Emberrablók árnyéka az olaszok meccsén

Tulajdonképpen egy hasonló párosítású meccs változtatta meg az életét. A grúz válogatott 1997 őszén Olaszországot látta vendégül, és a 0–0-val lehozott vb-selejtezőn – saját bevallása szerint – olyan jól játszott Kahaber Kaladze, olyan remekül őrizte a klasszis Christian Vierit, hogy a 19 éves ifjúra felfigyeltek az Európa (tágabb) élmezőnyéhez tartozó Dinamo Kijev vezetői. Odakerülve lett igazán nagymenő: irigylésre méltó ismertséggel, népszerűséggel, megnyíló további lehetőségekkel, valamint – ne szemérmeskedjünk – bankszámlával.

Három és fél esztendővel később megint a squadra azzurra készülődött a kaukázusi országba, és ismét egy világbajnoki kvalifikációs mérkőzés apropóján. Mégis, pár nappal a kitűzött időpont előtt egészen úgy tűnt, hogy a sziklakemény védő, nem sokkal élete nagy szerződése után, saját akaratából kihagyja ezt a fontos találkozót. Sőt egy darabig az is nyílt vitatéma volt, hogy társai sem lépnek pályára. De hogyan történhetett mindez?

Kezdjük a legelején. Kaladze valódi futballcsaládba született 1978 februárjában, és Szamtrediában, ahol a papája töltötte be a Lokomotiv klubelnöki tisztét, még csatárt játszott. A Szovjetunió szétbomlásán és saját függetlenedésén épp túleső Grúzia élő legendája, az egykor sokszoros „birodalmi" válogatott David Kipiani azonban a fővárosi Dinamóba csábította a 15 éves fiút, aki – immár hátrébb húzódva – négy és fél idényt töltött el Tbilisziben.

Ezalatt vált meghatározó játékossá, és a nemzetközi porondra kilépve szemelték ki az ukránok is. Az 1997–1998-as szezon felénél járva cserélte le „munkahelye" városnevét – a D betű megmaradt, bár a Dinamo szót teljesen másképp „rajzolják" az eltérő írásmódú két országban –, s végül bő két és fél esztendőt (két fél évadot, illetve köztük két teljeset) töltött el Kijevben.

Mire 2001-ben továbbállt, sorozatban nyolcszoros(!) bajnoknak vallhatta magát, hiszen mindkét addigi együttese húzóerőnek számított saját ligájában. A Lobanovszkij-gárdával azonban ennél többet is elért: az 1998–1999-es BL-kiírásban például olyan riválisokat győztek le, mint a címvédő Real Madrid, vagy az Arsenal. Kaladze az elődöntő mindkét felvonásán szerepelt a később a finálét drámai módon elbukó Bayern München ellen 4–3-as összesítéssel elvesztett párharcban.

Tartósan nívós teljesítménye jutalmául egy, a legszűkebb elithez sorolható klub csapott le rá: 2001 elején grúz átigazolási rekordösszegért, 16 millió euróért a Milan vette meg. Szakmailag és anyagilag is a lehető legígéretesebb helyzetbe került. Ez azonban másoknak is szemet szúrt.

Kahaber Kaladze hosszú idő óta külföldön élt, ráadásul egy hazájánál fejlettebb régió és annak egyik megaklubja óvó biztonságában. Ő tehát aligha lehetett ideális, könnyű célpont rossz szándékú emberek számára – nem úgy a pénztárcája. Egy évtizeddel ezelőtt ilyenkor a grúz válogatott épp dupla vb-selejtezőjére gyakorolt, amikor május 23-án elrabolták a labdarúgó 21 éves orvostanhallgató öccsét, Levan Kaladzét.

Először csupán arról jöttek hírek, hogy a helyi rendőrség két napja semmit sem tud a védő fivéréről. Az egyik ottani tévéadó már akkor felvetette, hogy emberrablásról lehet szó, de a belügyminiszter ezt egyelőre még nem erősítette meg. Hamarosan persze felfedték lapjaikat a bűnözők, mit is akarnak: 600 ezer dollár váltságdíjat.

Első reakcióként a vendéglátó nemzeti együttes tagjai azzal fenyegetőztek, hogy nem lépnek pályára az olaszok ellen, ha a grúz belügyminisztérium nem tesz meg mindent Levan előkerítésére. Eduard Sevardnadze államfő – a Gorbacsov-féle peresztrojka egykori híres szovjet külügyminisztere – megígérte, hogy összes erejükkel a roppant kínos ügy gyors megoldásán iparkodnak, és úgy vélte, nem lesz akadálya a meccs megrendezésének.

Miközben a csapat tagjai 2001. június 1-ig, péntekig adtak határidőt a fiatalember kiszabadítására, a báty május 28-án repült haza az edzőtáborba (társai tehát még a jövetele előtt szabtak ultimátumot). Az ő játékára, rossz idegállapota miatt, nagyon kevés esély mutatkozott: például még az előző napon is futballozott a Roma–Milan rangadón, és ki is állították... „Teljesen össze vagyok törve, azt hiszem, hogy én akkor sem tudnék pályára lépni, ha a többiek úgy döntenek, hogy játszanak" – nyilatkozta Kaha.

Az olaszok eközben nem aggódtak különösebben az összecsapás elmaradása miatt, legalábbis Giovanni Trapattoni szövetségi kapitány szavai ezt sugallták: „Nem szabad azzal foglalkoznunk, hogy megrendezik-e a mérkőzést, vagy sem, pontosabban úgy kell készülnünk, hogy kifutunk majd a gyepre. Nem veszíthetjük el a koncentrációnkat, mert Grúziában is győzni szeretnénk, hogy minél előbb pontot tegyünk a továbbjutás kérdésére."

Május 30-án szerdán változás állt be: már úgy nézett ki, hogy a szombati meccs nincs többé veszélyben. „Beszéltünk a fiúkkal, és meggyőztük őket, hogy rendőrségünk mindent megtesz Levan kiszabadításáért, nekik viszont az a dolguk, hogy megmérkőzzenek az olaszokkal. Egyébként pedig sem a FIFA, sem az UEFA nem járult volna hozzá a halasztáshoz" – jelentette ki Merab Zsordania, a szövetség első embere.

A hatóságok közben megerősítették, hogy az emberrablók a családhoz eljuttattak egy videofelvételt, amely egyértelműen bizonyította, hogy az ő fogságukba került az egyetemista (ezen az egyetlen életjelen, mint az később kiderült, bekötött szemmel könyörgött segítségért). Bátyja továbbra is a házigazdák keretével tréningezett, ám nem nyilatkozott a sajtónak, és ekkor még nem döntötte el, hogy hajlandó-e szerepelni a hétvégén.

Covercianóban, az olaszok edzőtáborában megnyugodva vették tudomásul, hogy érdemes elutazniuk Tbiliszibe, és Trapattoni (ezúttal) megértő(bb)en nyilatkozott a helyzetről: „Nagyon sajnálom a grúzokat, de azt hiszem, nekik is jobb, ha lejátsszuk a meccset. Az én játékosaimat is megviselte az ügy, amely reményeim szerint mihamarabb megoldódik."

Az azzurrik nevében Fabio Cannavaro is megszólalt: „Tiszteletreméltónak tartom a grúz labdarúgók döntését, és az összes csapattársammal együtt bízom benne, hogy nemsokára már csak rossz emlék lesz a Kaladze család számára ez a néhány nap."

Végül csupán a legutolsó pillanatban, június 2-án határozott úgy Kaha Kaladze, hogy vállalja a fellépést. A látogatóknál sérülése miatt nem kapott szerepet az egykor általa oly kiválóan semlegesített Vieri – talán épp ez volt a baj (még ha összehasonlíthatatlanul kisebb is a bűnügynél), mert az utóbbi helyett csatársorba kerülő Marco Delvecchio, és a hátrébbról veszélyeztető Francesco Totti is betalált a grúzok kapujába, amire ők csak egy góllal tudtak válaszolni. A listavezető ezzel fél lábbal már a vb-n érezhette magát.

Az alulmaradó alakulat pedig, kissé szokatlan módon, már rögtön vasárnap, azaz négy nappal a következő kötelezettsége előtt elrepült a soros idegenbeli megmérettetésének helyszínére – Budapestre. A Nemzeti Sport erről, és a legfrissebb fejleményekről is megkérdezte David Kipianit, aki akkoriban a kaukázusi együttes szövetségi kapitánya volt.

„Sajnos még mindig semmit sem tudunk Levanról. Fogvatartói egyszer jelentkeztek, de azóta nem történt semmi. Jobb nekünk most önöknél, mert ugye nem csak a Milanban légióskodó Kaladze futballozik nagy klubnál, a bűnözőknek bármikor eszükbe juthat a többi, Angliában, Hollandiában vagy Németországban szereplő játékost is megzsarolni. Szomorú, de tény: ilyen esetekre számítani lehet egy olyan országban, ahol például a sportág egész éves költségvetése csak a töredékét teszi ki egy Milan szintű klub büdzséjének. Egyébként felnézek Kahára, amiért ilyen körülmények között is vállalja a játékot, és nem hagyja cserben a csapatot, amikor nagy szükség van rá."

Nem állítjuk, hogy a lelkileg nyomasztó szomorú előzmény miatt, de a bukaresti 0–2-ből ocsúdó mieink június 6-án 4–1-re lelépték az ötből ötödik vereségét elszenvedő Grúziát. Kaladze ezúttal a középpályára került, és közvetlenül a szünet előtt erősen benne volt a második gólban, amikor egy kapu előtti kavarodás során Mátyus János mezét ráncigálta, a játékvezető pedig – az NS tudósítása szerint kis jóindulattal – tizenegyest ítélt. Egyébként a 67. percig maradt a pályán, amikorra már tetemes volt a különbség, majd társai a lecserélését követően tíz perccel szépítettek.

Később arról lehetett hallani, hogy a tragédia hatására Kaladze az ukrán állampolgárság felvételét is fontolgatta, ám aztán meggondolta magát. „Volt egy idő, amikor úgy gondoltam, végleg visszavonulok a válogatottságtól, de nem tettem meg a grúz nép iránti tiszteletem jeléül, és azoknak a szurkolóknak a kedvéért, akik oly sok támogatást nyújtottak a legnehezebb időszakban."

Mindmáig 75-ször szerepelt hazája nemzeti együttesében, amellyel természetesen nem volt (nincs) igazi esélye nagy tornákra kijutni, az viszont feltétlenül karrierjének említésre érdemes elismerése, hogy jelenleg ő a csapat kapitánya.

A nagy diadalokat máshol élhette át: a négyszer is az év grúz labdarúgójának megválasztott védő a Milannal – amelyet tavalyig kilenc és fél esztendőn át szolgált, mielőtt a Genoához szerződött volna – bajnok is lett egyszer (immár a harmadik országában!), valamint kupagyőztes. A csúcsot azonban az jelentette, hogy három BL-döntőjéből kettőt meg is nyert (pont amelyeken maga is játszott...), „járulékos sikerként" pedig mind 2003-ban, mind 2007-ben európai Szuperkupa-győzelemmel és a második alkalommal klubvilágbajnoki trófeával is gazdagodott az amúgy évek óta üzletemberként is szépen prosperáló hátvéd.

Na de vissza a még ennél is fontosabb, szó szerint életbevágó kérdéshez: mi lett az öccsével? Sajnos sokáig semmi sem történt, amit ilyenkor már önmagában is a legborzasztóbb feldolgozni a hozzátartozóknak. Mintegy négy évvel az eset után a rendőrök nyolc holttestet találtak valahol vidéken, és azt gyanították, hogy az egyikük az elrabolt diáké. Csak a következő esztendő elején, 2006 februárjában oldotta fel végleges válasz a bizonytalanságot: FBI-szakértők vizsgálatai alapján hivatalosan is azonosították a maradványait.

A helyi média attól írt, hogy a Kaladze család annak idején kifizette a váltságdíjat, míg mások azt fejtegették, hogy az édesapa találkozni próbált az elkövetőkkel, ám azok visszakoztak, mert azt hitték, hogy vele (utána) jönnek a rendőrök is. A nyomozás eredményeképpen később két embert ítéltek el gyilkosságért: egyiküket 5, másikukat 25 év börtönre.

Kaha Kaladzénak nem egészen két esztendővel ezelőtt, még Milánóban született meg az első gyermeke. Feleségével a kisfiúnak a Levan nevet adták.