Román volt a magyar kolónia legjobbja

B. G.B. G.
Vágólapra másolva!
2010.10.27. 09:21
null
Miriuta Vasile a cottbusi közönség kedvence volt (Fotó: Action Images)
Tíz éve több mint fél tucat játékosunk rúgta a labdát a Bundesliga 1-ben, de ez a viszonylag magas szám annak volt köszönhető, hogy akkor került fel az élvonalba egy keletnémet kiscsapat, amely tele volt honfitársainkkal. A Cottbusban három magyar válogatott labdarúgó szerepelt, valamint egy negyedik, közülük a legmeghatározóbb, aki épp akkoriban készült bemutatkozni nemzeti együttesünkben – románként. Múltidézésünk főszereplője ezért nem más, mint a nagy vándor Laci, azaz Miriuta Vasile.

A 2000–2001-es évad elején a Bundesliga-mezőnyben hét magyar is futballozott, ami főleg abból származott, hogy az élvonalba frissen feljutó Energie Cottbus az ott már évek óta meghatározó szerepű Miriuta Vasile és az előző idény közben (ugyancsak a Ferencvárostól) igazolt Mátyus János után a nyáron Sebők Vilmost és Horváth Ferencet is szerződtette.

Hogy röviden a többiekről is szót ejtsünk: Király Gábor és Dárdai Pál a Hertha, Lisztes Krisztián a Stuttgart fontos tagja volt, míg a másodosztályban Klausz László és Vincze Ottó Mannheimben légióskodott – utóbbi a következő szezonban maga is csatlakozott a cottbusi kontingenshez. Bódog Tamás pedig ekkoriban épp egy alsóbb osztályú együttesnél „töltődött fel", félúton az egyaránt tartalmas ulmi és mainzi időszaka között.

Visszatérve a keletnémet újonchoz: valljuk be, az egyik legjellegtelenebb csapatnak számított, különösebb hagyományok és erős (gazdasági, lakossági vagy sportszakmai) háttér nélkül – nem csoda, hogy nyolc forduló után az utolsó előtti helyen szerénykedett. Ekkor viszont kedvezett neki a sorsolás, mivel a csupán kettővel előtte álló, szintén a második vonalból érkező Bochumot fogadta.

Négyhetes eltiltás után ezen a 2000. október 27-i találkozón térhetett vissza a hazai csapatba Miriuta. A román mellett addigra már magyar állampolgársággal is büszkélkedő középpályás, aki híres volt remekbe szabott szabadrúgásairól, főszerepet játszott ezen a meccsen. Az első gól előtt (30. perc) ő indította az akciót, de főleg a második, saját találata bizonyult különösen figyelemre méltónak: a kopasz karmester a felezővonal közelében labdát szerzett, majd két kényszerítő passz után a kilépő kapus felett belsővel a hálóba emelt, hogy aztán a tribünhöz futva szétszedjék a szurkolók...

Zseniális gól – dicsérték a 44. percben látott produkciót a szakkommentátorok, és a másnap reggeli lapok címlapján is „Laci" szerepelt.

„Nagyon izgultam amiatt, hogy miként sikerül a visszatérésem – nyilatkozta Miriuta. – Csak edzettem, és kívülről néztem, mondjuk, a Bayern elleni győztes mérkőzésünket. Ám nagy kedvvel játszottam, és bejöttek a dolgaim, csak azt sajnálom, hogy Horváth Ferike nem tudott gólt szerezni, pedig igyekeztem kellően kiszolgálni. A gólom? Jól kaptam vissza a labdát, és láttam, hogy jön a kapus, azaz emelni kellett. A közönség tombolt, mintha csak a Fradi-pályán lettem volna, és mondanom sem kell, én is fantasztikusan éreztem magam."

A nyertes csapat – amely sikere ellenére is csupán egy pozíciót lépett előre, vagyis egyelőre kieső helyen maradt – egyébként Bundesliga-rekordot állított fel: a csapatkapitány Christian Beck mellett csakis légiósok kaptak szerepet, így Sebők Vilmos és Mátyus János is, akik az Energie legjobbjai közé tartoztak Horváth Ferenc a 74. percben állt be, és majdnem gólt szerzett: ballal átemelt a kapuson, ám a labda elkerült a kaput.

„Úgy érzem, jobbak voltunk, több helyzetünk adódott, így megérdemelten győztünk. Nagyon kellett nekünk ez a diadal, hiszen nyilvánvaló, hogy a kiesés ellen velünk együtt küzdő riválisokkal szemben megszerzett pontok különösen értékesek" – értékelt Sebők, aki söprögetőként olykor ismét támadott, és egy fejese után a labda csak centikkel ment mellé.

„Ezúttal a bal oldali középpályás szerepkörét kaptam – magyarázta Mátyus. – Peter Peschel volt az emberem, aki rendkívül gyors futballista, most mégis lecserélték. Rengeteget kellett futni, de megérte, mert a közönség óriási ünneplésben részesített bennünket. Hatalmas volt a feszültség a kezdés előtt, ám szerencsére sikerült felülkerekedni. Hétről hétre, meccsről meccsre a maximumot kell nyújtani, és bár az összecsapások után nagyon fáradt vagyok, érzem, hogy fejlődöm. Reális esélyünk van a bennmaradásra, de ehhez idegenben is össze kell szednünk magunkat."

A nemzeti mezben emlékezetes meccseken (legutóbb hét héttel korábban Olaszországnak kétszer is) betaláló Horváth Ferenc két nappal később már más témáról beszélt az NS-nek, nem a Bochum elleni diadalról: a csatár a Maccabi Tel-Avivhoz igazolt, háromfősre apasztva egy időre a keletnémet klub magyar állományának létszámát.

„Álmatlan éjszakák sorozata után hoztam meg ezt a döntést – fejtegette az előzőleg a belgiumi Genkben profiskodó futballista. – Nagyon jól tudom, hogy egy labdarúgónak mit jelent Németországban, vagy éppen Izraelben élvonalbeli játékosnak lenni. Rengeteget gondolkodtam, mit tegyek, és a sportszakmai szempontok mellett családom boldogságát is szem előtt tartottam.

Nagyon örültem, amikor a Bundesligába kerültem, de rá kellett jönnöm: a Cottbus nem az én csapatom. Itt tizenegyen védekezünk, elvétve támadunk, s ez az én stílusomnak a legkevésbé sem fekszik. Tudom, hogy a szurkolók azt gondolják, ez visszalépés a karrieremben, de hiszem, hogy jól döntöttem, mert ha itt maradok, előbb-utóbb kikerülnék Bicskei Bertalan együtteséből."

A Maccabiban többet játszott, többször volt eredményes is, ám a továbbiakban már csak egy esztendőn át szerepelt a válogatottban – újabb egy évvel később, vagyis 2002-ben pedig Mátyus és Sebők is kikerült onnan (utóbbinak 2006-ban még volt egy „búcsúfellépése").

Sebők amúgy „megérte" Cottbusban a 2002–2003-as szezont is, amelynek végén a kiscsapat sereghajtóként búcsúzott. A tárgyalt, első idényben még sikerült feljebb kapaszkodniuk a veszélyes zónából, és a 14. helyen kötöttek ki – eggyel a Lisztes-féle Stuttgart előtt... –, majd legközelebb már a 13. pozícióban, akkor még Mátyussal és Miriutával.

Miriuta (balra) a Dortmund elleni meccsen Jan Koller mellett húz el (Fotó: Action Images)
Miriuta (balra) a Dortmund elleni meccsen Jan Koller mellett húz el (Fotó: Action Images)

Apropó, Laci. A nagybányai születésű középpályás a Baia Mare, a Dinamo Bucuresti és a Gloria Bistrita után 1992 elején, 23 éves korában jött Magyarországra, ahol több évig Győrben futballozott (közben volt egy franciaországi, bourges-i kitérője is), majd Fehérváron is megfordult, mielőtt a Fradiban töltött egy emlékezetes időszakot (az utolsó években még a Duisburgban, az ETO-nál és a Honvédnál húzott majd szerelést).

Mire tehát 2000-hez érkeztünk, ismerte őt itthon mindenki, és mivel a Cottbusban is húzóemberré vált, a honosítása után értelemszerűen vetődött fel a válogatottbeli bevetése is, amelyet mellesleg a szurkolók már a ferencvárosi időszakában szorgalmaztak, csak akkor még nem lehetett.

Látva a jó formáját – egy héttel később egyébként a wolfsburgi pontszerzés (1–1) során ő adta a gólpasszt – Bicskei kapitány őt is belevette a keretbe. „A magyarok meghívták Miriutát" – közölte címében a román Pro Sport, amely már hónapokkal korábban (amikor a játékos magyar állampolgár lett) „figyelmeztette" olvasóit a futballista elvesztésére.

Az újság idézte „Lacit", aki nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy 32 esztendősen meghívást kapott, de aki a románok invitálását sem utasította volna vissza: „Hagi és Gica Popescu fénykorában nem lett volna helyem a csapatban, de a mai román válogatottba beférnék." A napilap Bölöni Lászlót, a román tizenegy szakvezetőjét is megszólaltatta: „Természetes, hogy Miriuta szerepet kaphat a magyaroknál, miután csaknem tíz éven át ott játszott. Én is beszéltem vele, de nem vetődött fel komolyabban, hogy meghívjam. Főként csatárt keresek ugyanis."

Tény, hogy Miriuta sem tett csodát, hiszen november 15-i macedóniai debütálásától kezdve 2003-ig összesen kilencszer volt válogatott, és ezeken a meccseken egy gólt szerzett – a legpikánsabb azonban az lett volna, ha a románok elleni két 2001-es vb-selejtezőn pályára lép. De nem lépett. Amúgy pedig oda-vissza 2–0-ra kikaptunk.

 

 

1960-ban e napon értek véget a lipcsei, 14. sakkolimpia selejtezői. Magyarország a saját tízcsapatos mezőnyében a zárónapon 3:1-re verte meg Svédországot, és a holtversenyben élen végző angol, csehszlovák duótól egy ponttal elmaradva a harmadik lett, így bekerült a tizenkettes döntőbe (ahová az első három helyezettek jutottak mind a négy csoportból). A finálé végén aztán a negyedik pozícióért volt még küzdeni, és a románok elleni 2.5:1.5 arányú siker révén a mieink (Szabó László, Portisch Lajos, Barcza Gedeon, Bilek István valamint tartalékként Lengyel Levente, Kluger Gyula – elsősorban Barcza, Portisch és Kluger szerepelt jól közülük) győztesen kerültek ki ebből a miniharcból. Az aranyérmes Szovjetuniót, valamint a második és harmadik helyezettet (Egyesült Államok, illetve Jugoszlávia) már nem lehetett befogni – mindhármuktól kikaptunk (ahogy a mögöttünk záró csehszlovákoktól is), a félelmetes összeállítású szovjetektől (Mihail Tal, Mihail Botvinnik, Paul Keresz, Viktor Korcsnoj, Vaszilij Szmiszlov, Tigran Petroszjan) például nagyon (3.5:0.5-re)...

1970-ben e napon hír érkezett arról, hogy a kínai szövetség értesítette a svéd partnerszervezetét: több játékost is elküldenek a november végén Halmstadban sorra kerülő skandináv nemzetközi bajnokságra, Ez gyakorlatilag a kínai asztaliteniszezők visszatérését jelentette a nemzetközi sportéletbe a kulturális forradalom legsötétebb nyitó szakaszával egybeeső bezárkózást követően: négy év után először szerepelhettek ismét Svédországban a távol-keleti ország sportolói. A kínaiak a hatvanas évek elején vették át – eleinte még a japánokkal karöltve – a világuralmat pingpongban, ami most, ezen a versenyen is megmutatkozott: kettő kivétellel valamennyi számot uralták, a nőknél például mindet. A férfiak csapatversenyében azonban a mieink játszhatták a döntőt a házigazda sédekkel, és Klampár Tibor meg Jónyer István ezt az akadályt is simán (3:0) vette! Párosban viszont elbuktak – ugyanúgy kínaiakkal szemben, mint a legtöbb indulónk. Egyéniben Klampár a nyolc között a jugoszláv (horvát) Dragutin Surbektől kapott ki, míg Jónyer az elődöntőben a vendéglátók sztárjától, Stellan Bengtssontól. A végső győzelmet aztán egy másik svéd, a honfitársát az aranycsatában 3:2-re felülmúló Hans Alsér szerezte meg – de neki egyetlenegy kínaival sem kellett szembenéznie menetelése során. A következő évi, nagojai vb-n amúgy Kína a női számok letarolása mellett a férfiválogatottjával is visszatért a csúcsra, ám egyéniben Bengtsson, párosban pedig Jónyer és Klampár emlékezetes módon megelőzte őket!

1980-ban e napon jelent meg az NS-ben a lap angliai tudósítójának tollából egy rövid összegzés arról, hogy a szigetországi profi ligák különböző osztályaiban szereplő 92 klub vezetői miért akartak összehozni egy értekezletet: azért, mert válságjeleket tapasztaltak (a csökkenő nézőszámot és ebből is kifolyólag a csapatok rossz anyagi helyzetét tartva a két fő problémának) – ez ügyben szándékoztak ötleteket felvetni, majd azokat a szövetség (FA) elé terjeszteni. A stadionokba kilátogatók számának visszaesése mögött előzetesen a következő okokat látták: 1. A huliganizmus, amely jóformán megoldhatatlan gondnak látszott akkori szemmel (bizony, a Heysel-, majd a Hillsborough-tragédia kellett ahhoz, hogy sikerüljön érdemben változtatniuk). 2. Túl sok a meccs (ezzel kapcsolatban az élvonal létszámának lefaragása vetődött fel – végül is nyolc évvel később valósult ez meg: 22-esről 20-asra redukálódott a mezőny). 3. Túl sok a televíziós közvetítés – volt olyan hét, amikor hat bajnokiról is összefoglalót láthatott a szurkoló a karosszékéből, így az étvágya ki volt elégítve: ugyan minek ment volna ki személyesen is az akkor még kényelmetlen, elavult arénákba, ahol aztán akár tettleg is bántalmazhatták a randalírozók?... 4. A játék nem izgalmas, kevés gól esik, minden meccs egy kaptafára megy: a vendégcsapatokat csak a védekezés érdekelte. Ezzel kapcsolatban a legtöbben a pontrendszer megváltoztatását javasolták – egészen komoly szakemberek is bedobták az ötleteiket. Például hogy az idegenbeli sikerért négy pont járjon (Bobby Robson Ipswich-menedzser), vagy hogy amely együttes három vagy több gólt rúg, az kapjon jutalompontot (Matt Busby MU-elnök). Amiről biztosan tudható, hogy megvalósult: a következő idénytől a győzelem három pontot ért – Európában itt először!

1990-ben e napon mind a négy, még veretlen angol csapat újabb győzelmet aratott az élvonalban. Az Arsenal – amely 43 év óta nem rajtolt ilyen jól – a forduló legmagasabb nézőszáma előtt (38 559-en voltak a Highburyben) nehezen birkózta le a vendég Sunderlandet: (a magyar származású svéd) Limpar buktatása után a 74. percben Dixon értékesítette a megítélt büntetőt (1–0). A címvédő Liverpool a walesi Rush és a skót Nicol révén bő negyedóra alatt elintézte a Chelsea-t (2–0) – figyelem, ez akkor nem volt országos rangadó! A meglepetéscsapat Crystal Palace, amely az előző szezonban még a kiesés ellen küzdött, addig sohasem indította ilyen jól az idényt. Az előző tavaszi kupadöntő vesztesének legújabb áldozata a Wimbledon lett, de csak 4–3-mal, mert a győztes csapat kapusa, Martyn két potyát is bekapott... (A bajnokság végén aztán ez is lett a végső sorrend: Arsenal, Pool, majd nagy bravúrral a dobogó alján a Palace.) A negyedik, még vereség nélkül álló együttes – amely az előbbi trióval később nem bírta az iramot, és végül visszaesett a 10. helyre – ezúttal Nottinghamben járt, és elrontotta a helyiek ünnepét. Ugyanis a Forest vezetői menedzseri pályafutásának 25. évfordulója alkalmából felköszöntötték Brian Cloughot, a csapattal egy bajnoki címet, viszont két BEK-et is nyerő szakvezetőt, akinek fia, Nigel is kedveskedett a papának egy góllal a 15. percben. A Tottenham innen fordított – másodjára a lefújás előtti pillanatokban betalálva (1–2)...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik