Romário portréja

Romário de Souza Faria
nemzetisége:
brazil
85/71
születési helye:
Rio de Janeiro
ideje:
1966.01.29.
pozíció:
csatár
magassága:
169 cm
súlya:
72 kg
korábbi klubjai:
Vasco da Gama, PSV Eindhoven, Barcelona, Flamengo, Valencia, Flamengo, Valencia, Flamengo, Vasco da Gama, Fluminense, Al-Szaad, Fluminense, Vasco da Gama, Miami FC, Adelaide United, Vasco da Gama
sikerei:
Rio de Janeiro állam bajnoka (1987, 1988, 1996, 1999), Holland Kupa-győztes (1989, 1990, 1991), holland bajnok (1989, 1991, 1992), holland Szuperkupa-győztes (1992), spanyol bajnok (1993, 1994), Mercosul-kupa-győztes (1999, 2000), Rio-Sao Paulo-torna-győztes (1999), a Klubvilágbajnokság ezüstérmese (1999), Világkupa-győztes (2000), U-21-es világbajnok (1985), Arany-kupa-győztes (1996), olimpiai ezüstérmes (1988), Arany-kupa-bronzérmes (1998), Copa America-győztes (1989, 1997), világbajnok (1994), Konföderációs Kupa-győztes (1997), vb-résztvevő (1990), Rio de Janeiro állam gólkirálya (1986, 1987, 1996, 1997, 1998, 1999, 2000), olimpiai gólkirály (1988), holland gólkirály (1989, 1990, 1991, 1992), az Év játékosa Hollandiában (1989), a BEK gólkirálya (1989, 1990), spanyol gólkirály (1994), a spanyol bajnokság legjobb dél-amerikai játékosa (1994), a világbajnokság aranylabdása és ezüstcipőse (1994), az Év játékosa az Onze d' Or és a FIFA szerint (2004), a Konföderációs Kupa gólkirálya (1997), a Brazil Kupa gólkirálya (1998, 1999), a Copa America bronzcipőse (1989, 1997), a Világkupa-döntő legjobb játékosa (2000), az Év játékosa Brazíliában és Dél-Amerikában (2000), brazil gólkirály (2001, 2005), az USL gólkirálya (2007)

Baixinho, azaz Kicsike fénykorában, sőt, még azon is túl a világ egyik legjobb, legveszélyesebb csatára volt, a Gerd Müller-i hagyományok legjelesebb képviselője. Robbanékonyságban, kiszámíthatatlanságban nem lehetett őt felülmúlni – sem a pályán, sem azon kívül…

Első profi klubja a Vasco volt, ahová még igen sokszor visszatért gigászi karrierje során. Szeretett stadionjába a helyi nyomortanyákból és az Olaria együtteséből érkezett – serdülőként a Vascónál nem tartották életrevalónak, így került a kis klubhoz. Aprócska létére U–21-es világbajnokként kötött profi szerződést 19 esztendősen, és nemsokára már a nagyválogatottban is pályára léphetett. A lobbanékony-robbanékony gólgép ezután több aranycipőt is birtokba vehetett, majd potom 2.8 millió dollárért a PSV Eindhovenhez került.

Hollandiában sikert sikerre halmozott, ám egy sérülés miatt éppen az 1990-es világbajnokságon mondott csődöt, majd afféle pre-Ronaldóként a Barcelonához igazolt, ahol szintén folytatta a kapusbosszantást, mégpedig a maga világklasszis szintjén. Magánélete koránt sem volt ilyen álomszerű, pályán kívüli hozzáállása egyszerűen borzasztó, és bizony nehezen írhatnánk le, hogy a szellem óriásai közé tartozik. No de nem is ezért szerettük: az 1994-es világbajnokságon egy kutyaütő középpályássor előtt is ezüstcipős és aranylabdás lett, hét fellépésén ötször volt eredményes (a döntőben is értékesítette a maga büntetőjét a ráadásban).

Így már mindenki megérthette, miért is kapott úgy nyolchónapos eltiltást fegyelmi ügye miatt a válogatottnál, hogy a büntetés éppen a nagy tornára járjon le… A dicsőség szokása szerint fejébe szállt, emígyen karrierje éppen a csúcsán tört ketté: a vb után nem tért vissza időben a katalánokhoz, akik hiába adtak érte négymillió dollárt és hiába épült rá támadójátékuk, büntetésképpen kölcsönadták a Flamengónak. Odahaza gólkirály és néptribunus lett, de amikor elnöke megvásárolta Bebetót, válogatottbeli csapattársát, mérgében úgy döntött, hogy elfogadja a Valencia ajánlatát.

A „denevéresek” nyolcmillió dollárt fizettek az időközben az éket megvásárló brazil klubnak érte, ám hiába kezdett a csatár zseniálisan (5 bajnoki/4 gól), hamar megsérült és hazautazott. Decemberben váratlanul visszavette a Flamengo, majd hősünk az ifjú Ronaldóval parádézott a Konföderációs Kupán. A világbajnokság előtt súlyos vádlisérülést szenvedett, és hiába indult érdekében nemzetközi és népi mozgalom, Mario Zagallo nem vitte ki őt a France’98-ra. Csúnyán meg is bánta…

Az éjszakai élet habzsolása miatt Baixinhót viszont a Flamengótól is kirúgták, és a Vasco adott számára menedéket, ahol parádés formában játszott (örök ellenségével, Edmundóval párban és egyetemben), a válogatottba is visszatért, az utolsó világbajnoki selejtezőkön roppant gólerősen futballozva (négy fellépésén nyolc gólt szerezett). A tornára azonban Luiz Felipe Scolari nem merte kivinni a már 36 esztendős zsenit.

Pedig öreg ember nem vén ember, és ezt Romário is megmutatta, hiszen még 2005-ben, azaz 39 évesen is brazil gólkirály tudott lenni, majd a Miamiban levezetve az észak-amerikai ország másodosztályában is aranycipőt szerzett. Tett egy röpke ausztrál kitérőt, hogy egy negyedik kontinensen is profiskodjon – korábban megfordult az Al-Szaadban is. A Vascótól vonult vissza 41 évesen, és búcsúzóul hat bajnokin három gólt szerzett. Saját statisztikája szerint több mint ezer gólt lőtt tétmérkőzéseken (ez volt nagy álma és célja), de a FIFA és saját szövetsége szerint némileg kevesebbet (929), ám így is örökre beírta magát a futball nagykönyvébe.

Fogunk még találkozni vele: pályafutása végén már játékos-edzőként tevékenykedett (egészen addig, amíg 2007 decemberében doppingoláson nem kapták és megvált a Vascótól…), és ha rablóból lesz a legjobb pandúr, akkor hamarosan minden idők legkeményebb kezű és legtaktikusabb menedzserévé válik.

2005-ben részt vett a FIFA strandfoci-világbajnokságán is, ahol hat gólt szerezett. Ebben az évben rendezték válogatottbeli búcsúmérkőzését, Guatemala ellen, ahol természetesen Romário is betalált.