A bojkott, amely örökre megváltoztatta a teniszt

Vágólapra másolva!

2017.06.21. 13:17

Címkék

Amikor 1973-ban a Jugoszláv Teniszszövetség megbüntette Nikola Pilicet, és elérte a briteknél, hogy ne engedélyezzék fellépését a wimbledoni tornán, a profi férfiteniszezők szövetsége, az ATP szervezésében 81 játékos – az első 16 kiemelt közül 13 – szolidaritást vállalt, és visszalépett a füves pályás Grand Slam-tornától. Az eset megerősítette az ATP-t, és olyan szabadságot adott neki, hogy a szövetségek azóta nem foglalkoznak a tornák történéseivel, mint ahogy a versenyszervezők sem szólnak bele a teniszszövetségek belügyeibe.

Nyílt levélben fordult úszótársaihoz Hosszú Katinka, aki a nemzetközi szövetséget bírálva átláthatatlan pénzügyekről, ötletszerűen módosított szabályokról és jövőkép nélküli vezetőkről írt, és azonnali összefogást sürgetett.

Példaként egy 1973-as esetet hozott fel: Nikola Pilic eltiltást kapott a Jugoszláv Teniszszövetségtől, mert a Davis-kupa helyett egy profi versenyen vett részt. A versenytársak kiálltak mellette, így Wimbledonban csonka mezőny indult a férfiak viadalán. „A nemzetközi szövetség rájött, mostantól a versenyzők diktálnak: azonnal törölték Pilic eltiltását, beleegyeztek, hogy a versenyzők mondják meg, mikor és hol akarnak játszani, és hogy beleszóljanak a sportág szabályainak, versenynaptárának alakulásába, a legfontosabb döntésekbe. Ettől kezdve nem volt megállás: tíz év alatt megtízszereződött a versenyek pénzdíja, és a tenisz a világ egyik legjövedelmezőbb sportága lett – a szervezők, a versenyzők, mindenki számára. Tanulnunk kell a wimbledoni bojkottal sportágukat felemelő sportolóktól, akik nélkül sosem születtek volna Agassik, Federerek, Djokovicsok!” – írta Hosszú.

Pilic-ügyből wimbledoni bojkott

Bojkott szavazategyenlőséggel
Ahogy az ESPN négy éve, a bojkott negyvenéves évfordulójára megírta, nem volt teljes az egyetértés az ATP vezetőségében sem. Az egyik oldalon a címvédő Stan Smith állt, aki nagyon szeretett volna játszani Wimbledonban, ugyanakkor az 1968-es US Open-bajnok Arthur Ashe a távolmaradás fontosságát hangsúlyozta. A szavazás végül 3:3-mal zárult, így minden szem az elnökre, Cliff Drysdale-re szegeződött. „Tartózkodom” – mondta. De a szavazategyenlőség valójában a bojkott légjogosultságát jelentette, és Drysdale később úgy fogalmazott, az álmatlan éjszakák ellenére sohasem volt kétsége afelől, hogy helyes döntés született. „A játékosok voltak az érintettek, és az egész nem a pénzről, hanem az elvről szólt” – fogalmazott.

De mi is történt 1973-ban? Egy kicsi, személyes konfliktussal kezdődött minden, olyannyira jelentéktelennek és ártalmatlannak tűnt, hogy a sajtó csak Pilic-ügyként kezelte. A horvát teniszezőt 1973-ban már a világ egyik legjobb játékosaként tartották számon, nem véletlen, hogy a Jugoszláv Teniszszövetség számított rá a Davis-kupa-csapatban.

A nagybácsi, Dusan Kovac vezette a szövetséget, és megkérte unokaöccsét, szerepeljen a válogatottban az Új-Zéland elleni mérkőzésen. Pilic válasza azonban örökre megváltoztatta a teniszt. Az ATP 1968-as megalakulása óta a játékosok többsége a különböző versenyek promótereivel előzetes megállapodásokat kötött. Pilic is így tett, és mivel aláírt szerződése volt a montreali torna szervezőivel, inkább azt választotta a Davis-kupa helyett.

A konfliktus valóban nem tűnt eget rengetőnek, de a jugoszláv szövetség sértve érezte magát (ráadásul az új-zélandiak 3:2-re megnyerték a mérkőzést is), ezért a tábornoki ranggal rendelkező nagybácsi egészen a nemzetközi szövetségig rohant, ahol a Roland Garrost követően (amelyen Pilic döntős volt, és csak Ilie Nastasétől kapott ki) kilenc hónapos eltiltást harcolt ki.

A büntetést végül egy hónapra mérsékelték, de ez sem lett volna elég ahhoz, hogy a teniszező ott legyen az 1973. június 25-én rajtoló wimbledoni eseményen. Arra senki sem számított, hogy az ATP – az ötéves regnálás első jelentősebb összetartásaként – kiáll Pilic mellett, márpedig a szervezet vezetői kijelentették, ha Pilic nem versenyezhet, akkor bojkottra kerül sor. Ennek eredményeként 81 játékos, köztük a címvédő Stan Smith, illetve a korábbi háromszoros bajnok (1967, 1970, 1971) John Newcombe, bojkottálta a tornát, a mezőnyt így a selejtező szerencsés veszteseiből kellett feltölteni. A végső győztes a csehszlovák Jan Kodes lett, aki a döntőben a szovjet Alekszandr Metrevelit múlta fölül.

„A harmadik fordulóba két olyan angol is bejutott, aki teniszezni sem tudott. Kodes szintén ki akarta hagyni a tornát, de nem merte, mert csehszlovákként – hasonlóan a többi szocialista országhoz – szolidárisnak kellett lennie Jugoszláviával. A brit Roger Taylor, aki az elődöntőig jutott, csak azért nem volt benne a bojkottban, mert úgy gondolta, így van esélye a végső győzelemre. Később bocsánatot kért tőlem emiatt” – emlékezett vissza Nikola Pilic a történtekre.

De nem maradt távol a tornától a fiatal Björn Borg, valamint Jimmy Connors sem, az amerikai a klasszikus lázadót testesítette meg, aki eleinte nagyon bizalmatlan volt egy olyan új szervezettel szemben, mint az ATP.

A brit sajtó nem állt a renegátok mellé, akadt újság, amely azt írta, „Wimbledon nagyobb, mint néhány elkényeztetett játékos”. A bojkott ellenére 300 172-en látogattak ki a helyszínre, ez addig a torna történetének második legmagasabb nézőszáma volt.

Az eset után mégis nyilvánvalóvá vált, hogy a játékosok rendelkeznek az igazi hatalommal, ettől kezdve a nemzeti szövetségek többé nem tudták rákényszeríteni akaratukat a játékosaikra.