A gyászoló Schumi elkezdett felzárkózni

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2010.04.20. 12:28
Címkék
Hét évvel ezelőtt emlékezetes versenyen nyert a Formula–1-es vb címvédője: Michael Schumacher a 2003-as szezonban éppen azon a hétvégén léphetett először a dobogó tetejére, amelynek vasárnapján édesanyja délelőtti halálhírétől nyomasztva kellett (Ralf öccsével együtt) rajthoz állnia Imolában.

A 2003-as San Marinó-i Nagydíj remek előzmények után élvezetes versenyt hozott, ha szigorúan csak sportszempontból közelítünk az eseményekhez. Két világbajnok volt a mezőnyben – a ferraris címvédő Michael Schumacher és a hat évvel korábban csúcsra érő Jacques Villeneuve (BAR-Honda), illetve további három olyan tehetség, akit majd csak később koronáztak meg: Fernando Alonso (Renault), Kimi Räikkönen (McLaren) és Jenson Button (BAR-Honda). Közülük a kanadai már, a brit pedig még nem volt igazán meghatározó szereplője a száguldó cirkusznak, Rubens Barrichello (Ferrari), David Coulthard (McLaren), valamint a Williams volánjánál akkoriban a favoritok közé tartozó Juan Pablo Montoya, Ralf Schumacher duó viszont igen.2003-as San Marinó-i Nagydíj remek előzmények után élvezetes versenyt hozott, ha szigorúan csak sportszempontból közelítünk az eseményekhez. Két világbajnok volt a mezőnyben – a ferraris címvédő Michael Schumacher és a hat évvel korábban csúcsra érő Jacques Villeneuve (BAR-Honda), illetve további három olyan tehetség, akit majd csak később koronáztak meg: Fernando Alonso (Renault), Kimi Räikkönen (McLaren) és Jenson Button (BAR-Honda). Közülük a kanadai már, a brit pedig még nem volt igazán meghatározó szereplője a száguldó cirkusznak, Rubens Barrichello (Ferrari), David Coulthard (McLaren), valamint a Williams volánjánál akkoriban a favoritok közé tartozó Juan Pablo Montoya, Ralf Schumacher duó viszont igen.

Michael Schumacher győzelemmel emlékezett édesanyjára (Fotó: Action Images - archív)
Michael Schumacher győzelemmel emlékezett édesanyjára (Fotó: Action Images - archív)

A Ferrari még a régi autójával érkezett Imolába, azaz nem volt egyértelmű, hogy javítani tud a helyzetén – három GP után ugyanis egyik pilótája sem fért be a top 5-be a pontversenyben. Ehhez képest az időmérőn egyedül a Williamsek vették fel velük a tempót, így a két istálló gépei a rajtrács mindkét oldalán egymás mögé kvalifikálták magukat: a pole Michaelé lett, míg Barrichello a harmadik kockát szerezte meg, melléjük pedig a rivális csapat tagjai kerültek: Ralf (2.) és Montoya (4.). A McLaren vb-éllovas duója beégett (Kimi a 6., Coulthard a 12. pozícióig jutott).

A Schumacher fivérek karrierjük során hetedszer sajátították ki az első rajtsort, ám öröm helyett feszültség látszott az arcukon. Édesanyjuk ugyanis korábban a nap folyamán összeesett otthon, és rendkívül súlyos állapotban szállították a kölni egyetemi klinikára, ahol életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A mindössze 55 éves Elizabeth asszony állapotát stabilizálták, de továbbra is kómában feküdt. Michael egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni erről, majd a tréning után egyből hazarepült Ralffal Németországba.

A másnapi, húsvétvasárnapi futamra persze reggel visszatértek Itáliába, ahol hamarosan édesanyjuk haláláról kellett értesülniük. Ezek után hatalmas önfegyelemről és tartásról tanúbizonyságot téve mindketten szezonbeli addigi legjobb eredményüket érték el: Michael győzött, Ralf negyedik lett. A báty fekete karszalaggal állt fel a dobogóra, ahol ünneplésről természetesen szó sem lehetett (könnyekről, csendről, visszafogottan viselkedő paddockról és szurkolókról annál inkább), majd a gyászoló bajnok azonnal távozott is Imolából.

SCHUMACHER A CÉLBAN
 

 

„Michael odajött hozzám, és azt mondta, végig akarja csinálni a viadalt. A csapatnak hatalmas erőt ad, amit tett, mert az embereink számára már nemcsak pilótaként ő a legnagyobb, hanem emberként is" – fogalmazott utóbb Jean Todt csapatfőnök, akinek méltató szavaihoz másnap a lapok többsége is csatlakozott.

Na de hogyan is jutottak el idáig? A Ferrari szurkolói nagyon várták a húsvétot, hiszen német kedvencük az előző szezonban az összes nagydíj után a pódiumon pezsgőzhetett, 2003-ban viszont egyszer sem az első három alkalommal. Pénteken és szombaton aztán a leggyorsabb volt a pályán, azaz minden készen állt egy jó kis fiesztára. Ehhez képest Ralf rögtön a start után eléje vágott a búcsúzó F2002-esnek, és vissza is verte testvére összes támadását – amíg ki nem állt kerékcserére. Michael kihasználta a kitisztuló ring adta lehetőségeket, és úgy felgyorsult, hogy mire ő is visszatért a boxból, a Williams előtt haladt.

Schuminak ezután már csak az eggyel kevesebb, vagyis két kiállást végrehajtó Räikkönennel kellett megküzdenie, aki átmenetileg vezetett is (miként egy kör erejéig a második számú Ferrarival Barrichello), de a finn végül lemaradt Schumitól, sőt örülhetett, hogy maga mögött tudta tartani a brazilt, aki nagyon a nyomába ért, ám kissé későn – sok időt elvesztegetett Ralf sarkában, akit csupán az 52. körben sikerült lehagynia, a futam leglátványosabb manőverével amúgy. A célban tíz másodpercen belül volt egyébként a győzteshez képest Coulthard is, majd messze lemaradva Alonso, Montoya és Button következett.

Az összesítésben nagy változás nem történt, csak annyi, hogy a fölényesen vezető Räikkönen (32 pont) és Coulthard (19) mögé felzárkózott Michael (18), hátrébb szorítva Alonsót (17). Az ötödik-hatodik helyet immár Barrichello (14) és Ralf (13) foglalta el, a konstruktőrök között pedig a Ferrari (32) ellépett a Renault (26) mellett, hogy távolról kövesse a McLarent (51). Az idősebbik Schumachernek maranellói évei során csak jó régen, 1996-ban és 1997-ben kellett tovább várnia az évadbeli első sikerére, ami más olvasatban azt jelentette, hogy felettébb izgalmas szezonrajtot produkáltak az F1 szereplői. Kereken húsz évvel korábban fordult elő ugyanis legutóbb előtte, hogy az első négy versenyt más-más pilóta nyerte: 1983-ban – az F1 egyik legszebb korszakaként emlegetett időszakban – Piquet, Watson, Prost és Tambay osztozott az első nagy erőpróba babérkoszorúin (sőt az ötödiket majd egy ötödik vetélytárs, Keke Rosberg érdemelte ki), míg ezúttal Coulthard, Räikkönen, Fisichella és Schumi.

Az ekkor még csak ötszörös világbajnok német gyorsan diadalmaskodott újabb két GP-n (már az új fejlesztésű vörös autójával), de a vb-címért folyó küzdelem végig nyílt maradt ebben az esztendőben: a befejező napon, Szuzukában azon izgulhatott a csapatok között élen záró Ferrari, hogy Kimi ne legyen első, miközben Michael pont nélkül marad. Nos, a címvédő becsorgott a 8. helyen, csapattársa, Barrichello pedig „nem engedte" győzni a finnt, aki a második pozícióba szorult. Csupán két ponttal lett kevesebbje, mint a trónját megőrző topfavoritnak... Később vigasztalódhatott a 2007-es vb-elsőségével, míg Michael Schumacher a 2003-assal együtt még két világbajnoki diadalt (valamint egy harmadik és második helyet) követően visszavonult, hogy aztán három év elteltével, idéntől újabb fejezetet írjon Formula–1-es pályájának legendás történetéhez.              

 

1933-ban e napon a III. ker. FC – a hazai szövetség büntetéssel fenyegető felszólítása ellenére is – lejátszotta külföldi edzőmérkőzését a sosem hallott Bodenbach ellen, amelytől meglepetésre 5:3-ra kikapott. Hogy megérte-e a kaland, ma már nehéz megítélni, de tény, hogy az óbudaiak egész éjjel és másnap napközben is úton voltak hazafelé, hogy időben odaérjenek a bajnoki meccsükre (ennek veszélyeztetése miatt keményített be egyébként az MLSZ). Végül két órával a kezdő sípszó előtt érkezett meg a Kerület – ehhez képest csupán 2:1-re veszített a sokkal esélyesebb Újpest ellen. Ezután mindenki óvással fenyegetőzött: a III. ker. FC egy meg nem adott tizenegyes miatt az eredményt támadta, az aznapi pályára lépés kényszeréért pedig az intézőbizottság határozatát szándékozta megfellebbezni (a péntekre előrehozott játékkötelezettséget kifogásolták). Az Újpest riválisainak meg az volt a problémájuk, hogy míg a többiek ellen frissen áll(t) ki az óbudai együttes, addig a lila-fehérek előnyt élveztek riválisuk fáradtsága miatt.

1953-ban e napon jelent meg itthon a hír, miszerint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság mexikóvárosi ülésén Melbourne-nek ítélték a (mindössze három és fél évvel később sorra kerülő) XVI. Olimpiai Játékok rendezési jogát. (Hány, de hány magyar sportoló nem sejthette még ekkor, hogy az ausztrál metropoliszban fog megfordulni élete alakulása, amikor az 56-os forradalom leverése után majd nem jöttek haza...). A NOB határozatot hozott arról, hogy ettől a kongresszustól kezdve minden küldöttség az anyanyelvén szólalhat fel (s a fordítást tolmácsszolgálat végzi), az NDK és a Kínai Népköztársaság tagfelvételi kérelmének elbírálását pedig a következő alkalomra halasztotta. Ekkor hangzott el az a javaslat is, hogy az ötkarikás játékokat rendező város „az időtartam és az utazás megrövidítése végett a jövőben igyekezzen összpontosítani a létesítményeket". Olimpiai okleveleket is osztottak – többek között a 75 éves Hajós Alfrédot, 1896 kétszeres úszóaranyérmesét is ily módon tüntették ki.

1963-ban e napon két válogatott csapatunk is határainkon túl szállt harcba, és mindkettő vereséget szenvedett. Legjobb ökölvívóink Le Mans-ban mérkőztek meg a francia válogatottal, amelytől 12:8-ra kikaptak. Az est legszebb csatájának a könnyűsúlyú Kajdi meccsét várták, ám az csalódást okozott. A magyar fiúra egy elcsúszás után már az első menetben nyolcat számoltak, majd hatalmas iramot diktált, az összecsapás vége azonban dulakodással telt. Pontozással mindenesetre ő győzött. Férfi kosárlabdázóink eközben a vajdasági Nagybecskereken (Zrenjanin) léptek parkettre az Európa-bajnoki ezüstérmes Jugoszlávia ellen, és a papírformának megfelelően alulmaradtak, 89:69-re. Greminger János a rendkívül gólerős, találkozónként 30-35 pontot dobó, négyszeres Eb-pontkirály Radivoj Koracs lefogásával tűnt ki, 17 egységen tartva híres ellenfelét, akiről később az egyik kontinentális kupasorozatot is elnevezték. A mieinknél az 1955-ös Eb-aranyérmes csapatból Gremingeren kívül még (csereként) Simon János és Bencze János is parkettre lépett.

1973-ban e napon vette át a Népsport a Marca című spanyol sportlap interjúját Nona Gaprindasvilivel, aki ekkor már 11 éve (és majd még további ötig) ült a női sakkvilágbajnoki trónon. A 32 esztendős szovjet-grúz versenyző épp egy férfiviadal után volt, és az erre vonatkozó kérdésre („A sakkban udvariasak a férfiak a nőkkel?") így válaszolt: „Miért lennének? Ez butaság. Egyenlő esélyekkel vesszük fel a harcot, bár igaz, hogy többnyire a férfiak győznek. Egyébként nem zárom ki annak lehetőségét, hogy egyszer majd a teljes mezőnyben is női világbajnokot avatnak." (Ez a jövendölése egyelőre nem jött be – a legközelebb ehhez a mi Polgár Juditunk került, aki egy időben top 10-es játékos is volt.) Gaprindasvili a nők előretörését azzal magyarázta, hogy a Szovjetunió iskoláiban a fiúk és lányok már együtt tanulják a játékot, és náluk „úgyszólván mindennap feltűnik egy csillag". A világ legjobbjának kilétét firtató érdeklődésre azonban készséggel elismerte, hogy az amerikai Bobby Fischer a No. 1, akinek elsőségét szerinte talán Borisz Szpasszkij és Mihail Tal (két korábbi bajnok) veszélyeztethette szovjet részről. Ebben (is) tévedett: Fischert 1975-ben Anatolij Karpov váltotta a trónon. 

1983-ban e napon összegezte lapunk a hétvégén véget ért női asztalitenisz országos csapatbajnokságot, amelyet sorozatban 15. alkalommal a Statisztika nyert meg. Az itthon ekkor már 14 esztendeje veretlen (és eközben 13-szor százszázalékosan záró, összesen mintegy 300 mérkőzést vereség nélkül letudó) együttes az utolsó fordulóban a mögötte másodikként végző Tolnai Vörös Lobogót múlta felül 16:9-re – úgy, hogy a vendégeknél a vezéregyéniség Bolvári II mellett két meccset a fiatal Bátorfi Csilla is nyert! Az aranyérmes Marczibányi térieknél Oláh Zsuzsa, Szabó Gabriella, illetve a tapasztaltabb korosztályból Magos Judit és Kisházi Beatrix volt a legnevesebb játékos – utóbbi már az első statos bajnokcsapatnak is tagja volt! –, de a rangadókat leszámítva többnyire a fiatalok (pl. Fazekas Györgyi, Gál Krisztina, Széles Rita) jutottak szóhoz. 

 

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik