egerben (az én fogalmaim szerint) megfúrták – szakmai igazgatóként tért vissza, s Varga Zsolttal együtt újra naggyá tették a Fradi-pólót. (Ahogy a kapitány Vargát is segítette, előtte pedig Märcz Tamást.)

Szenvedélyes edző, korábban még inkább az volt. Meglehet, sokak szerint finoman fogalmazok, de szerintem édes mindegy, hány széket rúgott bele a medencébe, hány pakli römikártya jönne ki a piros lapjaiból, még a fizika rögzített mérték­egységeivel dacoló hangerőre sem érdemes figyelni nála – legalábbis a kelleténél jobban. De idézem őt: „Annak idején a BVSC jó csapat volt, de nem annyira jó, hogy simán legyőzze a legjobbakat. Néha kellett a téboly, a hiszti, hogy kizökkentsem a játékosaimat a rossz felfogásból, vagy összezavarjam a bírókat. Idővel viszont a bírók is okosodtak, és elkezdtek rám készülni. Egy pont után pedig fordult az egész, ugyanaz a hiszti már negatív hatással volt a csapatra, ezért nekem is vissza kellett fognom magam.”

Az is idetartozik, hogy mindig vállalta, amit tett. Ott volt például az ominózus Vasas–Eger 2006-ban, amikor – idézem a tudósításunkat: „Ekkor sietett át a zsűriasztalhoz Gerendás, hogy megossza véleményét Konrád Ferenccel, a meccs egyik ellenőrével. Gerendás mondandójába mindig beleszólt a közben odalépő Méhes. A harmadik közbeszólás után az egri edző eléggé el nem ítélhető módon fonákból arcon vágta Méhest.”

Méhes Jenő a Vasas szakosztályvezetője volt, Gerendás pedig másnap vállalta a tv-szereplést: „Ha már egyszer megcsináltam, nem tehetem meg, hogy elbújok” – mondta. És hozzátette: „Van egy kép az emberekben rólam, ami nem túl hízelgő. Pedig ember vagyok, őszinte ember. Még ha ez néha idióta őszinteség is…” Az pedig kedvenc mondásai közé tartozik, hogy a kritikát azért érdemes elolvasni, mert annak még sosem emeltek szobrot, aki írta csak annak, akiről írták. Nem mellesleg, az atlantai olimpia (1996) előtt az is a dolga volt Horkai György mellett a válogatottnál, hogy visszafogja a kapitányt, ha elindulna a bírók felé.

És ha már Atlanta, ott is kiderült, hogy mindenre figyel egy-egy meccsen. Az olaszok ellen a bronz­éremért játszottunk, egy góllal mentek, amikor megszólalt a duda. Mindenki ugrott a vízbe, de az olasz cserekapus néhány tizedmásodperccel a vége előtt már a medencében volt Gerendás kiszúrta, jelezte a zsűrinek. Négyméterest kaptunk, belőttük (16–16), jöhetett a hosszabbítás (amelyet végül elbuktunk).

A nyáron befejezi az edzősködést – jelentette be nemrégiben. Már öt éve, 65 esztendősen azt mondta, emlékszik, amikor negyvenéves, fiatal edző volt, ő is ferde szemmel nézte a hatvanon felüli mestereket. Két éve közölte a Fradiban, hogy hetvenévesen abbahagyja, most senki sem figyelmeztette rá, de tartja magát az elhatározásához. A lányok mestereként, akikkel Magyar Kupát már nyert, és szeretné, ha zárásul a bajnoki cím is meglenne. Egyébként pedig: „Nem ugrálok, már ingyen utazhatok a villamoson, ez az élet rendje. Végül is nem volt unalmas a pályafutásom.”

Befejezésül pedig a születésnapi ajándékról… Amikor a szöuli olimpián (1988) az úszóversenyek előtt megkérdeztem a nálam minden idők legjobb úszónőjét, Egerszegi Krisztinát (akkor még: „Egér”), hogy mit vesz edzőjének, Kiss Lászlónak ajándékba, ha döntőbe jut, azt mondta, egy olyan horgászbotot, amelyik mindig fog halat.

Nos, én egy ilyen varázsbottal szeretném megajándékozni Gerendás Györgyöt, aki horgásznak is szenvedélyes. Nem tudom, kapható-e, mindenesetre rajta vagyok – vadul böngészem a világhálót.

Miért éppen csodabot ne lenne kapható?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik