Éppen a leggyengébb Brazília nyert vb-t?

Egy évtizeddel ezelőtt minden idők leghosszabb vb-selejtezősorozatát kezdték Dél-Amerikában, ahol már a megelőző alkalommal is a teljes körmérkőzéses formát alkalmazták a korábbi csoportrendszer helyett, de a másik kilenc tagország mellé ezúttal Brazília is kénytelen volt beszállni a 18 fordulón át tartó vetélkedésbe, hiszen már nem volt címvédő, mint 1994 után.

Amikor 2001 novemberének elejéhez értünk, és két játéknap volt hátra, Luiz Felipe Scolari mester negyedik helyen szerénykedő csapatának egy pont kellett még, hogy legalább a pótselejtező jogát bebiztosítsa. A plusz párharcot azonban szívesen elkerülték volna, és nemcsak presztízsokok miatt, hanem mert az ausztrálok akkoriban ütőképes gárdává formálódtak, amelyet már senki sem mert egy kézlegyintéssel elintézni, azaz könnyen meglephették volna a minden idők legmélyebb válságába süllyedő selecaót.

„A pontok tekintetében Uruguay ugyan beérhet minket, de a gólkülönbségünk sokkal jobb, ráadásul riválisunk előbb Ecuadorral, majd Argentínával játszik, ezért úgy vélem, hogy elegendő lesz négy pontot szerezni az utolsó két körben. Most nem az a legfontosabb, hogy szépen futballozzunk, hanem hogy eredményesek legyünk: taktikából kell jelesre vizsgáznunk" – fejtegette a szövetségi kapitány, aki Bolíviában biztosra vette a döntetlent, amely a remélt további három ponttal együtt azt jelentette volna, hogy együttese egyenes ágon jut el a 2002-es távol-keleti tornára.

A teresópolisi edzőtáborban a fenti kalkulációnak megfelelően zajlottak a tréningek: a szakvezető rendre megállította a játékot, amikor úgy érezte, fiait túlságosan is elragadta a hév. „Hé, srácok, 3600 méteren nem lehet ilyen fejetlenül rohangálni; ha La Pazban nem kapunk gólt, már kint vagyunk a vébén. Tehát csak nyugi" – hangzott többször is Scolari ukáza.

A kezdőcsapat ekkor már megszületett a fejében, de az utolsó napok rendre átszabták az elképzeléseit, hiszen először Roberto Carlos, aztán Luizao is kidőlt a sorból (Ronaldo komoly sérülését és az elhúzódó hosszú rehabilitációját szinte kár is megemlíteni, annyira ismert szelete ez a brazil futballtörténelemnek).

Végül ebben a felállásban játszottak: Marcos – Lúcio, Juan (Juninho Paulista, 69.), Edmílson – Cafú, Emerson, Vampeta (Gilberto Silva, 62.), Zé Roberto (Denílson, 55.), Serginho – Rivaldo, Edílson.

A tengerszint feletti több kilométeres, oxigénszegény magaslaton rendezett november 7-i meccs első félidejében még úgy-ahogy ment a játék, Edílson például a 26. percben egy Rivaldóval való kombináció után meg is szerezte a vezetést. Ám az előnyt még a szünetig sem sikerült megtartani, ugyanis Juan a 44. percben érthetetlen módon Líder Paznak ajándékozta a labdát a kapu előtt, a bolíviai csatár pedig köszönte szépen és egyenlített.

Az igazi „tragédia" azonban csak a fordulás után következett be: Baldivieso előbb legalább 40 méterről talált a kapuba, miközben a vendégvédelem Marcosszal az élen csak szemmel követte a labda útját a „légüres térben", aztán pár perccel a rendes játékidő lejárta előtt ugyanő tizenegyesből is eredményes volt (3–1).

A négyszeres világbajnok, az előző két vb-n döntőt játszó csapat tehát még mindig nem kvalifikálta magát a japán–dél-koreai közös rendezésű seregszemlére. Sima saját vereségük mellett azonban szerencséjük volt, mert az üldöző Uruguay csak döntetlent ért el Ecuadorban – az egyenlítőiek történetük során először jutottak el vb-re –, így a két alakulat nem cserélt helyet a tabellán. Másrészt a már biztos kiesést jelentő hatodik pozícióban található Kolumbia Chile legyőzésével hárompontosra, azaz behozhatóra faragta a hátrányát a selecaóhoz képest.

Brazíliában csak azért nem engedték félárbocra a nemzeti lobogót, mert az már a forduló előtt is ott kornyadozott. Az együttes minden idők legharmatosabb szériáját produkálta, hiszen a legújabb fiaskó a hatodik volt abban a sorozatban, ami önmagában is sok, de ha hozzávesszük, hogy korábban mindössze egyszer(!) tudták legyőzni az együttest – éppen Bolíviának sikerült ez, még 1993-ban –, valamint azt, hogy a bekapott gólok (17) máris meghaladták az addig sok év alatt kvalifikációs meccsen beszedett összes(!!!) találat számát (14), akkor már világosan érződik: nagyon mély volt a válság!

„Még mindig Uruguay előtt állunk, vagyis ha otthon legyőzzük Venezuelát, akkor továbbjutunk. Ebben bízom – kezdte mondókáját a nem túl irigylésre méltó helyzetben lévő Scolari. – Különben sem én vagyok az egyetlen »kiváltságos«, hiszen az 1970-es vébé selejtezősorozatát leszámítva válogatottunknak még sohasem sikerült az utolsó kör előtt bebiztosítani a döntőbeli részvételét. Egy hetünk lesz, hogy rendet rakjunk a fejekben, megbeszéljük a hibákat és megnyugodjunk."

Természetesen felvetődött a kérdés, hogy a tréner meddig maradhat kapitány, mivel az addigi tíz mérkőzése még a rossz emlékű Emerson Leao-korszakot is alulmúlta: utóbbi szakvezető három győzelem mellett négy döntetlent is szerzett a három veresége mellé, míg Scolari addigi mérlege négy siker mellett hat fiaskó volt. „Csak a szövetség elnöke tudja megmondani, hogy meddig maradok a posztomon" – kommentálta kilátásait az edző.

A következő napok azzal teltek, hogy egyre nőtt rajta a nyomás: már nemcsak a szurkolók, hanem egykori csillagok – mint például az 1970-ben világbajnok Jairzinho – is visszakövetelték a csapatba az elnyűhetetlen '94-es hőst, Romáriót. Az immár 35 éves zseni ontotta a gólokat: vezette az országos bajnokság góllövőlistáját, míg a selejtezőkön úgy állt a harmadik helyen a mesterlövészek között, hogy alig néhány meccsen lépett pályára, és jó ideje nem hívták már be.

Kísértetiesen hasonlított a helyzet az 1994 előttihez, amikor a brazilok szintén az utolsó találkozón harcolták ki a részvételt, mégpedig úgy, hogy a hosszú idő után ismét pályára küldött „Baixinho" duplájával nyertek 2–0-ra az uruk ellen. Scolari azonban sietett leszögezni: semmiképp sem hívja meg Venezuela ellen a „Kicsit".

„Én hiszek a csapatban, és biztosra veszem a kijutásunkat. Természetesen szerettem volna ott lenni, de ezúttal máshogy alakult" – reagált elegánsan Romário, aki, mint tudjuk, a vb-n sem lehetett ott, ebből a buliból végleg kimaradt.

Mialatt a hatalmas ország népe meglehetősen nyomott hangulatban számolta vissza a napokat, a szakvezető sem volt valami nyugodt. Többször is megállította a keret utolsó edzéseit, és keresetlen szavakkal illette a szerinte minden elképzelés nélkül játszó tanítványait. A bíráló szavakból Luizao kapta a legtöbbet, ezért az a feltételezés kelt szárnyra, hogy helyette feltehetőleg a PSG-ben brillírozó Ronaldinho kerülhet be a két ék mögé. A gyógyulgató Roby Carlos bevetése szintén továbbra is kérdéses volt.

Végül aztán visszakerült, kiszorítva Serginhót, míg Juan helyett Roque Junior, Cafú posztján Belletti, Zé Robertóén Juninho, Vampeta helyett pedig mégis Luizao volt ott a kezdőben, de az utóbbi előretoltan, míg Rivaldo hátrébbról irányított (Ronnie meg csak csereként jutott szóhoz). A Sao Luis-i mérkőzés már az első játékrészben eldőlt: a „bűnbocsánatban részesülő" Luizao két, Edílsontól hozzákerülő labdát is a venezuelaiak kapujába küldött, majd Rivaldo megadta a kegyelemdöfést (3–0).

A második félidőben már előjött a rég nem látott felszabadult örömjáték, és bár a rengeteg dribli a gólgyártás rovására ment, a lefújást követően ez már senkit sem zavart: az egész országban hatalmas ünneplés kezdődött. Egyedül Brazília volt ott az összes vb-n, és ez a szép hagyomány ezúttal sem szakadt meg!

Az argentinokkal ikszelő Uruguay mehetett pótselejtezni, a selecao pedig egy hellyel még javított is a már tét nélkül „lazsáló" Paraguay veresége révén – szegény kolumbiaiak az az évi Copa América győzteseként is kiestek, mert ugyan vendégségben 4–0-ra kiütötték Chilavertéket (bár a kapus pont nem játszott, mert Roberto Carlos emlékezetes arcul köpése miatt a kényszerpihenőjét töltötte), de nem eléggé: egyetlen gól még kellett volna, hogy megelőzzék Uruguayt...

„Tizenhét mérkőzésen át szenvedtünk, de végül sikerült. Ezúton köszönöm minden honfitársunknak, hogy ezen időszak alatt kitartottak mellettünk, nélkülük nem sikerült volna" – fogalmazott a „Chila" által korábban inzultált ágyúlábú pöttöm balbekk, csakúgy, mint a sírást mindössze pillanatokra abbahagyni képes Luizao: „Isten nem is adhatott volna szebb születésnapi ajándékot mindazért, amit ebben az évben kiálltam. Két gólt lőni és ezzel kijuttatni a válogatottat a vébére, ez maga a mennyi boldogság!"

Mindezt Scolari még a következőkkel egészítette ki: „Kiváló játékosaim vannak, és Brazília a világbajnokságon a többi nagycsapathoz hasonlóan az esélyesek között szerepel majd." Igaza lett: a főként a gólkirállyá és ismét aranylabdássá „nemesedő" Ronaldo által repített együttes annál simábban már nem is érdemelhette volna ki az ötödik csillagot, mint ahogy Ázsiában tette – hétből hét meccset nyert meg...

1931-ben e napon érdekes módon Nagy-Britannia két vezető bajnokságában egy időben rendeztek élvonalbeli fordulót azzal, hogy a két ligaválogatott is megmérkőzött egymással. A glasgow-i meccsen a skótok nem fukarkodtak a gólokkal, és 4:3-ra legyőzték Angliát. Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy a két helyi óriásklub, a Celtic és a Rangers nem lépett pályára a soros körben, így rendelkezésre állt az összes játékosuk. Eközben az angol első osztályban az éllovas Evertonnak be kellett érnie döntetlennel a Huddersfield otthonában, ám ez nem is számított annyira rossz eredménynek, mivel az ellenfél szintén a (tömör) élmezőny tagja volt. Ezúttal a West Bromwich és a Sheffield Wednesday járt a legjobban, mivel mindketten 5:1-re nyertek (a West Hamnél, illetve a Birminghamet fogadva), így a WBA immár pontelőnnyel őrizte a második helyét, míg a sheffieldiek felugrottak az aktuális dobogó alsó fokára. Onnan amúgy az Arsenal szorult le, mert 3:2-re kikapott Newcastle-ban (végül azonban második lett az Everton mögött, illetve a Wednesday előtt). A Manchester United hazai pályán 5:2-es vereséget szenvedett a Leedstől, amivel ellenfele továbbra is vezetett – a második vonalban, ahol amúgy a Tottenham is szerepelt ekkoriban...

1961-ben e napon két kisebb hírt is közölt a Népsport a futballvilág három év óta ünnepelt ifjú csillagáról, Peléről. Az egyik jelentés szerint a brazil klasszis egyesülete, a Santos újabb fortélyt eszelt ki, hogy megtarthassa első számú játékosát. Szerződését olyan cikkellyel egészítették ki, amelynek értelmében a csatár kötelezte magát, hogy „sohasem ölt magára más mezt, mint klubjáét, valamint Sao Paulo államét és a brazil válogatottét". A másik információ azt tartalmazta, hogy eredeti módon tálalták (a még csak 21 éves...) Pelé önéletrajzi könyvét, amely „Pelé vagyok" címmel jelent meg: a címlapra a fiatal futballista lábnyoma került. Egy fél esztendővel később aztán minden imént említett „dolog" (labdarúgó, szerződés, könyv) értéke tovább nőtt, hiszen a támadó a selecaóval Chilében megszerezte a második világbajnoki aranyát is (a háromból).

1971-ben e napon lehetett olvasni az NS-ben, hogy ezernél is több sportújságíró szavazata alapján milyen eredmény született az év legjobb brit sportolóit megválasztó voksoláson. A nőknél nagy fölénnyel nem más, mint egy uralkodói sarj, II. Erzsébet királynő egyetlen lánya, Anna hercegnő végzett az élen, aki a lovastusa Európa-bajnokságon szerzett aranyérmet (később nyolc éven át elnöke volt a Nemzetközi Lovasszövetségnek, lánya, Zara Phillips pedig négy esztendeje világbajnoki címig jutott, ugyancsak militaryban). Mögötte egy másik lovas, Ann Moore következett (aki aztán Münchenben első nőként érdemelt ki egyéni olimpiai érmet – egy ezüstöt – díjugratásban), míg a harmadik az esztendő folyamán kilenc tenisztornán diadalmaskodó Virginia Wade lett (akinek majd a következő éve sikerült a legjobban, míg pályafutása során három Grand Slam-döntőt játszhatott, és mindhármat meg is nyerte – három különböző helyszínen). A férfiaknál a középsúlyú profi bokszvilágbajnok Ken Buchanan győzött, megelőzve a (háromból a) második Formula–1-es vb-elsőségét szerző skót Jackie Stewartot, illetve a hosszútávfutó David Bedfordot.

1981-ben e nap a második forduló utáni szünnap volt a CONCACAF-zóna labdarúgó-vb-selejtezőinek hatos döntőjében: lehetőség és idő arra, hogy a Honduras fővárosában megrendezett tornán rendbe szedje magát a térség első számú futballhatalma, Mexikó, amely az előző napon váratlan vereséget szenvedett a küzdelmeket (Kanada elleni) vereséggel indító Salvadortól. Az egyetlen hajrábeli találattal alulmaradó válogatott az első körben Kubát még 4–0-ra kiütötte, így mindenképpen váratlanul hatott a fordulat. A csapat válsága azonban nem hirtelen jött, és nem is múlt el hirtelen: már a selejtezőkörben is csak ötven százalékot értek el Hugo Sánchezék, akik bár a fő riválisnak tartott Egyesült Államokat otthon 5–1-re kiütötték, a visszavágón szűken kikaptak, és közben kétszer is döntetlenen ragadtak Kanadával – így meglepetésre csak a juharlevelesek mögött jutottak tovább. A tegucigalpai körmérkőzéses erőpróbán pedig a salvadoriaktól elszenvedett vereség után mindhárom meccsükön be kellett érniük egy ponttal, márpedig ez kevés volt a vb-részvételhez a következő világbajnokság házigazdájának – Honduras, illetve legyőzője is megelőzte majd a végtabellán. Ennek a bravúros salvadori sikernek köszönhettük egyébként mi, magyarok, hogy fél évvel később a spanyolországi Mundialon módunk nyílt felejthetetlen 10–1-es győzelmünkkel máig élő gólcsúcsot felállítani!

1991-ben e napon az Országos Rendőr-főkapitányság úgy döntött, hogy a jövőben a korábbinál jóval határozottabban lép fel a labdarúgó-mérkőzéseken elszabaduló indulatok megfékezésére. Az illetékesek elmondták: ha kell, akkor vízágyút és más eszközöket is bevetnek a garázdák ellen, a meccsekre pedig az addigiaknál nagyobb számban vonulnak fel a rendőrök. Az ORFK sajtószóvivője mindehhez hozzátette, hogy szerintük túlságosan elvadult a találkozók hangulata, és feladatuknak érzik a becsületes szurkolók megvédését a vandáloktól. Már néhány hónappal korábban elkezdtek egyeztetni a tervezett lépésről, amely tehát egy hosszabb folyamat következményeként született. Elsősorban az öt fővárosi nagycsapat összecsapásait szándékoztak szem előtt tartani, de nem csak szem, hanem kamera előtt is, mivel bármiféle rendzavarás esetén videóra kívánták rögzíteni a közönséget, hogy a felvételek segítségével azonosítani lehessen a garázdákat, bizonyítékot szolgáltatva a bíróságoknak. A vízágyúkat végső esetben, tömegverekedés megfékezésére akarták bevetni.