Nemzetisport.hu 2012.02.22 09:40 Frissítve: 2015.03.30 02:29

Klikkek a női kézisek közt - a legenda bírált

Sok kimagasló tudású kézilabdázó született már hazánkban, de csak egyvalaki akadt a nőknél, akit ötször is (1979 és 1982 között zsinórban négyszer, majd 1985-ben újra) az esztendő játékosának választottak. A világ annak idején csodálta a most 54 éves Gódorné Nagy Mariann fantasztikus góljait, ám a legendás átlövő néhány esztendeje eltűnt a nyilvánosság szeme elől: egy néhány száz fős faluban, az Őrségben lakik. Ez azonban nem jelenti, hogy teljesen elszakadt a sportágtól, sőt három éve – az „új" életéről való beszámoló és a régi idők felidézése mellett – éles kritikát is megfogalmazott a magyar csapatokról, illetve a legjobb női kéziseinkkel kapcsolatos akkori benyomásai alapján.

Gódorné Nagy Mariann a „világ végén" sem szakadt el teljesen a kézilabdától (Fotó: zalaihirlap.hu)

 

A magyar női kézilabda-válogatott az 1965-ös arany mellett négyszer is (1957, 1982, 1995, 2003) ezüstérmes lett a világbajnokságokon, és ezek közül a második annyival talán közelebb állt a szurkolók szívéhez, hogy teljes egészében itthon, a szép emlékű régi BS-ben örülhettek neki (a harmadik alkalommal a dél-koreaiak ellen elbukott fináléra – szemben a csoportmeccsekkel – már Bécsújhelyen került sor az osztrákokkal közös rendezésű viadalon).

A '82-es vb-n a viadal álomcsapatába is beválasztott jobbátlövő, Gódorné Nagy Mariann volt az első számú sztárunk, de nemcsak akkor: szülővárosa, Csorna együttese után a TFSE-ben szerepelt, majd a Vasassal ért először Európa csúcsára, hogy aztán a leverkuseni időszakát követően az osztrák Hypobank Südstadttal még kétszer BEK-et nyerjen!

A 269-szeres magyar és több mint 100-szoros osztrák válogatott játékos olimpiai és kétszeres vb-bronzérmes is volt, nem beszélve a már említett, harminc évvel ezelőtti második helyéről. A vidéki életformájától indított, az NS 2009. február 22-i számában megjelenő beszélgetésben sok mindenről szót ejtett: mindennapokról és emlékekről, kézilabdáról és (magyar) szemléletről. Az egyik megjegyzése különösen érdekesen hangzik a minapi nagy ETO-siker tükrében... Alább az akkori interjút olvashatják.

Irigylésre méltó ember. Abból él, amit mindennél jobban szeret, s amit hobbiként ingyen is űzne. Ráadásul olyan harmóniára lelt, olyan életteret talált, mintha valami mesebeli történet főszereplője lenne. Gódorné Nagy Mariann, az egykori világválogatott kézilabdázó, aki tagja volt a 1982-ben vb-ezüstöt nyerő magyar válogatottnak, a „világ végére" költözött.

Szentgyörgyvölgy, az ő kis faluja csodálatos hátteret nyújt számára – úgy szokta meg az őrségbeli életet, hogy korábban évekig élt Bécsben. De már nem vágyik a nagyváros forgatagára.

– Menekül?
– Ugyan már. Mi elől kellene menekülnöm?

– Talán a civilizáció mellékhatásai, ártalmai, a nagyváros bűze és rohanó világa elől.
– Az biztos, hogy már semmi pénzért sem élnék Budapesten. Mi vonzana oda? A kosz, az emberek önzése, az állandó rohanás? Nem, köszönöm szépen, ebből én már nem kérek. Persze ha valaki, mondjuk, tizenöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer majd egy tanyán fogok élni kutyákkal, lovakkal, nyulakkal, kecskékkel, birkákkal, tengerimalacokkal, bizonyára kinevetem. Akkoriban még Bécs volt az otthonom, persze nem a Mariahilferstrassén rendezkedtem be, hanem egy külvárosi házban. Amikor nagyjából tízévnyi osztrák tartózkodás után hazaköltöztünk a férjemmel, rögtön leszögeztük, hogy a főváros idegbeteg életéből nem kérünk, nekiálltunk lakóhelyet keresni, és ráleltünk Szentgyörgyvölgyre. Az Őrség szélén fekszik, nagyjából ötszázan lakják, és mondhatom, mesebeli hely. Nem tudom, hallott-e az úgynevezett szerről? Ez olyan, mint az alföldi tanyavilág, három ház alkotja, és így három különböző család él ott. A mi otthonunk is ilyen, s az volt a fontos, hogy harmóniára leljünk, no meg belevághassunk a mi nagy vállalkozásunkba.

– Amely, gondolom, a kézilabdával kapcsolatos.
– Természetesen. 1994-ben elkezdtük építeni saját pénzünkből a szabadidőközpontunkat, egy év alatt elkészült, és azóta büszkén mondhatom, igencsak népszerű a környéken. Májustól októberig állandó a telt ház, csoportok váltják egymást, különböző iskolák küldik ide a gyerekeiket, és én boldogan foglalkozom velük. Nemcsak kézilabdára, sok minden másra is tanítom őket. Tudja, az elején szájhagyomány útján terjedt, hogy nyílt egy vadonatúj sportcentrum, és azóta nem győzzük fogadni a vendégeket.

– És mit csinál télen? Szánkózik, vagy otthon kardigánt horgol, esetleg pihen a kandalló előtt?
– Nehogy már valami nyugdíjas mamókának állítson be... Hát hogyan tudnék én meglenni sport, mozgás nélkül? Télen zárva a szabadidőközpont, de azért ekkor is dolgozom: konyhát vezetünk, van egy állandó szakácsunk, csodálatos például a paprikás csirkéje, ételt szállítunk a közeli idősek otthonába és mindazoknak, akik ezt igénylik.

– És mi van az edzősködéssel? Az nem hiányzik? Egy csapat, amely Gódorné keze alatt formálódik, és játszik hétről hétre...
– De hiszen edző vagyok. Na jó, nem valami nagycsapatnál, hanem a megyében, egészen pontosan Lentiben. És írja csak le, hogy most elsők vagyunk. Lenti nagyjából húsz kilométerre van tőlünk, s ha lenne normális méretű sportcsarnoka a településnek, biz' isten, feljutottunk volna már az NB II-be. Ám így sincs okom panaszra: nemcsak a felnőttekkel, a gyerekekkel is dolgozhatok. De tudja, az a baj velem, hogy túl hirtelen haragú vagyok, talán a pedagógiai módszereim nem tökéletesek, így nincsenek is nagyra törő álmaim, már ami az edzőséget illeti.

– És mit tenne akkor, ha egykori csapata, a Vasas, amellyel bajnoki címeket és 1982-ben BEK-et nyert, hívná önt? Talán tudja, hogy az angyalföldi együttes szégyenszemre épp most esik ki az NB I-ből...
– Természetesen figyelem az eredményeket, és megdöbbenve láttam egykori csapatom borzalmas szereplését. Ami a Vasas kispadját illeti, esetleg elgondolkodnék az ajánlaton, de nagy valószínűséggel nemet mondanék. Mondom, az én habitusom azon a szinten már nem lenne célravezető. Arról nem is beszélve, hogy mi lenne a birkákkal meg a kecskékkel.

– Igazi tanyasi életet él?
– Ne vicceljen már, a férjemmel rendszeresen járunk moziba, színházba, hol Zalaegerszegen, hol Szombathelyen kötünk ki, de az is előfordul, hogy fogjuk magunkat, és egy jó darab kedvéért meg sem állunk Budapestig. Mindketten igényeljük a kulturális programokat, és azt is, hogy a korábbi pörgésünk, életritmusunk azért ne lassuljon le teljesen.

– És mit tenne, ha a női válogatott szövetségi kapitányának kérnék fel?
– Kapásból elutasítanám. Dolgozzon csak klasszisjátékosainkkal valami neves pedagógus, olyan férfi, aki ért a nők nyelvén, és istápolja a lelküket is. Sajnos nem könnyű feladat ez, ahogy látom.

– Mire céloz?
– Arra, hogy én néhány játékost alaposan kiosztanék, és helyre tennék.

– Például kit?
– Mondjuk Görbicz Anitát. Látom, ahogy játszik, és olykor idegrohamot kapok tőle. Képtelen alárendelni magát a csapat érdekeinek. Olykor belehal a szépségbe, olyan megoldásokat választ, amelyek nem célravezetők. Nézze meg, a Győr nélküle jóval egységesebb csapat benyomását kelti. Tudom, hogy kivételes képességű játékos, de sajnos túl sokat megenged magának. És ami ennél is rosszabb: túl sokat megengednek neki!

– Mit gondol, miért nem nyerünk mi, magyarok soha kiélezett, döntő tétmeccseken?
– Ami a női válogatottat illeti, egyértelmű a válaszom: nem tudnak egymásért küzdeni ezek a lányok. Kívülállóként is látom a közöttük lévő feszültséget, és azt, hogy klikkek vannak, nem szeretik egymást. Ez egyszerűen borzasztó. Mi annak idején nem ettünk egymás tenyeréből, közöttünk is voltak súrlódások, de a pályán a másikért is tudtunk küzdeni. Ma meg... De mondok magának mást is, nemcsak emiatt nem nyerünk jelentős tornát, hanem azért is, mert óriási a nyomás a sportolóinkon. A kézilabdázókon is.

– Nem bírják el a terhet?
– Nem, de ez nemcsak az ő hibájuk, hanem a médiáé is. Mást sem olvasok, mint hogy újra és újra győzelmet várnak csapatainktól, legyen szó vízilabdáról, futballról vagy kézilabdáról. Kicsit lazábban kellene ezt felfogni. És egy-két vereség után nem szabadna a földbe döngölni az amúgy is rossz lelkiállapotba került sportolóinkat. Ha olimpiai ezüstöt nyer egy magyar csapat, azt nem megsüvegelik, hanem jön a kritika az elbukott fináléról.

– Önök is ezért nem nyertek aranyat 1982-ben a hazai világbajnokságon? Emlékszem, micsoda hangulat volt a Budapest Sportcsarnokban, és az is előttem van, hogy mindenki az aranyról beszélt...
– Akkor arra is emlékeznie kell, hogy mi egy pillanatra sem éltük meg kudarcként az ezüstöt. Kikaptunk a jugoszlávoktól, aztán már hiába győztük le a későbbi első szovjeteket, végül „csak" ezüstöt kaptunk. De óriási dolog volt, felejthetetlen élmény! Remek csapatunk volt, és látja, Sterbinszky Amál legalább akkora sztár volt, mint most Görbicz Anita, mégis képes volt a csapatért küzdeni az önző, egyénieskedő megoldások helyett.

– Hiába él távol a főváros nyüzsgésétől, így is kritikus véleményt fogalmaz meg. A megtalált harmónia ellenére is enyhe dühöt érzek a hangjában.
– Csodálkozik? Hiszen a magyar válogatott most is ott van a legjobbak között, és egységes csapat kellene ahhoz, hogy a trónra lépjen. De hagyjuk. Még a végén azt mondják, hogy mit okoskodom a szentgyörgyvölgyi tanyavilágból.

– Mondja, mióta van együtt a férjével?
– Az idén lesz harminc éve, hogy összeházasodtunk. És mielőtt megkérdezné, hogy mi a titkunk: a kézilabda és a sport közös szeretete. Látja, még életem párját is ennek köszönhetem.