Kisunokám – Malonyai Péter publicisztikája

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2018.05.27. 00:27

Szeretném megsimogatni a nagy hatalmú UEFA fejét, kedvesen, megértőn, mint ahogy a nagypapa az unokájáét, amikor rossz fát tesz a tűzre, egyest hoz az iskolából. Nem baj, majd kijavítod – tehetném hozzá, még úgy is, hogy tudom, amíg gyerek lesz, a gyerekcsíny természetes.

Az európai futballszövetség megérdemli az elnéző mosolyt, mint mindenki, aki fel akarja tartóztatni a természet erőit. A marketingjére roppant módon adó tisztes társulat most éppen azt találta ki, hogy a klubok hozzák nyilvánosságra éves költségvetésüket, különös tekintettel a játékosok fizetésére, sőt azt is osszák meg a közzel, hogy mekkora jutalékkal gazdagodnak a labdarúgókat közvetítő menedzserek.

A szándék nemes, de elsősorban látványos, mint minden olyan akció, amely esélyegyenlőséget kíván teremteni. Volt már ilyen kezdeményezés, pénzügyi fair play néven osont be a köztudatba, s halt el, elsősorban a tavaly nyáron Neymarért kifizetett 222 milliós eurós vételárnak köszönhetően.

Neymar esete persze csak csepp a tengerben, azaz az összeget tekintve inkább tenger a cseppben, a brazil zseni neve eléggé jól cseng ahhoz, hogy fémjelezze a kudarcot, ám gondolható, hogy kisebb mértékben is lépten-nyomon képesek kijátszani a szabályt, akiknek ez a dolguk.

Akik nem kezdők abban sem, hogy megtalálják kiskapukat, akkor is átbújjanak a joghézagokon, ha a rés olyan szűk, hogy hétköznapi szemmel észrevehetetlen. Ha szabály lesz a tervből, most sem lesz másképpen, a klubok papíron eleget tesznek a kötelezettségeiknek, aztán a föld forog tovább, ahogy eddig és ezután is.

Értem én az UEFA-t, elvégre sportszervezet, s igyekszik megfelelni a sport alapelveinek (itt: esélyegyenlőség), ám azért ne feledjük, hogy tavaly 2.8 milliárd eurós bevételt produkált, amihez kevés, ha csak az elveket forgatják az urak. Az üzleti szemlélet legalább annyira nélkülözhetetlen náluk, mint azoknál, akiket igyekeznek megrendszabályozni. Arról nem beszélve, hogy a szervezet nagylelkűsége is árulkodó, hiszen csak a Bajnokok Ligájában 1.32 milliárdot oszt szét az induló csapatok között. Igaz, a hivatalos jelentés „enyhe veszteséget” ír le a szervezet tavalyi mérlegében, ám ez természetes, mert ugyebár – ne mosolyogjanak, ez a hivatalos besorolás – nonprofit társaságról beszélünk.

Amely a profit érdekében szorgoskodik, mondjon akármit. A bevételei ugyebár alapvetően a televíziós jogdíjakból erednek, márpedig a nézettség igencsak függ attól, hogy kiket lát(hat)unk hétről hétre, például a Bajnokok Ligájában. Ha több a sztár, nagyobb a kíváncsiság; hogy több legyen a kimagasló egyéniség, mélyen, egyre mélyebben a zsebükbe kell nyúlniuk a kluboknak, ami nem lehet közömbös az UEFA-nak sem. Nem is annyira a pénz miatt, inkább azért, mert például a Bajnokok Ligája az ő terméke, rangja az ő presztízsére is befolyással van, enyhén szólva.

Így aztán, ahogy az esélyegyenlőség, a költségvetések, fizetések nyilvánosságra hozatala is inkább erkölcsi, mint hatásköri kötelessége a szervezetnek, kellenek az ilyen kezdeményezések, hogy bizonyítsa: nem csupán irányítója, őre is az európai futballnak. Dönt, szabályoz, intézkedik, ám arra nincs esélye, hogy teljes egészében felügyelje az alattvalóit.

Megjegyzem, abban sem vagyok biztos (sőt), hogy a pénzügyi nyilvánosság segít abban, hogy egyenlők legyenek a klubok Európában. Feltéve, de meg nem engedve, ha most húzunk egy vonalat, és holnaptól minden euróról, sőt eurócentről tudomása lesz mindenkinek, akit érdekel, akit illet, akkor mi van? Mondjuk a mi csapataink máris készülhetnének a csoportkörre? Ugyan már! A gazdasági egyenlőtlenség attól még fennmarad – tőkében éppen úgy, mint lehetőségekben. Nem véletlen, hogy az európai topklubok jutottak el oda, ahol tartanak, a magasabb erkölcs nevében hírbe lehet hozni őket, az irigység is megengedett, de azért ne higgye senki, hogy csupán ügyeskedéssel, a szabályok kijátszásával lettek zászlóvivői a kontinens labdával behatárolható részének.

Akik közreműködtek abban, hogy az élre kerüljenek, értik a dolgukat, ebben biztosak lehetünk. Olyannyira, hogy az UEFA is csak akkor kezdett ébredezni, s tiltakozni (úgy-ahogy), amikor már késő volt. Miközben a szervezetnek főszerepe van abban, hogy ott tartunk, ahol. Emlékszem, a kilencvenes évek elején a nemzetközi testület – érezvén, hogy egyre kevesebb a befolyása – felvetette: mi lenne, ha létrehoznának egy európai szuperbajnokságot. Az öreg földrész nagy futballnemzetei tiltakoztak, mondván, hazafiság is van a világon. Aztán jött a Bajnokok Ligája, amelyben az indulók már a legeslegelején jól kerestek, ha jól emlékszem, még gólprémium is volt, magyarán az UEFA mindent megtett azért, hogy megérje a csapatoknak a kupaindulás – a dicsőségen túl. Olyannyira megérte, hogy most már 32 csapatos az elittorna, egy országból többen is jogosultak (lehetnek) az indulásra, tessék végignézni a névsort, mi ez, ha nem európai szuperbajnokság?

A szellem tehát kiszabadult a palackból, visszagyömöszölni lehetetlen. Meg aztán akikre vonatkozn(án)ak az esetleges új előírások, üzleti vállalkozások, cégek, amelyek elsősorban az országuk jogszabályainak kötelesek megfelelni, nem mérhetők hozzájuk egy nonprofit szervezet normái. Tudom, az UEFA-nak vannak jogosítványai (kizárás kupaindulásból, átigazolásból), ám jó esetben ezeket a sport fennhatósága alatt elkövetett szabálysértésekre illene fenntartania, nem a gazdasági szférában kutakodnia. Aránytévesztésnek érzem ezt a – hívhatjuk így – hatásköri túllépést, hétköznapian: a suszter maradjon a kaptafánál.

Erre persze már esély sincs, az UEFA éppen úgy „kinőtte magát”, mint a Bajnokok Ligája, s vele a tornán a végső sikerre legesélyesebb klubok. Néha azt érzem, a szövetség főként azért keménykedik, hogy lássa mindenki, van olyan erős, mint azok, akik az uralma alá tartoznak – sportügyileg. A nagy bevétel, a mindig bizalmat szülő pénzosztás csak növelheti ezt a hitet.

Hogy őszinte legyek, engem mint „nyilvánosságot” nem igazán érdekel, hogyan gazdálkodnak az egyesületek Európában. Az esély egyenlőségére a pályán van szükség, az a fontos, hogy a zöld gyepen mi történik. A futballbírók fegyelmezésére szerintem nagyobb szükség lenne, mint a költségfékezésre, de ez mellékszál (még ha a mániám is). Jöhet akármilyen látványos rendelkezés, az európai topkluboknak mindig nagyobb esélyük lesz a sikerre, mint az aprócsapatoknak. Nem véletlenül ők vannak elöl – futballtudásban is. Mert azt azért ne gondoljuk komolyan, hogy a meccseken a pénz lövi a gólokat – a százas bankó szerel, indítja az ötvenest, akinek beadásából a húszas kapásból lő a hálóba, miközben az ötös címlet hiába vetődik.

Szép is lenne.

Az sem fontos nekem, mekkorák a fizetések, közömbös vagyok, hogyan „gazdálkodják ki” a kifizetendő összeget. Érdekelje mindez az adóhivatalt, a hatóságokat, lépjenek ők közbe, ha valami nem stimmel, szabályellenes. Meggyőződésem, hogy mindenki annyit keres, amennyit kiharcol magának, a fizetés a munkaadó és a munkavállaló magánügye, a szerződésük pedig értelemszerűen titkos. Ha az UEFA errefelé indul, meglehetősen rosszul járhat (volt egyszer egy Bosman-ügy…), ami engem illet, kétlem, hogy a szerződési szabadság ősi elveivel szembemehetne a szervezet. Amelynek lényege, hogy a felek bármiben megállapodhatnak, amit a törvény nem tilt – márpedig egy-egy országban azért még nem az európai futballszövetség alkotja a jogszabályokat.

Annak persze híve lennék, hogy a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányban álljon egymással, futballra fordítva, a jövedelem a produkcióhoz igazodjon. Ám ez is csak vágyálom a szerződés szabadságához képest, s természetesen abból indul ki, amit magam körül, tehát a honi futballban látok, s rendületlenül bízom benne, hogy eljutunk a helyes arányokig.

Tudom, naiv vagyok.

Az én fejemet is megsimogathatná néha valaki.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik