Szellem a palackból – S. Tóth János publicisztikája

Ha igaz lenne a klisé, hogy egy ország megismerhető a labdarúgásáról, akkor bátran állíthatnánk: Franciaország megbolondult. Szurkolók és szakértők sokaságát sokkolta az idei nyár első számú átigazolási híre, Neymar átköltözése az FC Barcelonától a Paris SG-hez. A brazil kivásárlása minden eddigi transzferrekordot megdöntve 222 millió eurójába került a francia klubnak, ám a játékos fizetésével, az aláírási bónusszal s más egyéb kiadásokkal együtt a biznisz teljes költsége elérheti a 600 millió eurót. Csak összehasonlításként: a párizsiak eddigi négy legdrágább üzlete, Edison Cavani (64 millió euró), Ángel Di María (63), David Luiz (50) és Thiago Silva (42) megkaparintása összesen nem került annyiba a PSG-nek, mint a „poster boy” kivásárlása.

A futballüzletben reménytelen manapság a régi idők ethoszára lelni, ezzel együtt egy gyakorló őrülttel lépést tartani még az európai topklubok többségének pénzügyi lehetőségeit is meghaladja. A PSG tudniillik állam az államban, mégpedig szó szerint. A klub tulajdonosa a Qatar Sports Investment társaság, amelyet egyenesen a katari kormány tulajdonol.

A Paris Saint-Germain tehát államügy.

A mindössze 10 360 négyzetkilométer alapterületű sivatagi ország csupán 1971-ben nyerte el függetlenségét, ám hatalmas kőolaj- és földgázkészletére alapozva – szinte követhetetlen tempójú fejlődést produkálva – negyvenhat év alatt a világ leggazdagabb országai közé lépett elő. A PSG támogatása pro forma sportberuházás, társadalmi jelentéstartalmát illetően azonban egy stratégia egyik talpköve. Olyan brandépítésé, amelynek keretében a katari pénzeket globális márkákba, világvállalatokba fektetik be a bankszektortól a divaton át a sport területéig. Nemzetközi befolyásának erősítésére és imázsépítésre ugyanis Katar, ügyes machinátorként, a sportot is előszeretettel használja fel díszletezésül.

Az emírség bekapcsolódott a tenisz- és gyorsasági motorsport internacionális körforgásába, két éve pedig férfi kézilabda-világbajnokságot rendezett. Noha utóbbi sportágon épp csak az ujjlenyomata volt fellelhető (a korábbi négy vb-n csúcsprodukcióként egy 16. helyre futotta), ebbe a világbajnokságba becsempészett némi szolid szürrealizmust: tizennégy, jó pénzért honosított játékost (is) felvonultatva döntőt vívott a későbbi aranyérmes Franciaországgal. S azóta sem áll le: lecsapott a 2019-es atlétikai vb megrendezésére, s az eddigi legnagyobb fogásként megkaparintotta a 2022-es labdarúgó-világbajnokság lebonyolítási jogát. Csakhogy utóbbi esetben rálépett az amerikaiak tyúkszemére, a helyszínről döntő végső voksoláson ugyanis az Egyesült Államok volt a sivatagi miniállam ellenfele. A meglepetésszerű győzelemről a The Sunday Times hároméves nyomozással kiderítette, a katari lobbista Mohamed bin Hammam összesen ötmillió dollárt osztott szét egyes döntésre jogosult FIFA-tagok között, hogy a megfelelő helyre tegyék az ikszet.

Oda tették...

Ez a botrány túlnőtt a sport keretein. Egy svájci portál szerint Szaúd-Arábia, Jemen, Mauritánia, az Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom közös levélben sürgette a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget, hogy vegye el a 2022-es vb rendezési jogát Katartól. A Blatter-korszak mocsarából kievickélni próbáló FIFA az elhárító taktikát alkalmazta: Gianni Infantino elnök sosem kapott ilyen tartalmú megkeresést, így nem is kommentálhatja az értesülést. De nem ez a korrupciós ügy az első (sport)politikai vihar Katar körül: a már említett 2015-ös férfi kézilabda-világbajnokságra Bahrein és az Arab Emírségek politikai okokból nem küldte el válogatottját (utóbb ugyan visszakoztak, ám akkor már késő volt...).

Mostanság már nem csupán sportvonalon szorongatják Dohát: a terrorizmus támogatásának vádjával júniusban földön, vízen és a levegőben is bojkott alá vette Szaúd-Arábia, az Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom. A zárlat miatt 40 százalékkal zuhant az import, ami különösen az élelmiszer-ipari termékek esetében érinti érzékenyen Katart, hiszen saját mezőgazdaság híján teljes mértékben behozatalra szorul. Ettől persze még nincsenek tele az utcák éhségtől tántorgó emberekkel – főleg, mert a Szaúd-Arábia ősellenségének számító Irán azonnal pártfogoltja segítségére sietett –, ám a pazarló gazdagsághoz szokott helybéliek egy számukra ismeretlen helyzettel szembesültek. Rendben, Katart azért nem lehet csak úgy lepöckölni a sakktábláról, többek között állami befektetési alapjának 340 milliárd dolláros vagyona cövekeli le: befészkelte magát többek között a Volkswagenbe, több nyugati nagybankba, a londoni Harrod'sba, a Valentino divatházba, a Tiffanyba, több tízmilliárd dollárt fektetett be londoni ingatlanokba, köztük a híres Canary Wharfba, tulajdonrésze van a Rosznyefty olajtársaságban, a Royal Dutch Shellben és a Miramax filmgyártó vállalatban is.

Az imázsvesztés azonban gyakran fájdalmasabb a ténylegesen kimutatható kárnál, mint amilyen a Standard and Poor's-féle leminősítés vagy éppen a dohai tőzsde mélyrepülése. E helyzetben a brazil futballsztár elszipkázása a „business-as-usual”, vagyis a „nehézségek ellenére minden a megszokottak szerint halad” üzenetet közvetíti a külföldi szövetségesek és befektetők felé. Azt lábjegyzeteli, hogy a feszült politikai helyzetben sincs miért aggódni, a trendek változatlanok. Ebben a szituációban megvan a maga diszkrét bája a Neymar-sagának. Az év sztorija a földkerekség legnépszerűbb sportágából a lapok címoldalára repítette Katart, noha Szaúd-Arábia minden erőfeszítése arra irányult, hogy az emírségről csakis negatív kontextusban essék szó. Nem véletlenül jegyezte meg a The Telegraph szakírója, Paul Hayward, hogy a Neymar-üzlet „a leginkább politikával átitatott transzfer a futballtörténelemben”.

S valóban: a világot ámulatba ejtő mágikus MSN-trió (Messi, Suárez, Neymar) szétrobbantása extravagáns erőfitogtatás az emírség részéről. Még akkor is, ha a PSG keretének megerősítésére hat év alatt kifizetett 905 millió euró aprópénz ahhoz képest, hogy 2022-es világbajnokságra például az idén februártól a torna nyitányáig heti félmillió dollárt terveznek költeni. Ám ahhoz éppen elegendő, hogy a 2011 óta katari tulajdonú párizsi csapatot az elitklubok szűk körű társaságába rakétázza. Oda, ahová ez idáig hiába igyekezett, noha a legutóbbi BL-sorozat nyolcaddöntőjében tényleg pillanatokra volt attól, hogy lesöpörje a porondról a Barcelonát, de épp Neymar duplája húzta ki a pácból a katalánokat. Talán ez lehetett az a pillanat, amikor Dohában döntöttek: nekünk ő kell! A politika tajtékjai csak rágyorsítottak az üzletkötésre, s persze Neymarnak sem lehetett ellenére a váltás, hiszen korábban nem egyszer adta jelét annak, hogy úgy érzi: megérdemelné, hogy helyreálljon az
igazság, s végre kiléphessen Lionel Messi árnyékából.

Az európai futballiparban újabban az Öböl-országok, valamint Kína expanziója jelenti a fő szervezőerőt, s nem nehéz tetten érni, hogy – miként Hadas Miklós és Karády Viktor egyik tanulmányukban fogalmaztak – „a futball világán belüli erőviszonyok eloszlása milyen szoros kapcsolatban áll a politikai szférával”. Ennek pedig megvannak a kockázatai és mellékhatásai. A szaúdi szervezésű bojkott s az alacsony olajárak miatt Katar takarékosságra kényszerül, munkahelyek megszűnésével szembesül, 2018-tól pedig kénytelen lesz ötszázalékos forgalmi adót bevezetni (eddig az adó szót sem ismerték arrafelé). Megjósolhatatlan, mindennek milyen hatása lehet a sportbrandépítésre.

Jól mondta Esterházy Péter: „A futball problémái a világ problémái.”

Amúgy meg az árverseny felpörgetése okán tovább nyílhat az olló az elit klubok s a kevésbé tehetős egyesületek között, ami akár el is értéktelenítheti a nemzeti bajnokságokat és a nemzetközi versenyrendszereket is, s ekként az egész futballüzletet szétzilálhatja.
Kiszabadították a szellemet a palackból.

A futballüzletben reménytelen manapság a régi idők ethoszára lelni, ezzel együtt egy gyakorló őrülttel lépést tartani még az európai topklubok többségének pénzügyi lehetőségeit is meghaladja. A PSG tudniillik állam az államban, mégpedig szó szerint. A klub tulajdonosa a Qatar Sports Investment társaság, amelyet egyenesen a katari kormány tulajdonol.

A Paris Saint-Germain tehát államügy.

A mindössze 10 360 négyzetkilométer alapterületű sivatagi ország csupán 1971-ben nyerte el függetlenségét, ám hatalmas kőolaj- és földgázkészletére alapozva – szinte követhetetlen tempójú fejlődést produkálva – negyvenhat év alatt a világ leggazdagabb országai közé lépett elő. A PSG támogatása pro forma sportberuházás, társadalmi jelentéstartalmát illetően azonban egy stratégia egyik talpköve. Olyan brandépítésé, amelynek keretében a katari pénzeket globális márkákba, világvállalatokba fektetik be a bankszektortól a divaton át a sport területéig. Nemzetközi befolyásának erősítésére és imázsépítésre ugyanis Katar, ügyes machinátorként, a sportot is előszeretettel használja fel díszletezésül.

Az emírség bekapcsolódott a tenisz- és gyorsasági motorsport internacionális körforgásába, két éve pedig férfi kézilabda-világbajnokságot rendezett. Noha utóbbi sportágon épp csak az ujjlenyomata volt fellelhető (a korábbi négy vb-n csúcsprodukcióként egy 16. helyre futotta), ebbe a világbajnokságba becsempészett némi szolid szürrealizmust: tizennégy, jó pénzért honosított játékost (is) felvonultatva döntőt vívott a későbbi aranyérmes Franciaországgal. S azóta sem áll le: lecsapott a 2019-es atlétikai vb megrendezésére, s az eddigi legnagyobb fogásként megkaparintotta a 2022-es labdarúgó-világbajnokság lebonyolítási jogát. Csakhogy utóbbi esetben rálépett az amerikaiak tyúkszemére, a helyszínről döntő végső voksoláson ugyanis az Egyesült Államok volt a sivatagi miniállam ellenfele. A meglepetésszerű győzelemről a The Sunday Times hároméves nyomozással kiderítette, a katari lobbista Mohamed bin Hammam összesen ötmillió dollárt osztott szét egyes döntésre jogosult FIFA-tagok között, hogy a megfelelő helyre tegyék az ikszet.

Oda tették...

Ez a botrány túlnőtt a sport keretein. Egy svájci portál szerint Szaúd-Arábia, Jemen, Mauritánia, az Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom közös levélben sürgette a Nemzetközi Labdarúgó-szövetséget, hogy vegye el a 2022-es vb rendezési jogát Katartól. A Blatter-korszak mocsarából kievickélni próbáló FIFA az elhárító taktikát alkalmazta: Gianni Infantino elnök sosem kapott ilyen tartalmú megkeresést, így nem is kommentálhatja az értesülést. De nem ez a korrupciós ügy az első (sport)politikai vihar Katar körül: a már említett 2015-ös férfi kézilabda-világbajnokságra Bahrein és az Arab Emírségek politikai okokból nem küldte el válogatottját (utóbb ugyan visszakoztak, ám akkor már késő volt...).

Mostanság már nem csupán sportvonalon szorongatják Dohát: a terrorizmus támogatásának vádjával júniusban földön, vízen és a levegőben is bojkott alá vette Szaúd-Arábia, az Arab Emírségek, Bahrein és Egyiptom. A zárlat miatt 40 százalékkal zuhant az import, ami különösen az élelmiszer-ipari termékek esetében érinti érzékenyen Katart, hiszen saját mezőgazdaság híján teljes mértékben behozatalra szorul. Ettől persze még nincsenek tele az utcák éhségtől tántorgó emberekkel – főleg, mert a Szaúd-Arábia ősellenségének számító Irán azonnal pártfogoltja segítségére sietett –, ám a pazarló gazdagsághoz szokott helybéliek egy számukra ismeretlen helyzettel szembesültek. Rendben, Katart azért nem lehet csak úgy lepöckölni a sakktábláról, többek között állami befektetési alapjának 340 milliárd dolláros vagyona cövekeli le: befészkelte magát többek között a Volkswagenbe, több nyugati nagybankba, a londoni Harrod'sba, a Valentino divatházba, a Tiffanyba, több tízmilliárd dollárt fektetett be londoni ingatlanokba, köztük a híres Canary Wharfba, tulajdonrésze van a Rosznyefty olajtársaságban, a Royal Dutch Shellben és a Miramax filmgyártó vállalatban is.

Az imázsvesztés azonban gyakran fájdalmasabb a ténylegesen kimutatható kárnál, mint amilyen a Standard and Poor's-féle leminősítés vagy éppen a dohai tőzsde mélyrepülése. E helyzetben a brazil futballsztár elszipkázása a „business-as-usual”, vagyis a „nehézségek ellenére minden a megszokottak szerint halad” üzenetet közvetíti a külföldi szövetségesek és befektetők felé. Azt lábjegyzeteli, hogy a feszült politikai helyzetben sincs miért aggódni, a trendek változatlanok. Ebben a szituációban megvan a maga diszkrét bája a Neymar-sagának. Az év sztorija a földkerekség legnépszerűbb sportágából a lapok címoldalára repítette Katart, noha Szaúd-Arábia minden erőfeszítése arra irányult, hogy az emírségről csakis negatív kontextusban essék szó. Nem véletlenül jegyezte meg a The Telegraph szakírója, Paul Hayward, hogy a Neymar-üzlet „a leginkább politikával átitatott transzfer a futballtörténelemben”.

S valóban: a világot ámulatba ejtő mágikus MSN-trió (Messi, Suárez, Neymar) szétrobbantása extravagáns erőfitogtatás az emírség részéről. Még akkor is, ha a PSG keretének megerősítésére hat év alatt kifizetett 905 millió euró aprópénz ahhoz képest, hogy 2022-es világbajnokságra például az idén februártól a torna nyitányáig heti félmillió dollárt terveznek költeni. Ám ahhoz éppen elegendő, hogy a 2011 óta katari tulajdonú párizsi csapatot az elitklubok szűk körű társaságába rakétázza. Oda, ahová ez idáig hiába igyekezett, noha a legutóbbi BL-sorozat nyolcaddöntőjében tényleg pillanatokra volt attól, hogy lesöpörje a porondról a Barcelonát, de épp Neymar duplája húzta ki a pácból a katalánokat. Talán ez lehetett az a pillanat, amikor Dohában döntöttek: nekünk ő kell! A politika tajtékjai csak rágyorsítottak az üzletkötésre, s persze Neymarnak sem lehetett ellenére a váltás, hiszen korábban nem egyszer adta jelét annak, hogy úgy érzi: megérdemelné, hogy helyreálljon az
igazság, s végre kiléphessen Lionel Messi árnyékából.

Az európai futballiparban újabban az Öböl-országok, valamint Kína expanziója jelenti a fő szervezőerőt, s nem nehéz tetten érni, hogy – miként Hadas Miklós és Karády Viktor egyik tanulmányukban fogalmaztak – „a futball világán belüli erőviszonyok eloszlása milyen szoros kapcsolatban áll a politikai szférával”. Ennek pedig megvannak a kockázatai és mellékhatásai. A szaúdi szervezésű bojkott s az alacsony olajárak miatt Katar takarékosságra kényszerül, munkahelyek megszűnésével szembesül, 2018-tól pedig kénytelen lesz ötszázalékos forgalmi adót bevezetni (eddig az adó szót sem ismerték arrafelé). Megjósolhatatlan, mindennek milyen hatása lehet a sportbrandépítésre.

Jól mondta Esterházy Péter: „A futball problémái a világ problémái.”

Amúgy meg az árverseny felpörgetése okán tovább nyílhat az olló az elit klubok s a kevésbé tehetős egyesületek között, ami akár el is értéktelenítheti a nemzeti bajnokságokat és a nemzetközi versenyrendszereket is, s ekként az egész futballüzletet szétzilálhatja.
Kiszabadították a szellemet a palackból.