A harcos egyelőre alszik

– Miként bírja a monotóniát?
– Jóformán sehogy – válaszolja olimpiai és világbajnokunk. – Újabban feszültté tesz a hosszú túra. Túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy otthon vagyok a családommal, hogy jól érzem magam – nagyon hiányzik mindez. Türelmetlenebbé válok, sok dolgot nehezebben viselek, mint korábban. Ezért kellenek az olyan kiruccanások, mint a Las Vegas-i volt. És nem csupán azért, hogy kieresszük a gőzt, vagy hogy megünnepeljük a születésnapomat: az ilyen esték, amelyek során mindenki jól érzi magát, ezek kovácsolják egységgé a csapatot.

– Ezt minden évben újra kell kezdeni?
– Persze. Ahogy vége a válogatott szezonnak, akár arannyal zártál, akár nem, szétszéled a csapat, s a következő évben mindent újra kell kezdeni. Ahhoz, hogy egy olimpiára igazán egységes gárdaként menjünk ki, legalább négy-öt ilyen közös összetartásra van szükség.
– Most hánynál tartunk?
– Ez volt az első, azaz keresnünk kell még néhány alkalmat.
– Mennyiben befolyásolja a hangulatát, hogy nyolc év után költözött haza, ugyanakkor Reccótól nem úgy búcsúzott, ahogy tervezte, az újabb döntő elvesztése miatt akadt olyan újság, amely önt találta meg.
– Sokkal többet adtam annál ennek a csapatnak – persze kaptam is tőle, nem is keveset –, hogy rám fogják a döntő elbukását. Recco nagyságrendekkel fontosabb volt a számomra, mint Róma az előző öt évben, igaz, az eltelt három esztendő után egyértelműen megérlelődött bennem, hogy el kell jönnöm, lehetőleg haza. Egyébként akik számítanak ott, azok a mai napig azt mondják, megtiszteltetés volt a klubnak, hogy náluk játszottam – s persze számomra is az, hogy ott játszhattam. Az, hogy Benedek vízilabdázik egy csapatnál, az – két-három emberrel egyetemben – garancia arra, hogy annál az együttesnél valódi profizmus uralkodik. Márpedig Reccóban ez volt a helyzet, valóban egyike volt azon kevés együttesnek, amelynél profi körülmények között játszhattunk. Ezért is ajánlhattam nyugodt szívvel Madaras Norbinak, hiszen ebben a sportágban ritka az ilyen klubcsapat.

– A rossz idényzáró után eddig a válogatottban sem hasonlít két évvel ezelőtti önmagára, bár csapatkapitány, de nem hallatja a hangját.
– Ez tudatos. Az a fajta fanatizálás, amely engem jellemez az utóbbi időben, csak az igazán éles helyzetekben hatásos. Nem lehet minden egyes meccsre ennyire felpörögni. Úgy is mondhatnám, a harcos még alszik bennem. Kicsit felébresztem most, a hét végére, de nem nagyon. Az olimpia más, arra kell összpontosítani mindent.
– Tartalékol rá?
– Muszáj.
– Játékban is?
– Nem gondolnám, hogy eddig rosszul ment volna.
– Nem lenne túl sok a barcelonai vébéarany és a New York-i Világliga-elsőség után megint győzni az olimpia előtt?
– Miért lenne az?
– A nemzetközi főtisztviselők által egyre többet hangoztatott azon elv miatt, amely szerint egy sportágnak csak használ, ha mindig másé lesz a végső győzelem.
– Erre meg azt mondom, a kérdés önmagában provokáció. Ha nem nyerünk, az a baj, ha nyerünk, az a baj. Ilyen nincs. Pontosan tudjuk, hogy a Világliga nem a legfontosabb állomás, nem elsődleges cél. Megint más kérdés, hogy amikor ott leszünk a vízben szombaton és vasárnap, minden idegszálunkkal a győzelemre törünk majd, elvégre így vagyunk bekódolva. Hogy egy újabb arany után mi vár ránk Athénban? Erre meg azt felelem, ebben a formában nem foglalkoztat ez a felvetés. Miért kellene olyasmi miatt idegeskedni, ami vagy megtörténik, vagy nem? Amihez nem lehet közünk? Csak magunktól szívnánk el az értékes energiát. Azaz ha mondjuk, unnak minket, ellenünk fújnak a bírók az olimpián, és emiatt esetleg lemaradunk az elsőségről, azt a történetet akkor és ott fogjuk értékelni. Addig azzal kell foglalkoznunk, hogy a legjobb formánkat hozzuk Athénban.