Kapusok: kicsit őrültek és nagyon bátrak

Győri Kristóf: Csak akkor megy, ha extázisba kerülök • Fotó: MKSZ/Cseh Péter

Győri Kristóf: Csak akkor megy, ha extázisba kerülök  •  Fotó: MKSZ/Cseh Péter

Arday Attila –utanpotlassport.huHálás feladatnak bizonyult megszólaltatni négy látványsport négy kapusát, hiszen valamennyiüknek megvolt a története arról, hogyan kerültek a legveszélyesebb, de alighanem legfontosabb posztra. Arról is beszéltek, miért jó a leghátsó embernek lenni még akkor is, ha néha nagyon fáj.

Győri Kristóf – kézilabda

„Kicsit dagi gyerek voltam, a kapuban pedig nem kellett sokat futni, ez volt az egyik ok. A másik, hogy a kaput nem lehet akárkire bízni, itt meccsek mehetnek el. Tizenkét éve kézilabdázom, hét-nyolc éve vagyok kapus, úgy éreztem, jó lesz ez nekem. A miénk a legjobb poszt, mindig jönnek lövések, mindig találkozik a labdával az ember – mondta Győri Kristóf, a vb-re kijutó ifjúsági válogatott és a NEKA hálóőre arra utalva, hogy a kézilabdában a pályán lévő hét játékos közül háromnak is kiszolgáltatott a helyzete. (A beállót sem mindig tömik labdával a társak, a szélsők pedig – különösen a magyar férfivonalon – gyakran csak fel-alá rohangálnak az átlövők mellett.)

Kristóf már az alsótagozatos általános iskolásoknak kitalált szivacskézilabdában is védett, de akkor még kiszaladhatott a mezőnybe. A szivaccsal űzött változat lényege, hogy a labda nem üt nagyot, anyagánál fogva nem is tud, a kapu gyerekméretű, így a szabályok biztosítanak sikerélményt a leghátul lévő embernek is. Ezzel együtt a védések ebben a korban még ritkán látható események, de neki így is volt öröme bőven az ekkor még fájdalommentes játékban. Ami a későbbieket illeti:

„Néha azért fájt a védés, néha csípett a labda, de már nem érzek ilyesmit. Egyszer, amikor a Balatonfüreddel a Mezőkövesd ellen játszottunk, úgy eltaláltak, hogy azt sem tudom, hogyan estem el. Agyrázkódást kaptam, de túléltem. Lecseréltek, közben jött föl az ellenfél, én pedig vissza akartam állni a kapuba és vissza is álltam. Jól is ment.”

Ami a hozzáállás mellett a viselkedést illeti, azok közé tartozik, akik akkor védenek varázslatosan, ha maguk is átváltoznak. „Gyurka Jani bá mondta nekem, hogy csak akkor teljesítek jól, ha extázisba kerülök. Én minden edzésen és minden meccsen ezt a szintet próbálom elérni, annyira koncentrálok. Az esetek hatvan-hetven százalékában sikerül, főleg ha van tét, ami nagyon inspirál.”

Az évek alatt pedig az egykor duci Győri Kristóf alkata is jó irányba fejlődött, már oda is eljutott, hogy szeret futni. „Ha focizunk, kiélem magam, és elöl össze-vissza futkározom, kihasználva, hogy már vékonyabb vagyok.”

Hutvágner Gergely: A kapuban legalább nem tűnt fel annyira, hogy nem megy jól

Hutvágner Gergely – labdarúgás

„Középpályásként kezdtem, de csak csetlettem-botlottam, mindenkinek alárúgtam, úgyhogy amikor édesapám ezt látta, azt mondta, hagyjuk az egészet, menjünk el sakkozni – emlékezett vissza a Dunaharasztiban töltött időszak elejére Hutvágner Gergely, akiből aztán mégiscsak futballista lett, olyannyira, hogy ma a Sampdoria utánpótláskapusa. – Gyerekként a második edzésen a kapuban találtam magamat. Nem mondom, hogy ott jól ment, de legalább nem tűnt fel annyira, hogy nem megy jól. És nem kellett sokat futni.”

Mint mondta, édesapja szerencsére csak viccelt, amikor rögtön sportágat váltatott volna a fiával: később ő vitte mindenhová, sokat belefektetett, hogy jobb és jobb legyen. „Dunaharasztiban két-három utánpótláskapus volt, így kilencévesen már tizenöt-tizenhat évesek ellen kellett védeni. Párszor kényes helyen találtak el, az nagyon rossz élmény volt – folytatta Gergely, majd kitért a posztjából adódó legnagyobb sérülésére, ami a legrosszabbkor jött. – Az MTK-val a Honvéd elleni bajnoki rangadóra készültünk, ez volt a szezon legnagyobb meccse, szinte az egyetlen igazi erőpróba, mert a többi csapatot húsz góllal vertük. A pénteki edzésen egyik csapattársam egy az egy ellen vezette rám a labdát, megtolta, én kicsúsztam, és úgy fejbe talált, hogy a stoplijai végighúzták az arcomat, néhány milliméterre a szememtől. Alaposan bedagadt az arcom, jól néztem ki, egy-két hetet ki kellett hagynom.”

Rátértünk arra, miért szereti ezt a posztot, bár ez nem lett teljesen világos… „Fogalmam sincs. Ideges leszek, ha gólt kapok. Kicsit átváltozom a kapuban ahhoz képest, amilyen nap közben vagyok, néha tele leszek méreggel. Az őrült kapusok közé tartozom, de nem vagyok nagyon őrült. Hajtom a többieket, végigüvöltöm a meccseket, annyira, hogy a végére már fáj a fejem a mentális fáradtságtól. De igyekszem pozitívabb lenni társaimmal, mint Oliver Kahn, aki állandóan lecseszett mindenkit.”

A futással, pontosabban a fizikai edzésmunkával ma már nincs baja, állítása szerint a kapusedzések ugyanolyan megterhelőek lettek, mint a mezőnyjátékosokéi. A gólvonalon néhány segédeszközzel, bójákkal, gátakkal, a sportban használatos létrával úgy meghajtják őket, hogy „itt is meg lehet halni”. És már az sem demoralizáló élmény, ha kijön a mezőnybe, bár erre csak szezon végén, haveri körben kerül sor. „Ilyenkor középpályás vagyok. És most már megy is nekem.”

Szeles Martin – jégkorong

Szeles Martin: Az a legjobb, amikor egy kicsit erősebb az ellenfél  •  Forrás: jegkorongakademia.hu

Elmondása szerint tizenöt éve jégkorongozik az U20-as válogatott Szeles Martin, enyhén szólva korán kezdte.

„Négyévesen kezdtem a hokit, és fél év múlva, egy szupermini tornán nem volt kapusa a csapatnak, így kerültem oda. Néhány meccsen később még cserélgettünk a csatárokkal, de nekem nagyon tetszett a kapusposzt, és itt ragadtam, később sem nagyon vágytam ki a mezőnybe. Csak itt tudom már elképzelni magamat, csak akkor játszom kint, ha futballozunk, de az teljesen más – mondja a fehérvári hálóőr.

A tapasztalatai szerint sokan nem értik, mi a jó abban, hogy egy tömör gumi, ami százötvennel repül, telibe találja, ő viszont szereti kihívás elé állítani a támadókat, átélni azt a pompás élményt, hogy nem tudnak neki gólt lőni. (Ez a testet-lelket átjáró érzés a kapusok különjutalma, alighanem ez az ő „flowélményük” a modern pszichológia fogalmai alapján.)

„Nekem az tetszik a legjobban, amikor egy kicsit erősebb ellenféllel játszunk, mert akkor többet lőnek nekem, így jobban fejlődök. Voltak meccsek, amelyeket végigunatkoztam, mert tizenöt-húsz góllal nyertünk, de ezek nem jók nekem.”

Olyan sérülést, fájdalmat nem kellett átélnie, ami elbizonytalanította volna abban, hogy jó posztot választott-e, bár a lövések ötven százalékát megérzi: kicsit fáj, kicsit csíp, ritkán belilul később, viszont a pályán fél perc múlva már elfelejti az egészet, úgy dolgozik benne az adrenalin.

„Egy amatőrnek biztos rosszabb lenne. Kicsit őrült vagyok én is, de csak egy határig. Alapból már azért sem tartanak normálisnak minket, mert beállunk a kapuba, amit sokan egyből visszautasítanak.”

Greiszbacher Márk: Az edzéseken mintha egy másik csapat lennék

Grieszbacher Márk – vízilabda

„Édesapám azt szerette volna Százhalombattán, hogy center legyek, nem tudom miért. Sok sportágat kipróbált ő is, én is, a dzsúdótól a kézilabdáig. Mivel úsztam is, így kerültem közel a vízilabdához, csakhogy az úszás nem volt a legerősebb oldalam. Center helyett a kapuba kerültem és ott megtaláltam a helyemet” – emlékezett vissza Grieszbacher Márk arra, hogyan lett a legelső poszt helyett a leghátsó az övé.

A szombathelyi ifjúsági világbajnokság bronzérmese – és a magyar vízilabda – számára nagy szerencse, hogy amikor tízéves volt, néhány éve már működött Battán a vízilabda-szakosztály, ígykihasználhatta centernek, kapusnak is alkalmas testméreteit.

„Már ekkor olyan magas voltam, mint egy felnőtt, kilógtam a többiek közül, a súlyom is sokkal nagyobb volt. Az elejétől jól ment a kapuban, ahogy idősebb lettem, a KSI-be kerültem. Edzéseken jó érzés volt, hogy én is lőhetek, de soha nem bántam meg, hogy kapus lettem. Ha gyakorolunk valamit, olyan, mintha egy másik csapat lennék. A meccseken a többiek számítanak rám, hátsó biztosítékot jelentek, nagy élmény, hogy én őrizhetem a kaput, főleg, amikor tele vagyok önbizalommal.”

Márk úgy érzi, habitusa közel áll Nagy Viktoréhoz: ha nem megy neki a védés, akkor is fel tudja pörgetni magát azzal, hogy ordít, ez doppingolja, ez segíti át a hullámvölgyön. Nagy Viktorral szemben viszont – aki saját bevallása szerint szereti, ha utálják az ellenfelek –, a másik csapat játékosaival ritkán kerül konfliktusba, inkább önmagával foglalkozik. Ami pedig a kapusposzt veszélyeit jelenti, arról ő is tud mesélni:

„Volt olyan, hogy amikor fejen találtak, úgy összekoccant a fogam, hogy letört belőle egy darab, egyszer pedig kiugrott az állkapcsom. Amerikaiakkal játszottunk, és félig oldalról lőttek meg, nem volt egy nagy érzés, de egyből visszaugrott. Jegelnem kellett, és csak pépes kaját ehettem. Két-három napig éreztem, de már másnap újra védtem.”