Ne legyen döntetlen a honi bajnokságban!

Vágólapra másolva!
2010.08.02. 07:53
null
Na, ezt nem szerette volna látni az MLSZ: 0–0-s végeredmény (Fotó: Action Images)
A magyar labdarúgó-élvonal történetének egyik érdekes színfoltja volt az 1988–89-es idény, amikor futballunk leépülése, de különösen az egyre kevésbé eltusolható bundázások miatt az MLSZ cselekvési kényszertől hajtva az új szezon előtt kimondta: mostantól nincsen döntetlen! Ha mégis ikszre állna egy meccs a lefújáskor, hát legyen pontosztozkodás, ám ne úgy, mint korábban, hanem szétlövés határozza meg, ki kapjon két, és ki csupán egy pontot. E különös „tizenegyesbajnokság" egyetlen évadot ért csak meg, de a Videoton ezt az egyet is máig vigasztalhatatlanul fájlalja...  

Sokadszor találjuk meg egy-egy témánk kiindulópontjának a nyolcvanas évek közepét, és a kor meghatározó élményét, a mexikói vb-t: labdarúgásunk hanyatlása onnantól vált egyértelművé – de legalábbis láthatóvá. Persze nem hirtelen következett egy törés (leszámítva az irapuatói null hatot, amely szó szerint sokkolóan hatott...), de immár nem volt európai rangelső válogatottunk imponáló brazilveréssel, sem Real Madridot felülmúló UEFA-kupa-döntősünk, sem ifi Eb-aranyérmünk – semmi, ami eltakarta volna az alacsony, belterjes nívót.

Ehhez jöttek a bundaügyek. Régebben is voltak, ám ebben az évtizedben néhány esetből országos purparlé lett, már nem lehetett mindent a szőnyeg alá söpörni. Valamit lépni kellett, mert nemzeti csapatunkat az európai középmezőnyben is egyre kevésbé jegyezték (az Eb-kvalifikációt mondhatni szokás szerint buktuk el, azonban a vb-re vezető előző, diadalmas selejtezősorozathoz képest mégis nyomasztó volt a kontraszt), a bajnokság pedig nemcsak színvonaltalannak tűnt, de rendre gyanús meccsek is bosszantották a közvéleményt.

Már csupán mintegy két hét volt hátra az új évadig, amikor 1988. augusztus 2-án az MLSZ elnöksége a sajtóban forradalminak titulált döntést hozott: a legfelső három osztályban megszűnt a döntetlen! A győzelemért ettől fogva 2 helyett 3 pont járt, míg ha nem jutottak dűlőre a felek a kilencven perc során, az UEFA és a FIFA kupáinak és nagy tornáinak mintájára tizenegyesrúgások voltak hivatottak határozni, ki a nyertes fél (amelyik 2 ponttal gazdagodott) és ki a vesztes (1 pontért).

A csapatok gólkülönbségének megállapításakor természetesen továbbra is a normál játékidő eredménye számított (s ez utóbbinak megfelelően a totóban is „életben maradt" a döntetlen). Az új szisztéma az ifjúsági és serdülőbajnokságokban nem lépett életbe, míg megyei és BLSZ-szinten a helyi szövetségek maguk választhattak, lecserélik-e a régi módit.

Fontosabb módosítás volt viszont, hogy bevezették az osztályozót: az NB I (utolsó két pozíciója előtt végző) 13. és 14. helyezettje az NB II két csoportjának másodikjaival játszott, eldöntendő a bennmaradás és kiesés sorsát. Ez akkor újszerűnek minősült, és azt célozta, hogy minél több együttes legyen (a legvégéig) rákényszerítve az éles küzdelemre.

Czékus Lajos főtitkárhelyettes közvetlenül az elnökségi ülés után a következőképp indokolta a feljeményeket a Népsport érdeklődésére: „Az MLSZ vezetősége és a liga már korábban is foglakozott a döntetlen eltörlésével. Arról volt szó, hogy a jövő évtől vezessük be ezeket a reformokat. Az elnökség azonban az elmúlt idény lezárását követően ígéretet tett arra, hogy lépéseket tesz a bajnokság tisztaságáért. Ezért került sor a mostani nagyon radikális döntésre. A szövetségnek most ezek az eszközök álltak rendelkezésére."

Na de honnan jött az ötlet, honnan szedték a mintát? A nyolcvanas években számos európai futballszövetségben remélték a színvonal emelkedését a pontrendszer vagy a hagyományos, kétfordulós körmérkőzéses megoldás megváltoztatásától. Albániában, Ausztriában, Luxemburgban, Skóciában és Svájcban csökkentették a liga létszámát, és a legjobbak (a felsőház tagjai) egymás közötti, többszöri oda-visszavágó mérkőzéseit tartották üdvözítőnek az idény végén. A svéd rájátszásban pedig az első négy helyezett kupaszisztémában küzdött meg a bajnoki aranyért.

Más országokban inkább a pontszámításhoz nyúltak hozzá: az angoloknál 1981, az izlandiaknál 1984, az északíreknél 1986, a törököknél és a lengyeleknél 1987 folyamán újítottak, míg Franciaországban és Jugoszláviában éppen ugyanekkor, 1988-ban. Közülük kettőt kivéve mindenütt a mai ember számára már oly ismerős szabályt vezették be: 2 helyett 3 pont a győztesnek, a többi maradt a régiben. A lengyeleknél a három vagy annál nagyobb gólkülönbségű meccsek esetében járt plusz, illetve mínusz pont az érintetteknek, míg a jugóknál bevezették ugyan a szétlövést, de csak annak győztese kapta meg a döntetlenért addig is járó egy pontot, amúgy nem nyúltak máshoz.

S bár Török Péter, a magyar szövetség akkori főtitkára később azt nyilatkozta, hogy nem a norvég minta volt az ihletadójuk, a skandináv országban egy évvel korábban éppen azt a metódust kezdték alkalmazni, amelyet egy esztendő csúszással nálunk is. A sportvezető az interjúban nem emlékezett, ki találta ki nálunk a tizenegyeseket, de állításával összhangban az északi hatás jelentéktelenségét valószínűsíti, hogy egyetlen idény után Norvégiában leálltak a forradalmi módszerrel – éppen azelőtt, hogy idehaza bevezették...

És mit szóltak a szakemberek? Három ma is jól csengő „név" véleményéből idézünk. „Ma még csak azt mondhatom, minden új szabály annyit ér, amennyi tartalommal meg tudjuk tölteni. Majd néhány bajnoki után, a tapasztalatok birtokában már lesz határozott véleményem" – mondta Albert Flórián, aki akkor az FTC szakosztály-igazgatója volt. Verebes József, az MTK-VM vezetőedzője nem meglepő módon keményebben fogalmazott: „Ebben a formában nem helyeslem a módosítást. Semmit sem old meg! Ettől még nem lesz jobb és tisztább a magyar futball. Úgy vélem, megint született egy kellően át nem gondolt, elsietett döntés."

„Nem értem, hogy miért volt ennyire nagy sietségre szükség e rendelkezés bevezetésénél. Nem ez a labdarúgás legégetőbb problémája. A tizenegyesrúgásokkal eldöntött mérkőzések eredményei nem reálisak, így azt hiszem, elsietett lépés volt ez az MLSZ részéről! Inkább azzal kellene foglalkozni, ami már harminc-negyven éve gond: az utánpótlás-neveléssel!" – vélekedett Baróti Lajos, a legendás szövetségi kapitány. A liga ülésén pedig úgy foglalt állást a többség, hogy az MLSZ-elnökség döntését tudomásul veszik, és nem fúrják semmilyen fórumon, annak ellenére, hogy véleményük szerint várni kellett volna egy évet a kiírás módosításával, mert így túl hirtelen történt, és nem volt idejük átgondolni.

Három nappal a nagy újítás közhíré tétele után az NS ismét „elővette" Czékus Lajost, hogy szembesítsék a visszhanggal. Ebből az interjúból idézünk:

– Felemás fogadtatásban részesült a szövetség legfrissebb döntése. Nyilván nem erre számítottak.

– Nem egészen úgy reagált a közvélemény, mint ahogy vártuk. Ez nemcsak az újságokból derül ki, hanem a hozzánk érkező levelekből és telefonokból is. Mégis lépnünk kellett.

– Mi sürgette a döntést?

– Visszautalnék az előző bajnokság befejezésére. Volt néhány alacsony színvonalú, hogy úgy fogalmazzak, vitatott meccs. Akkor nem hirdettünk azonnal bajnokot, hanem június 20-ig vártuk a bejelentéseket. Nos, jött tíz ilyen, többnyire névtelenül, de csupa rágalom, konkrétum nélkül.

– Nem túlzott optimizmus a pontozástól megváltást várni?

– Két változaton töprengett az MLSZ vezetősége. Az egyik az lett volna, hogy már a puszta gyanú alapján felelősségre von csapatokat. Ám ennek jogi buktatói vannak, ezt nem vállalhatta a szövetség. Maradt a pontozás: nincs többé langyos döntetlen, és null null esetén is jut izgalom a nézőnek. De hogy ez mit hoz, majd meglátjuk. Mert hiába fejlődik a gyerekfoci, javul az utánpótlás-nevelés, a kirakatban a bajnokság és a válogatott szerepel, az emberek e kettő alapján ítélik meg futballunk helyzetét.

– Éppen ezért van sokaknak olyan érzetük, hogy csak a közönség megnyugtatását szolgálja az intézkedés.

– Az elmúlt évad után tennünk kellett valamit. Nem holnap, azonnal. Mert most ez szolgálja labdarúgásunk érdekeit.

Nos, nehéz megítélni, mennyire szolgálta, de hogy egyetlen évad alatt nálunk is kimúlt, az biztos. És nem azért, ami manapság például főbenjáró bűn lenne, hogy a tévétársaságok számára az amúgy is esetleges szétlövés bizonytalan időtartama teljesen tervezhetetlenné tenné a műsoridőt.

Ehelyett októberben újabb kínos bundabotrány tört ki, amely elsősorban az akkoriban még meghatározó Honvéd-játékosokat – azaz a válogatott nem egy alapemberét is – érintette, és miközben többen közülük a rendőrségre jártak, nemzeti csapatunk az ő hiányukban tartalékos felállással 2–2-re égett Máltán. Ezek még csak az első vesztett pontjaink voltak, ám a második kapitányi időszakát töltő Mezey György – élve szerződésben rögzített lehetőségével, hogy az év végén felülvizsgálhatja a helyzetét – decemberben váratlanul lemondott. Főleg azt nehezményezhette, hogy sem az együttest nem állíthatta össze elképzelése szerint, sem hat évre vállalt szakmai koncepciójának megvalósulását nem látta biztosítottnak ilyen kaotikus körülmények között.

Tisztaság tehát továbbra sem volt a magyar futballban, és bár lehet, hogy a nézők nem kis része élvezte a tizenegyespárbajokat, a játékosok és az edzők folyamatosan panaszkodtak rá (például arra, hogy „plusz lelki terhet helyezett rájuk ez a fajta lebonyolítás"). Így aztán benne volt a levegőben a nagy visszakozás, és amikor májusban az MLSZ elnöksége hatórás ülésén a szétlövések megszűntetése mellet foglalt állást, semmilyen felzúdulás vagy akár vita nem indult a kérdésben.

A következő kiírásban a hárompontos rendszer még megmaradt, de aztán az is megszűnt, és csak újabb négy évvel később, az 1994–95-ös szezontól vezették be megint a világon addigra elterjedt modernebb számítási módot (3–1–0).

Említettük még a Videotont. A kísérleti 1988–89-es évad izgalmas versenyfutást hozott, amelynek legvégén a Honvéd és az MTK ki-ki meccset vívott. Ezt a kispestiek nyerték meg 2–0-ra, így megvédték címüket, de hozzájuk képest öt ponton belül volt a második Ferencváros és a bronzérmes kék-fehér csapat, sőt még a negyedik Videoton és az ötödik Rába ETO is.

Ebből az ötösből egy kivétellel mindenki állt az élen a szezon folyamán (sőt egyszer még a Tatabánya is), leszámítva a dobogóról is lecsúszó Vidit. Igen ám, de a döntetlenhelyettesítő párbajait felettébb rossz hatékonysággal teljesítő (1 gy./4 v.) piros-kék csapat akár az előző szezonbeli („2 pontos"), akár a következő évadbeli („3 pontos", tizenegyesek nélküli) számítással aranyérmes lett volna, mert – bár csak azonos pontszám mellett, de – a legtöbb győzelmet, a legtöbb rúgott gólt és a legjobb gólkülönbséget is magáénak mondhatta.

Ekkor viszont ez mind nem számított, és a más körülmények között még a Fraditól is (rosszabb gólkülönbségével) elmaradó Honvéd lett a befutó, csak mert játékosai higgadtak voltak a mérkőzések végén (6 gy./1 v.). A Videoton nem sokszor dolgozott meg ennyire az NB I-es trónért, amelyre még mindig vár, amelyre azóta sem ülhetett fel...

 

1948-ban e napon szereztük meg a második aranyérmünket a londoni olimpián. Egy 39 éves veterán, Bóbis Gyula indult magyar színekben a szabadfogású birkózók nehézsúlyú kategóriájában, miután a pályafutását 1946-ban (civil állása mellett!) újrakezdő sportoló nem tudta eldönteni, melyik fogásnemben jobb (mindkettőben voltak szép eredményei) – így aztán egyformán bevállalta őket. Előbb rendezték a szabadfogást, és ez el is döntötte a sorsát (kötöttben végül már nem is szerepelt egy sérülés miatt). Miután a svájci Lardolt, az ausztrál Armstrongot és a régi ismerős csehszlovák Ruzickát is legyőzte, a nála 12 évvel fiatalabb svéd Antonssonnal vívta a döntőt. Mivel Bóbis csak egy hibapontot szedett össze addig, nem volt érdemes kockáztatnia. Az első hat perc után döntetlenre álltak. A folytatásban birkózónk többször is ki tudta tolni a szőnyegről a skandinávot az akciószegény mérkőzésen – nem nagy fölény, de ahhoz elég volt, hogy a végén a bírák közül ketten is a zöld lámpát gyújtsák meg – 2:1-es pontaránnyal a magyar MÁV-felügyelőt hozták ki győztesnek!

1958-ban e napon világcsúcs született a varsói atlétikai viadalon, amelyen nem akármilyen két válogatott nemzetek közti páros küzdelme zajlott: a házigazda lengyelek az Egyesült Államokat fogadták! Végül az amerikaiak a férfiaknál nyerni tudtak (115:97-re), viszont a nőknél alulmaradtak (54:42-re) – ma már nehéz lenne az utóbbi eredményt elképzelni. Mint ahogy azt is, hogy 3000 méteres férfi akadályfutásban ne egy kenyai döntsön világrekordot. Pedig ez történt (ami a hetvenes évekig nem számított meglepetésnek): két lengyel futó felváltva vezetett, az utolsó körben azonban a tengerentúli Phil Coleman is bírta velük az iramot. Ekkor a leendő (1960-as) olimpiai bajnok Zdzislaw Krzyszkówiak erősített, a korábban kétszer már ranglistavezető Jerzy Chromik pedig vele ment, és síkfutásban is jeleskedő (kétszeres Eb-aranyérmes) társát lefiniselve, egészen kiváló hajrával jócskán megdöntötte (8:32.0) a régi csúcsot (8:35.5), amelyet mindössze 12 napja tartott a szovjet Szemjon Rzsiscsin (miután egy tizeddel túlszárnyalta Rozsnyói Sándor 1956-os idejét). Egyébként Krzyszkówiak is a régi rekordon belül ért célba, míg Coleman „csak" az Egyesült Államok valaha volt legjobb addigi eredményét érte el.

1968-ban e napon nyilatkozott arról az NS-ben három kiváló labdarúgónk, hogy az NB I kezdődő őszi idényének végére kit tippelnek bajnoknak. A félidőben egyébként Vasas (24 pont), Újpest (22), Bp. Honvéd (21), FTC (21) volt az élcsoport sorrendje. A kor három legkiválóbb magyar csapatának egy-egy sztárja formált véleményt, és nem sok véleményazonosság volt köztük. Farkas János például saját együttesét, a Vasast várta befutónak, érthető elfogultsággal. Göröcs János, az újpesti veterán némi meglepetésre nem a lila-fehéreket, de nem is az éllovast nevezte meg, hanem az ekkor még csak nem is dobogós Ferencvárost! Úgy vélte, hogy a zöld-fehéreké a legjobb játékosállomány és a csapategység is rendben van, ezért megvédhetik címüket. És neki lett igaza (FTC, Újpest, Vasas, Honvéd volt a végső sorrend)! A harmadik meginterjúvolt klasszis a Fradit képviselte, és nem tudta eldönteni, hogy az övéi diadalmaskodnak-e majd, avagy az Újpest, amelynek kiváló a csatársora – jól látta, hogy a következő évek egyeduralkodója itthon a Dózsa lesz, elsősorban a tényleg szenzációs támadói jóvoltából. A „látnok" pedig nem más volt, mint a közelmúltban elhunyt Varga Zoltán, aki nemsokára, az októberben rendezett mexikóvárosi olimpiáról már nem jött haza.

1998-ban e napon rendezték a Formula–1-es Német Nagydíjat, amely Hockenheimben a Mika Häkkinen, David Coulthard duó idénybeli ötödik kettős győzelmét hozta – s egymás után a másodikat. A McLaren-Mercedesek az előző év vége felé „robbantottak", ezt az évadot pedig magabiztosan uralták, pláne, hogy az előző szezonban domináns Williams (ebben az évben már a sportágból kivonuló Renault motorja helyett annak gyengébb, átdolgozott változatával, Mecachrome-mal) nem volt versenyképes az élgárdákkal (igaz, a címvédő Jacques Villeneuve ezúttal felállhatott a dobogó alsó fokára) A leendő világbajnok finnt, illetve skót csapattársát éppen ezen a hétvégén biztosította a wokingi istálló a következő szezonra szóló szerződéshosszabbításról, amit a két pilóta látványosan hálált meg. Michael Schumacher a hazai GP-jén rossz passzban volt, csak ötödik lett (1996 legjobbja, a jordanes Damon Hill mögött), míg a másik Ferrariban Eddie Irvine a nyolcadik.

2008-ban e napon a legkülönbözőbb doppinghírek egyvelege látott napvilágot. A 2000-es olimpián győztes 4x400-as amerikai férfiváltótól a NOB visszavette az aranyérmeket (egyelőre csak szóban), mivel az ekkorra már visszavonult Antonio Pettigrew – nem bírván magában tartani a vétkét – júniusban bevallotta a nyilvánosság előtt, hogy nem tisztán versenyzett Sydneyben, sőt amúgy is rendszeresen doppingolt. Jelképesen két évre el is tiltották, valamint 1997 és 2003 között nyert összes medáliáját vissza kellett szolgáltatnia. Váltóbeli csapattársai közül egyébként Alvin Harrison 2004-ben bukott le, Calvin Harrisont 2003-ban tiltották el két esztendőre, és Jerome Young is gyanúba keveredett... Eközben az Egyesült Államok doppingellenes ügynöksége két évre „elmeszelte" Jessica Hardyt, a 100 méteres mellúszás volt világcsúcstartóját, aki pedig a közelgő pekingi játékok egyik fő favoritjának számított. A 21 éves kiválóságot július 4-én (hazája nemzeti ünnepén...), az ötkarikás válogatóversenyen érték klenbuterol használatán. Romániában pedig két atlétanő jelentette be e napon a visszavonulását, miután kizárták őket a Kínába készülő csapatból. Az 1500 méterre nevezett Elena Antoci és Cristina Vasiloiu vérében a megengedettnél magasabb oxigénszintet mutatott ki egy vizsgálat. Utóbbi három sportolótól tehát időben megszabadult az olimpia – kár, hogy az amerikai staféta esetében későn jött a lelepleződés, így ugyanis a kizárásukkal hivatalosan betöltetlennek nyilvánították a sydneyi első helyet, ez pedig hogy néz már ki egy futóversenyen...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik