HIRDETÉS
HIRDETÉS
MAROSI GERGELY
MAROSI GERGELY
2010.04.20 06:43 Frissítve: 2015.03.31 01:01

A Boca magyar bajnoka nyomában – Dél-Amerikát meghódító európaiak

Ha kissé leegyszerűsítjük a dolgot, azt mondhatjuk, hogy Dél-Amerika az a kontinens, amely a legtöbb minőségi légióst adta Európának. Fordítva ez már nem működik: rendkívül ritka az az európai labdarúgó, aki Dél-Amerikába szerződik, pláne az, aki ott karriert csinál. Az okok elég egyértelműek: hazai játékosokra építő, bő utánpótlásból merítő ligák, (általában) gyengébb fizetés, az európai labdarúgó-kultúrából érkezetteknek idegen közeg – és mégis, voltak, akik annyira vitték a kontinensen, hogy valóságos félistenné váltak a futballért megőrülő országokban. E heti sportlegünkben a labdarúgóvilágnak abba a szeletébe kóstolunk bele, amelyet kevesen fogyasztanak: európai zsenik Dél-Amerikában, a brazil futball egyetlen honosított válogatott klasszisától az uruguayi stílus skót atyján át a magyar Európa-válogatott támadóig.

HIRDETÉS
A kevés, Dél-Amerikában legendássá vált európai labdarúgó egyike: Dejan Petkovics (balra) egy Fla–Flu derbin (Fotó: Action Images)
A kevés, Dél-Amerikában legendássá váló európai labdarúgó egyike: Dejan Petkovics (jobbra) egy Fla–Flu derbin (Fotó: Action Images)

MAGYAR VÁNDOR: SAS FERENC

Európa-hírű kétlábas jobbszélső volt, képességeit messze földön is bizonyította – bár nem önszántából indult vándorútnak. A Hungária Schaffer Alfréd felfedezte támadója 1934-ben mutatkozott be a magyar élvonalban, különösen gyorsasága és remek technikája miatt kedvelték, bár a párharcok megnyerése nem tartozott az erősségei közé. Kulcsszerepe volt a Hungária 1936-os és 1937-es bajnoki címében, a válogatottban egy 1936 áprilisi, 5:3-as meccsen mutatkozott be. Néhány nappal később már gólt lőtt az íreknek, ezzel „megváltotta a jegyét" a nemzeti csapatba. Teljesítménye elismeréseként 1937-ben meghívták a FIFA szervezte amszterdami Nyugat-Európa–Közép-Európa presztízsmeccsre, amelyen a mezőny legjobbjának bizonyult, és két gólt szerzett – egyet fejjel, egyet lábbal.

Nem lehetett kérdéses a helye az 1938-as világbajnokságra utazó magyar csapatban. A tornán egy gólt lőtt – ő szerzett vezetést a mieinknek a svédek elleni kiütéses sikerrel (5:1) záruló elődöntőben. Sas – aki Sohn Ferencként látta meg a napvilágot – a vb után tisztán látta, hogy ha Európában marad, nem sok jó vár rá zsidó származása miatt, sajnos nem tévedett… Fogta magát, s Argentínába emigrált, ahol a „jó bornak (játékosnak) nem kell cégér" alapon a Boca Juniors szerződtette.

Az argentin nagycsapat nem bánta meg: Sas itt is kulcsjátékos lett, 1939-ben a Boca házi gólkirályaként zárt (sejthetjük, ez azért növelte elismertségét…), majd egy évvel később bajnoki címet ünnepelhetett az egy évvel korábbi 6. hely után a mezőnyön átgázoló kék-sárgákkal. Edzőjétől kevesebb lehetőséget kapott 1941-ben, s úgy döntött, hogy a klasszis csatárokban bővelkedő Bocától az Argentinos Juniorshoz igazol. A baloldali kötődésű klub „fasírtban volt" a szövetséggel: azzal az indokkal nem engedték feljutni, hogy pályája nem felel meg az előírásoknak, viszont más stadionban meg nem engedték őket játszani, pedig más együttesek ezt megtehették. Sas így a másodosztályban folytatta, az Argentinos történetének legeredményesebb játékosa lett Héctor Ingunza társaként. Később a Maccabi Buenos Airesben folytatta pályafutását, innen vonult vissza.

VASÚTMÉRNÖKBŐL URU LEGENDA: JOHN HARLEY

Springburni (Glasgow) vasútmérnök, aki alighanem maga sem sejtette, hogy az egyik legnagyobb reformere lesz a két világbajnoki címmel büszkélkedő uruguayi futballnak – a céleste valószínűleg sosem jut el legnagyobb sikeréig, ha a skót szakember nem keveredik az országba.

1906-ban került Dél-Amerikába a De la Plata folyóhoz kapcsolódó vasútfejlesztő-program keretében. Ha már ott volt, focizott is: először a Ferro Carril Oestében, Argentínában, majd a folyó másik oldalán, az akkor vasúti klubként, C. U. R. C. C.-ként ismert egyesületben, amelyet ma mindenki Penarolként ismer. A skót középhátvéd egyből hatalmas sikert aratott játékával, 1909-ben bemutatkozhatott az uruguayi válogatottban, 1910-től 1920-as visszavonulásáig kapitánya volt a montevideói nagycsapatnak. Az uruguayi futball taktikai megújítója volt, ő szoktatta át (kapaszkodjanak!) az urukat a „kick and rush" stílusról a rövid passzos játékra. A válogatott szövetségi kapitányaként is dolgozott, majd visszavonulása után a Penarol edzője lett. Játékosként 1911-ben és 1918-ban szerezte meg az aranyérmet, majd ő kovácsolta össze a montevideóiak húszas évek eleji kiváló csapatát.

A skót szakembert – aki „civilben" mindig hűséges maradt a vasúthoz – 1951-ben emlékmérkőzéssel tisztelte meg a Penarol és az uruguayi szövetség: 40 ezren ünnepelték az ekkor már legendás Harleyt. 1960-ban Montevideóban hunyt el.

A BRAZIL FUTBALL ELFELEJTETT ATYJA: ARCHIE MCLEAN

Még egy skót futballklasszis, méghozzá Paisleyből, több híres skót labdarúgó (Archie Gemmill, Paul Lambert) pátriájából. A textilgyári szerelőként dolgozó fiatalember 1912-ben emigrált Brazíliába, ekkor igazolt a St. Johnstone-ból a Scottish Wanderers Sao Paulóba.

A csapat a rövid passzos, igen gyors skót stílust játszotta, játékfelfogásának kulcsfontossága volt a saját brazil stílus kialakulásában. McLean megkapta az Őzike (Veadinho) becenevet félelmetes gyorsasága miatt, és a paulista liga legünnepeltebb klasszisa lett.

„Tipikus skót szélső volt, apró termetű és villámgyors, a brazil drukkerek imádták. A klasszikus rövid passzos stílust ő honosította meg Brazíliában összekötőjével, Bill Hopkinsszal együtt. Futás közben gyors, rövid adogatásokkal operáltak, és ez ámulatba ejtette az akkori közönséget" – mondta McLeanről Richard McBrearty, a Skót Labdarúgó-szövetség múzeumának kurátora.

McLean az 1920-as évekig volt aktív játékos, a skót Őzike így láthatta, hogy az általa behozott stílus miként hódít teret magának az országban. Három hónapra érkezett Brazíliába, 40 évig maradt – ráadásul megváltoztatta a helyi futballkultúrát. A brazil futball elfeledett atyjának tartják.

AZ EGYETLEN HONOSÍTOTT A SELECAÓBAN: SIDNEY PULLEN

Elég annyit írni pályafutása méltatására: a brazil futball történetének ő az egyetlen honosított válogatott játékosa. Azt könnyen fel lehet mérni, mit jelent, ha a selecaóba honosítanak valakit – Sidney Pullen valóban rendkívüli tehetség volt.

Southamptonban született, de az 1910-es évek elején már a Paysandu együttesében kergette a labdát (szerzett is egy carioca aranyérmet), innen ment a Flamengóhoz. A Fla csapata szerelését (piros-fekete keresztcsíkos mez) Pullen édesapjának köszönhette, aki Németországból hozatta be a dresszt, a fiú pedig a pályán villogott – 116 meccsen 41 gólt szerzett a több poszton is bevethető, technikás játékos. 1916-ban bekerült a brazil válogatottba (összesen öt válogatottsággal büszkélkedhetett), három meccset a Copa Américán is játszott, amelyen játékvezetőként is közreműködött, az Argentína–Chile meccset dirigálta. Ötször nyerte meg a riói állami bajnokságot a Flamengóval, később edzője lett szeretett brazil csapatának. A Copacabanán élt, a szurkolók visszavonulása után is rajongva tisztelték és szerették.

Mitten (középen) Colunával és Eusébióval
Mitten (középen) Colunával és Eusébióval

„A LEGSZENZÁCIÓSABB FUTBALLISTA, AKI VALAHA VOLT”: HERMANN FRIESE

Britek után egy német: a hamburgi Hermann Friese a legnagyobb brazíliai futballpionírok között szerepel. Az SC Germania és a Hamburger SV játékosa volt, majd a brazíliai Germania (ma EC Pinheiros) sztárja lett, mikor átkelt az óceánon. Óriási csillagnak számított: az O Estado de Sao Paulo 1903-ban a legszenzációsabb valaha volt labdarúgónak nevezte, 1905-ben gólkirály, 1906-ban és 1915-ben paulista bajnok lett. Kiváló fizikuma volt, klasszis atlétának is számított. Visszavonulása után edzőként dolgozott tovább csapata mellett, ő fedezte fel a minden idők legjobb brazil csatárai közé sorolt Arthur Friedenreichot. Játékvezetőként is a kontinens legjobbjai közé tartozott.

A BOGOTÁI BANDITA: CHARLIE MITTEN

A kolumbiai futballeldorádóba csöppent bele: ez az éra azt a korszakot jelölte, mikor az országban egy profi, FIFA-tól elszakadt ligát alakítottak ki, hatalmas pénzekkel csábítva a játékosokat. Sikerrel: az argentin profik krémje (például Di Stéfano is) Kolumbiába igazolt, és ami akkor hihetetlennek számított, angol klasszisok keltek át Dél-Amerikába. Persze a pénz (Mitten például heti 50 fontot keresett, ami több mint hatszorosa volt a maximált angol bérnek) nagy úr. A legtöbben néhány meccset maradtak – a pénz elfogyott, a futball-eldorádó véget ért –, de Mitten nem tartozott közéjük.

MAGYAROK AZ ELDORÁDÓBAN

A magyar labdarúgókat is csábította érthető módon a kolumbiai kalózliga, és a Hungría FBC túracsapat fellépései után Boldizsár Géza kapus (ex-Kispest), Sárosi Béla (ex-FTC), Fábián József (Bari) és Samu József (NAC, Arad, Cagliari) is szerződésajánlatot kapott.

Szerződést nem mindegyikük, szemben Rákóczi Gáborral, aki a Medellínbe igazolt, míg Uram Mihály, Majtényi Béla, Szőke László, Dankó Imre és Nyers II Ferenc az Atlético Junior Barranquillába. Egy másik nagy csoport a legendás hírű Zsengellér Gyula vezetésével a Deportivo Los Samarios Santa Martához igazolt, Zsengellér játékos-edzőként dolgozott, társai (Marik György, Füzesi László, Samu József, Török Sándor) a pályán tettek sokat a klubért. Kocsis Imre két Independientét, a Santa Fét és a Medellínt is megjárt.

A Manchester United klasszisa remek szélső volt Matt Busby csapatában, kupát is nyert 1948-ban, de 1950-ben igent mondott az Independiente Santa Fé ajánlatára. Megkapta a „bogotái bandita" becenevet, és a drukkerek megőrültek érte, főleg, miután egy kolumbiai ligaválogatott az ő vezérletével győzte le a világbajnok uruguayiakat.

Mitten szerződése lejártával (24 gólt lőtt, megdolgozott a pénzéért) visszatért Angliába, ahol Matt Busby előbb eltiltotta, majd eladta a Fulhamnek. Egy klubrekordot a mai napig ő tart a Unitednél: sorozatban 17 büntetőt lőtt be, sosem hibázott tizenegyest a klub színeiben. Egyébként a Real Madrid őt szerette volna szélsőnek szerződtetni ötvenes évekbeli álomcsapatába, de Mitten nemet mondott.

„Ő volt a numero uno. Ha eljött volna, nem lett volna szükségünk Francisco Gentóra. Gento villámgyors volt, de Mitten rendkívül okos" – hajtott fejet előtte Alfredo Di Stéfano.

A GÓLVÁGÓ ANGOLTANÁR – HARRY WELFARE

Könnyen lehet, hogy ő volt a Fluminense történetének legjobb csatára, pedig a riói piros-zöld-fehérek nem tartoznak a szerény történelmű brazil klubok közé. A 191 centis, kitűnő felépítésű center 25 évesen angoltanárnak érkezett Rióba, de (néhány liverpooli bajnokival a háta mögött) lement egy edzésre, amelyen bámulatba ejtett mindenkit. A Flu vezetői pánikszerűen leszerződtették, mielőtt egy rivális klub képviselője meglátta volna a fiatalembert, Welfare pedig ezt rendíthetetlen hűséggel hálálta meg: tíz évig játszott a Fluminensében, a klub örökös tiszteletbeli tagja lett. Gólátlaga káprázatos, 166 tétmeccsen 163 gólt szerzett a Fluban, népszerűsége elképesztő volt. Az „angol tanknak" nevezték, fejjel kimagaslott a korabeli mezőnyből, mindkét lábbal remekül lőtt és kiválóan cselezett. „A Fluminense géppisztollyal jött, a többieknél kardok voltak" – írta Mauro Filho arról, hogy mennyire kiemelkedett a carioca csatárok közül.

Háromszoros riói bajnok, kétszeres gólkirály, utolsó meccsén győztes gólt lőtt a Botafogónak. Az 1910-es évek legjobb középcsatárának tartották. Pedig nem is focizni ment Dél-Amerikába…

SPANYOL, ARGENTIN ÉS MEXIKÓI GÓLKIRÁLY IS VOLT – ISIDRO LÁNGARA

A neve hallatán nem biztos, hogy sok futballrajongó felkapja a fejét, pedig ott a helye a legjobbak között. Lángara karrierjét az Ovideóban kezdte az „elektromos csatársorban", villámgyors társaival együtt rettegésben tartotta a spanyol bajnokságot. Mindent elmond tudásáról, hogy 220 meccsen 281 gólt ért el.

A polgárháború elől menekült Latin-Amerikába, már háromszoros gólkirályként – három egymást követő szezonban nyerte el a Pichichit!

1939-ben szerződtette a San Lorenzo, bemutatkozása után a szurkolók már elkezdhettek gyűjteni a babérkoszorúra. Reggel megérkezett a csapatához, délután laza négy gólt vágott a River Plate-nek, a San Lorenzo 4:2-re nyert (a fenti kép a bemutatkozó meccséről van). 1940-ben gólkirály lett, és a San Lorenzóval megtörte a River hegemóniáját, argentin bajnoki címet ünnepelhetett. Európai túrájukon a világ legjobb csapataként emlegették őket, argentínai tartózkodása alatt 121 meccsen 110 gólt lőtt.  A következő állomás Mexikó: a Real Club Espanában 68 találkozón 105 (!) gól, két gólkirályi cím, bajnoki és kupagyőzelem, 1946-ban pedig a CONCACAF-zóna legjobb játékosának választották meg. Karrierje zárásaként visszatért az Oviedóhoz (29 meccs, 23 gól). A válogatottban mindössze 12 alkalommal kapott lehetőséget, mivel légiósokat nem hívtak be – azért itt is lőtt 17 gólt. Azon csatárok szűk, tizenhatos körének a tagja, akiknek 1.00 fölött volt a gólátlaga karrierje során.

Mi lett volna, ha nem kell elmennie?

A SAO PAULO BESSZARÁBIAI BAJNOKA – WALDEMAR ZACLIS

Waldemar Zaclis Romániában született, szülei gyerekkorában vándoroltak ki Brazíliába. A harmincas-negyvenes évek fordulóján a Sao Paulo FC kulcsembere volt, a kor nagy sztárjaival, a csatárzseni Leonidasszal és Valdemar de Britóval együtt. Bal oldali szélsőhátvédet játszott, megbízható játéka kihagyhatatlanná tette, 1943-ban paulista bajnoki címet nyert a csapattal. Ott volt a Tricolorral a legendás helyi Pacaembu Stadion megnyitóján. Civilben elismert ügyvéd volt.

AZ OROSZ GÓLVÁGÓ: ADOLPHO MILMAN

Adolpho Milmanként anyakönyvezték, de mindenki Russónak („Orosz") ismerte. Afganisztánban született, de Rio de Janeiróban kezdte a labdát kergetni. Enyhén szólva sem rosszul: a Fluminense szerződtette, és a klub legnagyobb gólvágói között emlegetik, 1933 és 1944 között 249 meccsen 154-szer talált be.

Ötszörös riói bajnok, az ősellenség Flamengo drukkereit rendszeresen a sírógörcs kerülgette góljai miatt. Csak Hercules (15) lőtt nála (13) több gólt a Flu–Fla derbik történetében, de egy legendássá váló meccsen a Botafogót is megszórta hárommal – ezt a Fluminense-drukkerek a mai napig emlegetik. Kiemelkedően intelligens játékos volt, amit edzőként is kamatoztatott, a legjobb brazil edzőstratégák között tartják számon. Félig-meddig „idegenlégiósként" játszott a brazil válogatottban, bár kisgyerekkora óta állampolgára volt az országnak.

RIO SZERB KEDVENCE: DEJAN PETKOVICS

Ugorjunk egyet: az utóbbi évtizedekben két európai játékos hagyott igazán nyomot Dél-Amerikában európaiként, az ismertebb (és a jobb) Rio kedvence, Dejan Petkovics. A szenzációs képességű szerb irányító bizarr körülmények között került Brazíliába. A Radnicski Nis, majd a Crvena zvezda csapatában szépen felfelé ívelt a karrierje, majd 1995-ben megvette a Real Madrid, de sem a királyi gárdában, sem kölcsönjátékosként a Sevillában és a Racing Santanderben nem kapott sok lehetőséget. Teljesen maga alatt volt, amikor egy férfi „Brazília egyik legjobb csapatába", a Vitóriába csábította. Petkovics maga sem tudja, miért, de ment – bár hamar leesett neki, hogy rusnyán átverték, a Vitória legfeljebb Bahía állam legjobb együttese…

 

 

Gyorsan felvette a brazil stílust, megtanult portugálul, és egy sikertelen olaszországi kitérő után visszatért a Flamengóhoz. Két carioca bajnoki címet nyert a Flával, 2001-ben az ő káprázatos szabadrúgásgólja döntött az aranyéremről. „Pet" később a nagy rivális Vasco da Gamát is megjárta (itt egy montenegrói társa is akadt, miután az ő kívánságára szerződtették Zseljko Tadicsot), majd egy kis ázsiai kiruccanás után visszatért – a Fluminensébe. A szurkolók sandán nézegették, mint olyan játékost, aki két gyűlölt városi rivális mezét is magára húzhatta, de játéka villámgyorsan meggyőzött mindenkit. Ő lőtte a Fluminense 1000. gólját a brazil országos bajnokságban, majd ellátogatott a paulista ligába (a Santoshoz), 2009-ben pedig visszatért a Flamengóhoz. 37 évesen segítette országos bajnoki címhez a Flát, ez az első brazil aranyérme. Az év novemberében beválasztották a Maracanában a brazil labdarúgás hírességei közé – ő mindössze a harmadik európai, aki ebben a kitüntetésben részesült. Rio de Janeiro díszpolgára, tiszteletbeli carioca – a város imádja, és ő is imádja Riót.

Érdekes módon válogatott karrierje nem ennyire fényes, a szövetségi kapitányok látóköréből ugyanis rendre kiesett, ráadásul hírhedten nagyszájú játékos, nem könnyű ember. Félelmetes rúgótechnikája van, nyolc gólt lőtt szögletből érintés nélkül karrierje során. Dalt írtak róla, filmet forgatnak életéről – a brazil labdarúgás szerb legendája lett.

MÉG NÉHÁNY MELLÉKSZEREPLŐ

Ha már az utóbbi másfél évtized egyik meghatározó európai labdarúgójáról szó esett, essen szó a másikról is: Velko Jotov világbajnoki elődöntőbe jutott 1994-ben a bolgár nemzeti csapattal, majd az Espanyoltól egy teljesen váratlan fordulattal a Newell's Old Boyshoz szerződött. Nem bánta meg: 106 meccsen 35 gólt lőtt az argentin élvonalban.

José Ufarte (Espanhol) 1958-tól játszott spanyolként a Flamengóban, egy szezont lehúzott a Corinthiansban, majd visszaszerződött a Flához, de neve az Atlético Madriddal forrt össze (246 meccs, három spanyol bajnoki cím, két kupagyőzelem). Leonardo Cilaurren baszk honfiként jól érezte, hogy a francói rezsim nem tenne jót neki, így a 14-szeres spanyol válogatott középpályás a River Plate-hez igazolt, 1939 és 1941 között 19 alkalommal kapott lehetőséget. Később játszott az uruguayi Penarolban és a mexikói Real Club Espanában is.

Marco Osio a Parma csapatának volt alapembere, 185 bajnokit játszott az együttesben, KEK-et  nyert. 1995-ben mindenkit meghökkentett azzal, hogy a Palmeirasba igazolt, egy évet játszott a paulista csapatban a Parma és a Palmeiras közös akkori szponzorának, a Parmalatnak köszönhetően.

„Egy focistának olyan, amikor Brazíliába hívják, mint amikor egy Formula–1-es pilótának a Ferrari tesz ajánlatot" – mondta a költözés okairól.

Az Atlético Paranaense csapatában nemcsak Tüske Roland fordult meg (itt említsük meg: Waltner Róbert is eltöltött némi időt a Boca Juniorsnál), hanem egy lengyel középpályás is, aki sokkal mélyebb nyomokat hagyott maga után. A technikás irányító, Krzysztof Nowak két szezont játszott Brazíliában, mielőtt a Wolfsburgba igazolt volna. Motoros neuron betegséggel diagnosztizálták, korán abba kellett hagynia a futballt, mindössze 29 évesen elhunyt.

A spanyol Joaquín Martin a Paraná állambeli Británia csapatának volt spanyol légiósa a tízes és húszas években, ötször (vagy hatszor, nincsenek pontos adatok) lett állami bajnok, négyszeres gólkirály. A portugál Peres 1974-ben a Vasco da Gamával brazil bajnoki címet nyert, a Sporttal 1975-ben elhódította Pernambuco állam bajnokságát, majd a Portuguesában is játszott.

Az ukrán Eugénio Chemp a harmincas-negyvenes években játszott kijevi születésű labdarúgóként a Sao Paulóban, de az SPFC-nek volt magyar légiósa is, José Lengyel, azaz Lengyel József kapus személyében. A Germania játékosa volt 1931-ben a Vasas és a 33 FC volt játékosa, Halmos Zoltán, szintén a Sao Paulóé Kontár Sándor, Pákozdi (Pflandler) László a Botafogót, Schwanner János pedig a Flamengót járta meg – utóbbi négy évig játszott a rióiaknál. Schwanner világjárása ezzel nem fejeződött be, Chilébe szerződött (Audax Italiano, Colo-Colo), megkapta az állampolgárságot és Juan Schwannerre változtatta a nevét. Pákozdi is megjárt több chilei csapatot, még a brazíliai évek előtt (Santiago Morning, Universidad Católica).

Venezuelában Adorján András (Danubio Caracas),  Magyar László és Török Sándor, Uruguayban Kellner Imre, Mersva Károly (mindkettő Montevideo FC) és Steiner Jenő (Wanderers) légióskodott a magyarok közül.

Ne hagyjunk ki néhány „fél-európait" sem: David Trezeguet, aki állítólag szívesen szerződne a Corinthianshoz, félig argentin, játszott is a Platensében, míg a félig spanyol, félig argentin Iván Moreno y Fabianesi számos csapatot megjárt a Rosário Centraltól az Estudiantesen át a Vélez Sársfieldig.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
2018.10.09 17:41:30

Minden más foci KORMANIK ZSOLT

A labdarúgás legfontosabb „találmányainak” születésekor mindig ott voltak.

2018.10.10 10:51:20

Minden más foci KORMANIK ZSOLT

Nyolc magyar vitte francia válogatottságig, egyikük máig a bajnokság történetének legjobb góllövői közé számít.

HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS