BAKOS GÉZA 2011.11.07 09:49 Frissítve: 2015.02.26 01:39

Kadhafi bajban: „Nandrolon? Az meg mi?"

A Kadhafi nevet az utóbbi hónapok hírei igencsak felkapták, de a családfőt, Moamert már a régiek is – a világ egyik leghosszabb időn át hivatalban lévő államfőjeként, aki ráadásul karakteres figura volt. Az egyik fia szintén átlépte az ismertté válás küszöbét, amikor kitalálta, hogy futballbabérokra tör. És el is jutott a nyilvánosság élvonaláig.

Szádi el-Kadhafi, a Perugia egykori üdvöskéje (Fotó: archív)

 

Tudjuk jól, mindig mindenben akadnak kivételek – s általában ezek az érdekesebb esetek –, de azért az mégis több mint furcsa, amikor egy futballcsatár harmincéves korában jut el oda, hogy életében először rangos bajnokságba igazoljon, ráadásul éppen a földkerekség egyik legerősebb ligájába, az olasz Serie A-ba. Még különösebb, ha ez egy államelnök gyerekével történik. Vagyis hát... Éppen ez lehetett a magyarázat.

A Kadhafi név immár évtizedek óta politikai közszájon forog. Pontosabban Moamer el-Kadhafi ezredesnek, a Líbiában 1969 után 42 esztendőn át hatalmon lévő, majd az arab tavasz részeként idén – véres módon, a halála árán – megbuktatott vezetőnek a neve. Akiről viszont most konkrétan szó van, az el-Szádi el-Kadhafi, a politikus-diktátor hét fia közül a harmadik legidősebb.

Az 1973-as születésű ifjú a család fekete bárányának számított, bár az nem világos, hogy kezdettől-e, vagy csak miután belekóstolt az európai high life-ba. Egy róla írt amerikai diplomáciai jelentés drogügyeket, alkoholt, mértéktelen partizást, lányokat, fiúkat(...), kifizetetlen magas összegű itáliai hotelszámlát és hasonlókat is emlegetett. A médiabeli hírek nyilván a felét sem tartalmazták ezeknek – mégiscsak jó háttere volt, sok mindent titokban lehetett tartani.

Szádit a legtöbben így a futballon keresztül ismerték meg, miután az ezredforduló táján feltűnt a sportlapokban is. 2000 nyarán úgy nézett ki, hogy a máltai Birkirkarához igazol, ennek révén ugyanis szerepelhetett volna a Bajnokok Ligájában. Az üzletből nem lett semmi, maradt Tripoliban, ahol 27 évesen vált belőle hirtelen profi focista, mert ez volt a gyerekkori álma.

A patinás al-Ahliban rögtön biztos volt a helye a kezdőben, de nem nyerték meg a bajnokságot, ezért átment a még ütősebb al-Ittihadba, és annak színeiben (2001–2003) kárpótolta magát a trófeák téren – emellett a statisztikák szerint továbbra is sokat játszott, sőt az utóbbi gárdában szép számmal lövöldözte a gólokat is.

Itt kell megjegyezni, hogy a papa tekintélye jóvoltából ő volt hazája futballszövetségének elnöke is, ami már önmagában „némi" óvatosságra késztette a riválisok bármely tagját, a játékvezetők értelemszerűen nekik fújtak, de az sem semmi, mennyire futtatta őt a líbiai média is: egyedül az ő nevét volt szabad megemlíteni – a többieket csak a mezszámuk alapján, afféle kódjelzéses anonymusként.

A működése – vagy az egész rendszer – ellen tiltakozó hangok gazdáit pedig a biztonságiak megfegyelmezték. Részben mert maguktól így látták jónak, és részben talán mert Szádi maga is parancsnok volt a hadsereg speciális erőinél... Mostanában egyébként azt is vizsgálják az átalakuló Líbiában, hogy volt-e köze néhány éve egy szép játékosmúltú, de edzőként az ország állapotát neki címezve kritizálni merészelő szakember rejtélyes meggyilkolásához.

Argentína ellen is játszhatott

De vissza a focihoz. A többszörös válogatott középcsatár három évvel a máltai próbálkozása után valamivel északabbra – egyben „kicsit" komolyabb bajnokságban tűnt fel. A Perugia által 2003 nyarán egy esztendőre szerződtetett légiósról – a 19-es dressz új gazdájáról – a klub vezetői váltig állították, hogy tehetség, és hogy ez volt leigazolásának kizárólagos oka, azaz megérdemli a kerettagságot.

A bennfentes szurkolók mindazonáltal kétkedve csóválták a fejüket, megszokták ugyanis, hogy az elitben látható menők egyáltalában nem ilyen hirtelen és véletlenszerűen kapnak szerződést, megvannak a pályafutásuk állomásai, az eredményeik ismertek, stb, stb.

Ezzel szemben Kadhafi addig jobbára csak hazájában, illetve külföldön a válogatott tagjaként játszott, amely egyébként nem tudta magát kvalifikálni a 2002-es világbajnokság 32-es döntőjébe. Meglehet, éppen azért nem, mert ő hosszú hónapokig sérülés miatt nem állhatott a nemzeti csapat rendelkezésére...

KANADA ELLEN A „LEGHOSSZABB CSERE” – ÉS A VÉGÉN EGY „VICC”

 

 

A 2004-es Afrikai Nemzetek Kupája selejtezőin viszont már rendszeresen szerepelt, gólt is szerzett, ennek ellenére nem jutottak ki a tornára. A hazai bajnokságban meghatározó volt a teljesítménye, jóllehet egy megszállott Perugia-szurkoló – bizonyos Claudio Betini, lokálpatrióta körökben népszerű fodrász – nem átallotta filmeken meg videókon megnézni.

Az igazságról a leplet lerántva azt állította a perugiai lapoknak: röhejes, mennyire óvták-kímélték, szinte kikerülték Szádit az ellenfelek, az ilyen védőkkel szemben még ő, a réges-rég visszavonult negyvenéves hajdekoratőr is gólkirály lehetne. A legérdekesebb, vajon mit mondott maga a kvalitásait hosszú ideig sikeresen eltitkoló líbiai futballsztár a sokakat meglepő fejleményekről. Semmit...

A viszonylag előrehaladott korú újonc mindettől függetlenül eleve tekintélyes áldozatot hozott játékos-pályafutása megkoronázása érdekében azzal, hogy előtte visszavonta a jelölését az Afrikai Labdarúgó-szövetség elnöki posztjáért folyó versengésben. Egyébiránt a szerződéskötése apropójából tartott sajtótájékoztatón annyit jelentett ki csupán, hogy minden tőle telhetőt elkövet a csapatáért, s azért, hogy állja az összehasonlítást a bajnokság legjobbjaival.

Tegyük hozzá, számára – bár más aspektusból – már nem voltak ismeretlenek az olasz klubok. A Kadhafi család labdabűvölő sarját ugyanis mindenekelőtt mint befektetőt ismerték Itáliában. Korábban, amikor a Lazio az oly fenyegető csőd szélére sodródott, ő volt a segítségére sietők egyike, és a marketingszerződése még akkor is élt a rómaiakkal, amikor Perugiába igazolt. A másodosztályú Triestinával szintén voltak üzleti ügyei.

A legfontosabb szerepvállalását azonban az jelentette, hogy családja (illetve az annak érdekeltségébe tartozó Lafico nevű cég: Libyan Arab Foreign Investment Company – Líbiai Arab Nemzetközi Befektető Társaság) 7.5 százalékos tulajdonrészt szerzett a nagynevű Juventusban, melynek igazgatótanácsában ő személy szerint is helyet foglalt. E kapcsolat révén kerülhetett sor a 2002-es olasz Szuperkupa-meccsre (Juve–Parma 2–1) Líbia fővárosában, Tripoliban.

Ide kapcsolódik egy érdekes kis közjáték ugyanabból az esztendőből. „Kadhafi, istenünk, vedd meg a PAOK-ot!" – ezt az üzenetet küldték a görög alakulat szurkolói az idősebb Kadhafinak. A szalonikiak igen nehéz anyagi helyzetbe kerültek, a nyáron kénytelenek voltak kiárusítani legjobb játékosaikat.

„Arra kérünk, hogy légy lelkünk megmentője, és új forradalmunk vezére!" – folytatódott a drukkerek által az államfőnek írt levél. Bár a diktátor magánorvosa lelkes rajongója volt a PAOK-nak, így a hellén sajtó biztosra vette az együttműködést, az végül nem valósult meg...

A fiú viszont egy évvel később immár új minőségében bővítette famíliája itáliai jelenlétét. A Perugia ügyvezetője, Alessandro Gaucci egyebek között ekként magyarázta a furcsa helyzetet: „Úgy tekintünk Szádira, mint akivel jobb lesz az együttesünk." Atyja, a tulajdonos Luciano Gaucci pedig hozzátette: „Köztudomású, hogy klubunkban hagyomány az áron alul jegyzett játékosok vásárlása és értékké fejlesztése. Nem költünk horribilis összegeket befutott sztárokra."

SZÁDI A SERIE A-BAN

 

 

A Gaucciknál érdemes elidőzni egy kicsit, s megjegyezni: szinte szenvedélyesen keresték a feltűnést, semmit sem vetettek meg annak érdekében, hogy felhívják magukra, illetve csapatukra a figyelmet. Sőt úgy tűnik, mintha nagyon is átgondolt reklámstratégiájuk lett volna: szerepelni minél többször, minél nagyobb betűkkel, minél nagyobb felhajtással a lapok címoldalain és az elektronikus médiában.

Ennek igazolására néhány apró adalék. Emlékezhetünk, világszerte nagy feltűnést keltett, amikor a 2002-es világbajnokság idején azért zavarták el a klubtól An Dzsung Hvant, mert a Dél-Korea–Olaszország mérkőzésen az ő gólja fosztotta meg a squadra azzurrát a továbbjutástól...

Vagy hogy szerződtették az 1988-as szöuli olimpia 100 méteres síkfutó számának aranyérmétől doppingolás miatt megfosztott hajdani atlétát, a dicstelen kanadai vágtázót, Ben Johnsont, mégpedig azzal a céllal, hogy javítsa a játékosok gyorsaságát. Híresek voltak arról, hogy „egzotikus" országokból (Dél-Korea mellett például Iránból és Japánból) csábítottak magukhoz futballistákat. Sőt arról is hallani lehetett, hogy szándékukban állt leigazolni a klub első női játékosát is!

Szükségtelen hangsúlyoznunk, a Kadhafi család legkiemelkedőbb labdarúgója nem pénzt akart keresni a Perugiában. Sokszoros milliomos (volt), a papa pénztárcája és bankbetétjei, a család hatalmas vagyona ezt a szándékot tökéletesen kizárták. Abban lehetett az igazság, amit hajtogatott, mármint hogy ki akarta magát próbálni, ami végtére is érthető motiváció.

A politikai háttérrel annak idején nem volt gond, és nem csak a 20. század elejére visszanyúló szoros líbiai–olasz kapcsolatok miatt. Hanem mert Moamer el-Kadhafi akkoriban a korábbiaknál jóval szelídebb arcát mutatta a világnak – lásd országa huszonöt évi merev elzárkózás utáni hajlandóságát a több milliárd dolláros kártérítés kifizetésére az 1988-ban a skóciai Lockerbie felett líbiai terroristák akciója következtében szétrobbant PanAm repülőgép áldozatainak hozzátartozói részére.

Tény, hogy sikerült változtatnia a róla, államáról és a rendszeréről kialakult negatív képen (külföldi elfogadtatásának kivívása érdekében még a futball is hatékony eszköz lehetett; például sohasem mulasztotta el hangoztatni, hogy kedvence a brazil Ronaldo, akitől fia közvetítésével még autogramot is szerzett). Az ezredes rezsime ezekben az esztendőkben jóval szalonképesebb volt, mint előtte, és mint az utóbbi hónapokban.

Na szóval Szádit óriási csinnadratta közepette megszerezte a Perugia, de a testőrei által állítólag még az edzőtáborban is őrzött támadóról a következő érdemi hír az volt (miután hónapokig a kispadon ücsörgött), hogy lebukott egy doppingvizsgálaton, méghozzá egy norandroszteron nevű nandrolonszármazék használatával.

„Nandrolon? Az meg mi?" Állítólag ez volt a reakciója a hírre, hogy a vizeletében az említett szer használatára utaló nyomokat találtak a Reggina elleni bajnoki után. A légiós – aki még be sem mutatkozott a Serie A-ban, ugyanis tartalékként sorsolták ki az ellenőrzésre – szóvivője útján azt is közölte, hogy szerinte az a gyógyszer tartalmazhatott „valamit", amelyet a hátfájására kapott Németországban.

Alessandro Gaucci ügyvezető egészen más magyarázatot talált: „Szádi egy államelnök fia, és mint ilyen, a nemzetközi politika érdeklődésének középpontjában áll. Senkit sem akarok megvádolni, de köztudomású, hogy Líbiának sok ellensége van a világban. Arról nem is beszélve, hogy az ország 2010-ben világbajnokságot rendezne, és egy ilyen hír megfelelő ahhoz, hogy lejárassák a pályázót."

Az olasz szövetség mindenesetre ideiglenes jelleggel felfüggesztette a futballista játékjogát, aki másnap, 2003. november 7-én végre személyesen is az újságírók elé állt egy perugiai szállodában: „Nem hiszem, hogy nemzetközi összeesküvés áldozata lennék, ugyanakkor teljesen érthetetlennek tartom, hogyan kerülhetett tiltott szer a szervezetembe. Nem tudom, mi történt, de megpróbálom kinyomozni."

Öt nappal később arról érkezett hír (a klub jelentésére hivatkozva), hogy Szádi a B-próba elvégzésére már nem is tartott igényt, mondván, inkább elhagyja a Perugiát. Nem tette, és bár az olasz szövetség fegyelmi bizottsága januárban nyolc hónapra eltiltotta, a büntetés végül három hónapra mérséklődött. (Vajon véletlenül, vagy a politikai-gazdasági befolyása és kapcsolatai révén...?)

A továbbiakban is akadtak még faramuci mozzanatok. Az ifjú Kadhafi ideje 2004 májusában érkezett el, amikor a kiesés ellen küzdő Perugia 1–0-ra vezetett a Juventus ellen, és a 75. percben Serse Cosmi mester nem egy újabb védőt cserélt be az eredmény tartása érdekében, hanem általános meglepetésre líbiai csatárát. Ezáltal, ha úgy vesszük, bevonult a futballtörténelembe, noha utóbb elmondta, nem azért húzta ezt meg, hogy bevonuljon a futballtörténelembe...

Mindenesetre együttese megtartotta az előnyét, talán azért, mert Szádi egyetlenegyszer sem ért labdába. Ezzel együtt kiestek, és míg a mesternek távoznia kellett, a játékos maradt, de a következő szezonban egy percet sem kapott bajnoki mérkőzésen. A Perugia ezután csődöt jelentett, Gaucciék pedig Dominikára repültek az igazságszolgáltatás elől (négyesztendőnyi „száműzetés" után tértek vissza, miután kiderült, hogy az öreg Luciano megússza három év felfüggesztettel).

Szádi nyaka körött ekkor még nem szorult a hurok, ő játszani akart, így az élvonalbeli Udineséhez szerződött. Ott aztán egy idény végi, valódi tét nélküli találkozón (a Cagliari ellen) kapott 11 percet, és ezalatt feljegyezhettük az egyetlen kapura lövését. Nem mondhatjuk azonban, hogy a csúcson hagyta abba, mert a következő évadban is próbálkozott még, ám a Sampdoriánál megint nem jutott neki játéklehetőség, minimális sem.

Az évek folyamán az üzleti életben továbbra is jelen volt, az éjszakai életben tett kalandjait pedig már fentebb érintettük. Időnként felröppentek hírek (pletykák), hogy családja érdeklődik a Lazio, a Napoli, és különösen a Crystal Palace megvétele iránt, de ezek nem realizálódtak, ahogy a Fradi vagy az Újpest megvásárlása sem (bármilyen hihetetlen, olyan cikknek is nyomára bukkantunk, mely szerint a kis Kadhafi állítólag itt járt Budapesten, hogy tapogatózzon a két nagy hagyományú klub körüli lehetőségekről).

Aztán eljött 2011 és az arab tavasz, s a líbiai polgárháború kapcsán – főleg a végén – olyan jelentések is napvilágot láttak, hogy a diktátor fia is meghalt. De nem Szádi, hanem mindig valaki más a számos testvér közül. Ő Nigerbe futott, várva sorsa jobbra fordulását. Arról nincs információnk, hogy manapság is izgatja-e még a Bajnokok Ligája.