Be kell tiltani az iskolákban a futballt!

Vágólapra másolva!
2011.07.25. 09:18
null
A magyar labdarúgó-bajnokság legeslegelső mérkőzésének plakátja
Bő száz évvel ezelőtt robbanásszerű fejlődésen ment át a sport: megszületett vagy modern formát öltött a ma ismert hagyományos sportágak jó része, megjelentek a szélesebb közönség számára is elérhető egyesületek, immár szervezett módon rendeztek versenyeket, valamint tömegek kezdtek érdeklődni mindezek iránt (a folyamat gyönyörű illusztrációjaként pedig útjukra indultak az újkori olimpiák). A leglátványosabban kétségtelenül a labdarúgás hódított, hiszen több volt, mint a testkultúra kifejeződése: játékként és kollektív tevékenységként (lásd csapatszellem), a maga egyszerűségével gyorsan betöltött egy jelentős űrt. Az elején azonban a futballnak is meg kellett küzdenie a „régi rend" visszahúzó erőivel – erről jelent meg cikke 1989. július 25-én a tavaly elhunyt Barcs Sándornak, a (többek között) korábbi MLSZ-elnöknek, FIFA-alelnöknek, UEFA-elnöknek, aki rendkívül hosszú élete során fontos sportvezetői és ellentmondásos politikai múltja mellett jó nevű újságíró is volt.

Bemutatkozott a legendás hírű Slavia! 1900-et írtunk. Két egyesületnek, a MÚE-nak és a BTC-nek sikerült lekötnie budapesti vendégszereplésre a félelmetes cseh csapatot. A MÚE simán kikapott 8:0-ra. De már erre a mérkőzésre is négyezer néző váltott jegyet!

Másnap, húsvéthétfőn a BTC–Slavia Praha meccsre kétszer annyian voltak kíváncsiak, nyolcezer ember vette körül a Millenáris játékterét (a magyar sport bölcsőjének tekinthető, a Thököly út közelében található pályát – a szerk.), s bár ezen a találkozón is fölényben játszottak és végül győztek a prágaiak 3:1-re, a BTC időnként méltó ellenfélnek bizonyult.

Null hármas állásnál – Ray Ferenc-Manno Miltiades összjáték után – az előbbi beívelte a labdát a cseh kapuba (Ray a majdani legelső NB I-es idény legjobbja, Manno pedig a gólkirálya volt – a szerk.). Hogy ezután mi történt, azt a Sport Világ így írta le:

„A BTC ezen eredményére a közönség percekig tartó tapsviharban tört ki, a leglelkesebb sportladyk kendőiket lengették, a férfiak a kalapjaikat a levegőbe dobálták. Felejthetetlen, szép jelenet volt ez, amilyent Budapesten sportünnepélyeken vagy versenyeken soha nem láttunk, és ez a lelkesedése a tömegnek képezi a footballjáték meghonosodásának biztosítékát. A footballjáték meghódította először nálunk a fiatalságot, mert romlatlan kedélyének jobban tetszett ez az egyszerű játék a rendeletekben előírt unalmas játékoknál."

Nahát, általános derűlátás, gyors fejlődés, minden csupa öröm! És valóban, egyre több gyerek kezdett kivonulni egyre több grundra, hogy méta helyett a „football rúgósdinak" hódoljon, leginkább szőrrel kitömött bőrlabdákkal. A méta (diákok körében kedvelt ütős játék – a szerk.) gyorsan kiszorult a grundokról és teljesen elfelejtődött. Az olyan iskolákban, ahol a tornatanár esetleg már valamelyik egyesület színeiben maga is futballozott, vagy pedig csak valamilyen szervezőfeladatot vállalt, megkezdődött a mindennapos labdarúgás.

Annyira, hogy a többi sportág, főleg az atlétika és a torna, de az úszás és a kerékpár hívei is kezdték rossz szemmel nézni az új riválist. Ez a féltékenység érthető, hiszen a focisták majdnem kivétel nélkül más sportágakból jöttek „vendégszerepelni" – nem csak a két olimpiai bajnok, Hajós Alfréd és Bauer Rudolf! –, s noha a futball mellett a többi sportágban is eleget tettek kötelezettségeiknek, az egyre bizonyosabb lett, hogy ha a „kétlakiaknak" választaniuk kellett, akkor a labdarúgás mellett döntöttek!

A féltékenység csakhamar nyílt és háta mögötti támadásokba ment át. Ennek persze már voltak előzményei is: Löwenrosen Charley balsikerű 1896-os pékerdei mérkőzése, amely csak húsz percig tartott és három bokatöréssel végződött, nem csupán szörnyülködő közbeszéd tárgya lett, hanem a sajtó azóta is gyakran felmelegítette (a mai Hungária körúti stadion későbbi helyének környékén, egy tisztáson a Törekvés dalárdájának sportmúlttal nem rendelkező amatőr tagjai többnyire a célra alkalmatlan bakancsokban és csizmákban rúgták, amit értek – a szerk.). És most újra megindult a támadás a labdarúgás ellen: „Durva játék, be kell tiltani!"

A futball ellenségeinek kapóra jött egy sokkal frissebb szerencsétlen kimenetelű találkozó is. 1900. március 22-én a Millenárison a MAC Berlin válogatott együttes ellen lépett pályára. Az alábbiakat a Budapest Hírlapból idézzük:

„A MAC új életre kelt csapatával mérkőztek a berliniek, s akkor történt, hogy a kék-sárgák játékosa, a szimpatikus Orbán főhadnagy egy véletlen esetből kifolyólag a lábát, majd nem sokkal később egy német játékos, Hiller, ugyancsak véletlen összefutás következtében a karját törte. Két baleset egy mérkőzésen – ez elég volt arra, hogy ismét meginduljon az ostrom a futballjáték ellen."

S nem is akármilyen ostrom! De ekkor váratlan dolog történt. A felsőházban szólásra emelkedett Széchenyi Imre gróf, és szenvedélyesen védte meg a futballt, majd a Budapesti Hírlap 1900. április 24-i számában vezércikket írt a magyar labdarúgás mellett.

„A sportban ritkán előforduló sérülésekkel szemben áll a sport óriási fizikai és erkölcsi haszna... Úgy kell gyermekeinket nevelnünk, mint ahogy a labdarúgók kivonulnak. Arra a tudatra, hogy az élet nem egyéb, mint egy igen komoly játszótér, ahol a készületlent, az ügyetlent, a vigyázatlant, a félénkebbet láb- és orrtörés várja" – írta többek között Széchenyi Imre.

A gróf fellépésének azonban nem nagyon érződött a hatása, mert a sajtóban és a közéletben egyre erősödött a futballellenes hangulat. Tüzelte még ezt a felizzó érzületet az a gyakran közölt hír, amely az angliai sérülésekről számolt be. Sokáig még a labdarúgás hazai hívei sem tudták, hogy a magyar sajtó ideszámította azokat a baleseteket is, amelyek egy másik sportágban, a rögbimérkőzéseken történtek.

1900. június 6-án a főváros közgyűlésén Del Medico Ágoston bizottsági tag olyan indítványt terjesztett be, hogy Budapest minden iskolában szüntesse be a labdarúgást, továbbá írjon át a közoktatásügyi miniszternek, hogy az állami iskolákból is tiltsa ki ezt az életveszélyes (így! – a szerző) játékot.

Hozzá kell tenni, hogy előzőleg ezt az indítványt már megszavazta a főváros közoktatásügyi bizottsága és szűkebb tanácsa, és mindkét szerv elfogadásra ajánlotta a közgyűlésnek. Del Medico mellett több városatya sorakozott fel, de a szembenállók, elsősorban két, akkor neves politikai vezéregyéniség – Berzeviczy Albert és Polonyi Géza – felszólalása után a közgyűlés nagy többséggel elutasította a futballellenes javaslatot.

Igen ám, ez azonban egymagában még nem űzte el a rossz szellemet a sajtóból és különösen nem az iskolákból. Akadtak ugyan fanatikus pedagógusok, mint például Ottó József és Yolland Arthúr, akik nemcsak a saját iskolájukban fociztatták a gyerekeket, hanem bekapcsolták a közelben lévő tanintézeteket is, a legtöbb igazgató ugyanakkor erősen futballellenes volt és a tanulók számára megtiltotta a labdarúgást.

Hogy milyen komoly volt a helyzet, azt bizonyítja a BTC esete. Egy nemzetközi mérkőzésen a klub a Ferenc József nevelőintézet diákját, egy bizonyos Ponory nevű fiút állította a kapuba. Hogy ebből a gyereknek baja ne legyen, a Nemzeti Színház Prandler nevű fodrásza szakállt és bajuszt ragasztott a kapus ábrázatára, a BTC intézője pedig Ponory helyett Other néven szerepeltette őt a sajtóban. Nem valami bölcsen! Valaki ugyanis könnyen rájöhetett volna, hogy az other szó – angolból lefordítva – azt jelenti: más...

Mit tehetnénk hozzá Barcs Sándor 22 évvel ezelőtti múltidézéséhez? Csupán annyit, hogy a feltartóztathatatlan fejlődés jegyében a leírt századfordulós történetek után egy, illetve két esztendővel beindult a szervezett magyar bajnokság és megvívta első hivatalos mérkőzését válogatottunk, majd egy-két évtizeddel később már világhatalomnak számítottunk a földkerekséget közben meghódító népszerű játékban...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik