Rasovszky: Jó vébét zártam, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett

– Ellopták a biciklim, a piros-fehér biciklim, a kereke még ott maradt, a Deák téri pad alatt – ezzel a dallal, olyan jókedvűen melegíteni a huszonöt kilométeres versenyre egy világbajnokságon, mint ahogyan azt ön tette Olasz Annával, már önmagában hatalmas élmény volt.
– Anna sokat hallgatja ezt a számot, aznap reggel is ez járt a fejében, vagyis ő választotta a dalt, én meg bólintottam. Tény, nem szomorkodtunk a leghosszabb táv előtt sem.

– Aztán meg a négy magyar teljesen másként élte meg azt a viadalt. Ön kétszer belehányt a vízbe, és inkább úgy döntött, feladja, a mindig nyugodt és kedves Olasz Anna előbb egy orosz, majd egy amerikai társát akarta megverni, Sömenek Onon Kata a verseny végén úgy nyilatkozott, hogy számára csak úgy elröppent az az öt és fél óra, Gyurta Gergely esete pedig sajnos ismert, rá asztmás roham tört, amely minden bizonnyal a vb-aranyába került. Összegezve: picit minden nyílt vízi úszó „kattantnak” tűnik – már meg ne haragudjon...
– Alapvetően ez így van, de számunkra ez a természetes. Nekünk sokszor az tűnik furcsának, ami egy hétköznapi embernek teljesen magától értetődő.

– Őszintén szólva, eddig nem volt számunkra magától értetődő, hogy egy tíz kilométeres nyílt vízi versenyt végignézzünk, mi több, végigizguljunk. Észleli, hogy ezen a téren megváltozott a helyzet?
– Sokan mondták korábban nekem, hogy a tíz kilométeres verseny olyan számukra, mint a maratoni futás, vagy éppen a Formula–1, megnézik az elejét, meg a végét, hiszen a kettő között valószínűleg nem történik semmi érdekes. De mostanában egyre több mindenkitől hallom, hogy végignézik, és igen, végig is izgulják az egész versenyt, ez engem kifejezetten örömmel tölt el. Az, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a nyílt vízi úszás iránt, számomra komoly lelki pluszt jelent.

– Ne köntörfalazzunk, ez jobbára önnek köszönhető.
– Ha ez így van, csak fokozódik az örömöm.

– Ha már az örömnél tartunk: egyértelműen mosolygott a világbajnokság végén?
– Alapvetően jó vébét zártam, bár nem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen tíz kilométeren is érmet szerettem volna. De mert a kvóta megszerzése volt a minimális cél, és az megvan, emellett pedig győztem öt kilométeren, mégsem lehetek elégedetlen. Az azért bennem volt néhány napig, hogy azt a tíz kilométert nem úgy akartam leúszni, illetve nem olyan végét akartam, mint ami végül sikerült – basszus, közel volt az az érem...

– Lehet egyáltalán abból a kvangdzsui tíz kilométerből bármiféle tapasztalatot levonni, hiszen a kvótákért folyó harc sohasem látott iramot és küzdelmet hozott?
– Ez valóban egy olyan verseny volt, amelyből jó, ha négyévente volt, illetve lesz egy ilyen, merthogy a többiek azt mondták, hogy Rio előtt, a kazanyi vébén egyáltalán nem ilyen volt az a tíz kilométer. Ugyanakkor számítottunk is arra, ami végül is történt, sőt, a két német ellenfelemmel az is volt a célunk, hogy legyen nagyobb az iram. Egyfelől azért, hogy az olimpiai bajnok holland Ferry Weertman ne nagyon tudjon labdába rúgni, másfelől abban bíztunk, hogy a hajrára kevesebben maradunk. Hát, kicsivel többen maradtuk...

– Emiatt aztán több pofont is kapott, mint máskor?
– A helyezkedésemmel volt gond – így, utólag már tudom, hogy hamarabb ki kellett volna szakadnom a harmadik-negyedik sorból, akár úgy is, hogy hamarabb felvállalom a vezetést, s bár próbálkoztam, beszorultam a boly közepére. Emiatt jöttek inkább a pofonok, de sokszor pusztán csak azért, mert valakinek a kartempója az arcomon csattant.

– Megszokott, illetve elfogadott ebben a szakágban, hogy különböző országok úszói összebeszélnek egy-egy verseny előtt?
– Nem mondanám annak... De a két német srácnak és nekem is ugyanaz volt a célunk: legyen nagy iram az elején, és ha senki sem vállalja fel a vezetést, hárman felváltva megtesszük ezt, mert így marad elég erőnk a hajrára. Ebből nem valósult meg sok minden, hiszen az olasz Gregorio Paltrinieri négy és fél körön keresztül vezette a mezőnyt.

– Azért a legfontosabb megvalósult, hiszen mindhárman megszerezték a kvótát.
– Igen, és mégiscsak ez a legfontosabb.

– Az elmúlt hónapokban akárhányszor szóba került az olimpia, mindig azt mondta, előbb legyen meg a kvóta, aztán beszélhetünk Tokióról. A kvóta megvan – most mit mond? Felkészült arra, hogy innentől mindenki olimpiai esélyesként kezeli, és amikor csak teheti, Tokióról faggatja?
– Igen. Talán. Még nem annyira... Egyelőre azt érzem, hogy a világkupa-sorozat végén, vagyis október közepe után szükségem lesz két-három hét pihenőre, egy olyan szusszanásra, amikor egyáltalán nem megyek vízbe. Tartalmas év van mögöttünk, sokat dolgoztunk azon, hogy így sikerüljön, ahogy sikerült, kell egy kis leeresztés. De már Tokió van a fókuszban, hiszen az edzőm, Szokolai László már kitalálta, mikor és hová kell edzőtáborba mennünk. Szóval, tudom, hogy jön az olimpiai felkészülés, jönnek majd a Tokióra vonatkozó kérdések, de egyelőre még tologatom kicsit ezt magam előtt, nem akarok ezzel foglalkozni – januártól viszont már nem lesz más választásom.

– És az olimpián már igazi kackiás bajusszal ugrik be a vízbe?
– Nem vagyok benne olyan biztos, a világbajnokság után ugyanis megváltam tőle, és nem valószínűleg, hogy ismét megnövesztem.

– Ajaj, akkor az ananászos zokni, a gumikacsák, a hajfonás, a bajusz után meglep minket valami egészen mással jövőre...?
– Még ez is előfordulhat.

A Nemzeti Sportot az eseményről tudósította: Roska Emese Boglárka, Csurka Gergely, Derencsényi István (Kvangdzsu), Kovács Erika (Budapest)