T. I. 2019.09.03 14:19 Frissítve: 2019.09.03 17:42

Klasszisok és örök ígéretek, akiknek nem feltétlenül a sarkuk volt az Achillesük

A minap a 29 esztendős Andrew Luck sokkolta az amerikai sportok szerelmeseit, az Indianapolis Colts korábbi irányítója állandó sérülései miatt, fizikai és mentális fáradtsággal indokolva bejelentette a visszavonulását. Idehaza sem telt el hasonló bejelentés nélkül a nyár, az egykor a Liverpoolt is megjárt Pölöskei Zsolt 28 évesen akasztotta szögre a stoplist – a Honvéd mezével együtt. Innen, Európa közepéről az európai labdarúgásra koncentrálva – a teljesség igénye nélkül – gyűjtöttünk össze hasonlóan ígéretesen indult, ám a kelleténél korábban véget érő karrierrajzokat Brian Cloughtól, Owen Hargreavesen át Buzsáky Ákosig.

Az edzőlegenda Brian Clough csatárnak sem volt gyenge (Fotó: Rocker Report)

VILÁGREKORDOK HELYETT…

Angol edzőlegenda, akit José Mourinho is példaképeként tisztel: Brian Clough a Derbynál és a Nottingham Forestnél elért eredményeivel – főleg az utóbbival megnyert két BEK-címmel vált emlékezetessé az utókor számára. Ám menedzseri karrierje előtt ő maga is kiváló csatár volt. Mint a Daily Mail emlékeztet, a mai napig neki kellett a legkevesebb mérkőzés ahhoz, hogy 250 gólig jusson az angol első és másodosztályban. 1961-ben nagy reményekkel igazolt a Sunderlandhez, ám másfél évvel később, az 1962-es Boxing Day-fordulóban súlyos térdsérülést szenvedett. Két évvel később ugyan megpróbálkozott még a játékkal, de három mérkőzést követően bejelentette a visszavonulását. Mindössze 29 éves volt.

Talán a legjobb korban, 28 esztendősen szakadt félbe az 1958-as világbajnokság gólkirályának, a francia Just Fontaine-nek a karrierje. A klubjaiban 283 térmérkőzésen 259 találatig jutó csatárt Pelé a valaha volt 125 legjobb futballista közé sorolta, 2003-ban a megelőző 50 év legjobb francia labdarúgójának választották.

„Az 1933-ban, Marrákesben született támadó az 1958-as nagy tornán nem kevesebb mint 13 találattal járult hozzá a bronzéremhez. Nem csak maga Fontaine véli úgy: ez megdönthetetlen csúcs. A csatár egyébként mindössze 21 válogatott mérkőzésen játszott, ám ezeken 30 gólt (!) vágott. Fontaine az US Casablanca után gólkirályként áttette székhelyét a Nice-hez, majd a fénykorát élő Stade Reims vette meg. 200 élvonalbeli fellépésén 164 gólt ért el (kétszeres aranycipős a bajnokságban, egyszeres a BEK-ben). Utolsó két idényében már csak 7-7 alkalommal léphetett pályára a bajnokságban” írtuk róla 2012-ben. 

Uli Hoenessnek (fehérben) a térdével gyűlt meg a baja (Fotó: AFP)

Egy évtizeddel később élte pályafutása fénykorát Eduardo Gonçalves de Andrade, azaz Tostao. A világbajnok brazil támadó 1972-ben akkor brazil átigazolási rekorderként érkezett a Vasco da Gamához. Csakhogy az egyik edzésen súlyos fejsérülést szenvedett, levált a retinája és bár egy ideig próbálkozott – hatszor is műtötték – végül látása megőrzése érdekében úgy döntött, 26 esztendősen felhagy a futballal. A válogatottban 54 mérkőzésen így is összehozott 32 gólt.

A Bayern München ikonja – és amikor adóügyei engedik – klubelnöke, Uli Hoeness is hamarabb akasztotta szögre a stoplist, mint azt eredményei megkövetelték volna. Az 1974–1975-ös, Leeds United elleni BEK-döntőn sérült meg a térde, s bár egy darabig még próbálkozott, négy évvel később, 27 esztendősen be kellett fejeznie. Háromszoros BEK-győztesként, Európa-bajnokként egyenes útja volt a bajor klub elnöki székébe…

NEM MINDIG A PÁLYÁN JÖN A BAJ

1992 júliusában jártunk, amikor Gianluigi Lentini akkor világrekordot jelentő, mintegy 18.5 millió olasz líráért (mai árfolyamon 15 millió euróért) cserébe az AC Milan játékosa lett háta mögött hagyva a Torinót. Fabio Capello alapemberként számolt a 23 esztendős szélsővel, akinek klubváltásán még a Vatikán is felháborodott, mondván „bezzeg a munkásokat semmibe veszik”.

A krach egy évvel később ütött be.

Lentini egy felkészülési meccsről hazafelé súlyos autóbalesetet szenvedett. Fejsérülései miatt két napig mesterséges kómában tartották, innen kellett visszatérnie. Ami a pályát illeti: fél évvel balesete után, 1994. január 14-én a Genoa elleni 0–0-ra végződő bajnokin már ott lehetett, csereként hét percet kapott. A történet így keretes lett: az említett edzőmérkőzés is a Genoa ellen volt…

Teljesen kerek viszont sosem, Lentini korábbi formáját nem nyerte vissza (állítólag egyensúlyproblémák kísértették végig a karrierjében) és bár a Milan után megfordult az Atalantában, majd hazatért Torinóba, 2001 után már csak alacsonyabb osztályú klubokban lehetett találkozni a nevével.

Sepp Maier karrierjének egy súlyos baleset vetett véget (Fotó: AFP)

Az autóbalesetekkel korábban két legendás kapusnak sem volt szerencséje, a Bayernben zsinórban 422 bajnokit végigvédő Sepp Maier 1979-ben szenvedett súlyos, életveszélyes sérüléseket. Bár felépült, tétmérkőzésen többé nem láthatta a nagyérdemű. Gordon Banks 1972-ben vakult meg fél szemére, majd vonult vissza, s bár utána öt évvel Írországban és Amerikában is futballozott még egy keveset, a válogatottba visszatérni már nem volt sansza. 

Ha már Milánó...

EZÉRT KÁR VOLT SIETNI

Másként, de szintén kissé kilóg a sorból Marco van Basten. Az Ajax és a Milan támadója háromszoros aranylabdás – az egész világon harmadikként jött össze számára a tripla 1992-es győzelmével –, fél évvel később viszont már kevés oka volt az örömre. Sorozatos térd- és bokasérülései miatt 28 évesen játszotta az utolsó tétmeccsét Olaszországban, s bár egyéves kihagyással, a 1994-es vb-részvételben reménykedve még megpróbált visszatérni a pályára, végül számára sem maradt más út, mint bejelenteni a karrierje végét. Beszédes: 1992 decembere és 1995 áprilisa között összesen három bajnokin tudott pályára lépni...

Ki tudja, mi lett volna, ha Marseille ellen elbukott BL-döntőben nem akar (és akarják) mindenáron pályára küldeni. A finálé mellett mindenesetre Van Bastent is ott vesztette el (végleg) a Milan. 

Michael Owen a kilencvenes évek végén robbant be a Liverpoolba és az angol válogatottba (Fotó: AFP)

Egy másik aranylabdás karrierjét is a térde tette tönkre.

Alig vártam a visszavonulásomat, mert az utolsó 6-7 évben már nem voltam önmagam” – vallotta be a BBC műsorában Michael Owen 2018 nyarán. A 2013-ban visszavonult csatár már 1999-ben, húszévesen több hónapot kellett hogy kihagyjon térdproblémái miatt, ezek pedig végigkísérték pályafutását. Miután 2005-ben visszatért Angliába és a Newcastle játékosa lett, a sérülések csak szaporodtak, négy idény alatt csak 70 bajnokin lépett pályára, az első két idényében összesen 14-szer vetették be. 33 évesen fejezte be, de igazán sem a Manchester Unitednél, sem a Stoke Citynél nyújtott teljesítményére nem lehetett büszke.

Owen kor- és sorstársa a Kanadában született, Németországban nevelkedett, mégis angol válogatott Owen Hargreaves. Már a 2002–2003-as idénye sem alakult zökkenőmentesen a Bayern Münchennél, de 2005 után már tényleg több időt töltött az orvosi vizsgálókban, mint a futballpályán. Előbb a lába tört, majd a térdszalagja szakadt, s bár a Manchester Unitednek 27 évesen, több komoly műtéttel a háta mögött is megért 21 millió fontot, alapemberré már ott sem tudott válni. 2008 nyarától 2012 júniusi visszavonulásáig írd és mondd, összesen nyolc tétmérkőzésen léphetett pályára – ebből négyszer már az utolsó aktív évében, a Manchester City játékosaként.

Müncheni csapattársa, Sebastian Deisler is sokkal többre vihette volna, ha nincsenek a keresztszalag-szakadásai. A német válogatottban 20 évesen bemutatkozó középpályás 2002-ben 9 millió eurót ért meg a Bayernnek, ezért cserébe öt idény alatt 62 mérkőzésen tudott pályára lépni – végül az állandó sérülésektől már idegileg is megfáradva, a 27. születésnapja után nem sokkal döntött úgy, inkább a civil életet választja.

Uli Hoenes és Sebastian Deisler a játékos visszavonulását bejelentő sajtótájékoztatón (Fotó: AFP)

„BAL SORS AKIT…”

Ami a magyar labdarúgás történetét illeti, a derékba, pontosabban térdbe tört karrierek mintapéldája az MTK egykori legendás támadójának, Orth Györgynek a pályafutása. 1925-ben, csupán 24 esztendős volt, de már nyolcszoros magyar bajnok és 28-szoros válogatott. Aztán jött Hans Tandler, aki egy „barátságos” mérkőzésen szilánkosra törte a támadó jobb térdét. Egy teljes idényt hagyott ki, majd visszatért ugyan a pályára, de 1929-ben bejelentette a visszavonulását. A válogatottban még négyszer szerepelt, 1927 júliusában a franciák 13:1-es legázolásából például két góllal vette ki a részét „fél lábbal is”. Később játékos-edzőként egy-egy mérkőzésen ugyan még játszott, de karrierje lényegi része Bécsben zárult le. 

A Ferencváros örökös bajnoka, Rudas Ferenc 1941-ben, a második világháború idején mutatkozott be a zöld-fehéreknél, és bár a klubot többször átszervezték és átnevezték körülötte, 1954-es visszavonulásáig hű maradt a csapathoz.

„Gyorsasága egyenesen boszorkányos, de a rúgótechnikája is megközelíti már a leghíresebb olasz és spanyol hátvédekét” – idézi az MLSZ honlapja a Képes Sport 1943-as beszámolóját, majd így folytatja Rudas jellemzését: „Ahogy akkoriban viccesen mondogatták, ha Rudas meglódult valamelyik szélen, csak lóháton lehetett utolérni.”

S ki tudja, meddig maradhatott volna még aktív, ha 1950 márciusában, a Postás elleni bajnokin nem szenved súlyos lábtörést. Több mint egy évet hagyott ki, s bár 1951 májusában újfent pályára léphetett, sebessége érezhetően megkopott. 1954-ben. az akkor épp piros-fehér és Budapesti Kinizsinek hívott klub vezetősége „megköszönte” szolgálatait, ezzel pedig lezárult a játékospályafutása.   

Érdekesség, hogy édesapja, Ruck Ferenc is élvonalbeli labdarúgó volt, és szintén ki kellett hevernie egy hosszú lábadozással járó lábtörést – éppen Orth György belépője után.

Alber Flórián karrierjét egy súlyos térdsérülés törte ketté (Fotó: dlsz.hu)

1969. Koppenhága. Albert Flórián a dánok kapusával, Knud Engedallal ütközik, majd a földön marad. Szalagszakadás.

Az a találkozó, azaz az Engedal kapussal való találkozás – 1969. június 15-én, 13 óra 49 perckor – lett a vesztem. Számomra befejeződött a selejtező, aztán lassan egész pályafutásom is... Az Idraetspark gyepén éreztem, nagy a baj, ezúttal alighanem többről lesz szó. Csak így történhetett, hogy még az órára is felnéztem, és agyam rögzítette az időpontot: háromnegyed kettő múlt négy perccel!” emlékezett vissza a sorsfordító pillanatokra a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdása Életem a Fradi című könyvében.

Engedallal – akinek a nevét egyébként nem biztos, hogy megjegyzem – ketten mentünk a labdáért, s én voltam előnyben. Ahogy fordultam, húztam volna el mellette a labdát, a kapus úgy vetődött a lábamra, hogy a térdem megcsavarodott. Szalagszakadás! Akkoriban – a porcleválás mellett – ez volt a futballisták legfőbb réme, valósággal gyilkosa. Nem is nagyon emlékszem olyan játékosra, aki egy ilyen sérülés után igazából talpra tudott volna állni, olyan lett volna, mint »új korában«. Nem.”

A Ferencvárosban 1970 áprilisában játszott legközelebb, a válogatottban még egy évvel később, 1971 áprilisában Hoffer József kapitánysága alatt. 1972-ben tagja volt az Európa-bajnoki negyedik helyet szerző csapatnak, majd két évvel később, 1974-ben Jugoszlávia ellen búcsúzott el a címeres meztől. Sérülése után öt év alatt összesen hatszor volt válogatott – előtte tíz év alatt 69-szer.

Egy évtizedet ugrunk az időben, egész pontosan 1984-ig. Különleges eset a Kisznyér családé, az apa, Kisznyér Sándor 26 évesen, néhány hónappal válogatottbeli bemutatkozása után kényszerült szívproblémák miatt abbahagyni a futballt, az Újpesti Dózsában három év alatt 90 bajnokin 17 találatig jutott. Fia, Kisznyér Ádám követte a példát, 21 évesen már az Újpest felnőttcsapatának tagja volt, amikor a tavaszi szezon rajtja előtt egyetlen nappal homloktörést szenvedett az edzésen. Később csak saját felelősségre, fejvédőben folytathatta volna karrierjét, ő viszont az orvosok tanácsára a visszavonulás mellett döntött.

Buzsáky Ákos karrierjében is sokkal több lehetett volna – a 2000-es évek elején José Mourinho révén a Portóhoz hívott középpályás állandó térd- és bokasérülései mellett is eljutott az angol élvonalban 15, a másodosztályban majd 200 mérkőzésig. A minap például a QPR legendái közé iktatták be.

Pölöskei Zsolt 2019 nyarán döntött a visszavonulás mellett (Fotó: Földi Imre)

„Százból kilencvenkilenc labdarúgónak könnyebb út jut” – ezt már a futballt 27 évesen, idén nyáron abbahagyó Pölöskei Zsolt mondta a Nemzeti Sportnak.

Az ifjabb Pölöskei testvér úgy került 2008-ban a Liverpoolhoz, hogy nem kellett próbajátékon részt vennie. Az angol sztárklub szakemberei egy hétig az MTK agárdi akadémiáján, majd az U17-es Európa-bajnokságon figyelték meg – a játéka mellett arra is kíváncsiak voltak, hogyan reagál bizonyos szituációkra, hogyan viselkedik a társakkal. A torna után azzal hívták fel, hogy szeretettel várják, és úgy csomagoljon, hogy nem jön haza egy ideig.

„A sérülések ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy két évig a Liverpool játékosa lehettem – mondta Pölöskei Zsolt. – Amikor az első napomat töltöttem a melwoodi edzőközpontban, Jamie Carragher volt a második ember, aki szembejött velem. Megkérdezte, hogy hívnak, milyen poszton játszom. A nevem hallatán jót mosolygott, a Zsoltot meg sem próbálta kiejteni. Amikor megtudta, hogy középpályás vagyok, viccesen megtörölte a homlokát, hogy akkor védőként még van néhány éve a csapatban… Apróságnak tűnik, nekem mégis sokat jelentett.”

Bár szomorú az apropó, a hasonló történtek sora közel sem véges. Akár külföldi, akár magyar példákra gondolunk, a teljesség igényével lehetetlen elkészíteni egy ilyen listát, ezért, egy esetleges második részre is gondolva, arra kérjük olvasóinkat, ha hasonlóan szerencsétlenül alakult karrierek eszükbe jutnak, ne habozzanak kommentként megemlíteni őket.

2019.09.18 10:15:46

Minden más foci B. Z.

„Addig szó sem lehetett arról, hogy a németek betegyék a lábukat Izraelbe.”

2019.09.16 14:04:05

Minden más foci BORBÉLY LÁSZLÓ

Édesapja karrierjét egy Manchester United-legenda tette tönkre, övét egy másik indította el.

2019.09.13 21:13:28

Minden más foci SZÖLLŐSI GYÖRGY

Mit csinál az UEFA media officere, s ki az a honfitársunk, aki már tíz éve dolgozik ebben a szerepkörben?